„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” – mondta Jézus a tanítványoknak. Erről tett bizonyságot nemrég egy fiatalember is, aki fiatalon kellett, hogy megküzdjön egy hatalmas teherrel – kereszttel, ahogy ő mondta. Meglátta, mi az értelme a szenvedésének, és elmondta, amíg lehetett…
Sajó Mátyás (1988–2020) hívő emberként élt gyermekkora óta, testnevelőtanárként dolgozott, amikor kiderült, hogy csontrákkal küzd. Pár hónap telt csak el, és amputálni kellett a lábát, majd a betegség elhatalmasodott, gyógyíthatatlan lett. Ekkor tett közzé egy bizonyságtételt, hogy amit a küzdelmek, szenvedés során megtapasztalt, minél többekhez elérhessen.
„Azt éreztem, hogy valamit tennem kell, valahogy meg kell valósítanom azt, amit Jézus is mondott a tanítványoknak, amikor elküldte őket, hogy »menjetek, és hirdessétek az örömhírt, tegyetek tanítványommá minden népet«. Amikor az ember megtapasztal egy ilyen betegséget, teljesen átértékeli az életét, pillanatok alatt kiderül, hogy mi fontos, és mi nem. A kórházban, amíg bent feküdtem, a földi dolgok eltávolodtak tőlem, semmi nem kötött le. Csak feküdtem és imádkoztam. A betegségből adódóan azt érzem, ilyen közel még sohasem voltam a Jóistenhez.”
Amikor a műtét után először ment templomba, épp Mátyás apostollá választása volt az ige. „Ez az indíttatás bennem összekapcsolódott, hogy a Jóistennek ez is egy jelzése volt arra, hogy amíg van időm, addig menni kell, és tanúságot kell tenni arról, hogy az embet hite nem egy lábban mérhető, vagy egy betegségben, hanem pont abban, hogy ezek ellenére megmarad, és meg tud nyilvánulni mások felé azzal, hogy nem veszti el a hitét, nem esik kétségbe, hanem rábízza magát, és elfogadja valójában ezt az óriási ajándékot vagy kegyelmet.” Majd így folytatta: „Rájöttem, milyen nagy jelentősége van az időnek. Úgy érzem, hogy éljük az életünket, és sokszor a majdban élünk. Majd, ha meglesz az egzisztenciám, majd akkor lesz több időm a Jóistenre. És nem vesszük észre, hogy közben élünk, és Isten az egész életünk részese szeretne lenni, nemcsak a majd utáni időszaknak – ha megéljük azt. Senki nem tudja, hogy a Jóisten mennyit adott neki.”
Mátyás műtéte után volt egy virrasztás a templomban, amelyre ő is elment. A sekrestyében ült, és nem nagyon mert kinézni, mert mondták neki: tele a templom, olyan sokan eljöttek, hogy csodáért, a gyógyulásáért imádkozzanak. „Akkor tudatosult bennem, hogy a csoda akkor ott megtörtént, amiért imádkoztunk – csak mi emberi szemmel vártuk. Közben az Isten olyan hatalmas csodát készített elő, hogy olyan emberek léptek a templomba, akik még soha; olyan emberek tapasztalták meg egy közösség imádkozó erejét, akik korábban soha. Egy csodáért imádkoztunk, és közben rengeteg csoda történt. Az egész betegség értelmét ez adja meg, hogy ennyien imádkoznak értem. Valójában nem biztos, hogy engem, hanem a saját életüket mentik meg. És a saját életükben jelenik meg Krisztus az ima által. Ezért megéri az egész szenvedés, mert ennél nagyobbat nem kérhetnék.”
Mátyás bizonyságételét március 18-án vették fel. Nyolc nappal később véget ért szenvedése, küldetése. De hitvallását azóta is megnézheti bárki, továbbra is utat mutat Jézushoz, aki az „út, az igazság és az élet”.
Jézusnak nagypénteken véget ért szenvedése, húsvét hajnalán pedig feltámadásával befejezte megváltását értünk. Amit mondott és tett, azóta is olvashatja bárki. „Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” – mondta tanítványainak, amikor készítgette őket arra, ami rá vár.
Most minket is készítget. Nagypéntek, húsvét vár ránk. Legyen sok új élet a halálból!
A szerzőről
