Emlékszem, nagymamám úgy pattant ki kora reggel az ágyából, hogy már tudta, mit fog főzni aznap. És nemcsak tudta, hanem lelkesítette is a gondolat, hogy beszerezheti (vagy később „megrendelheti” nagypapámtól) a hozzávalókat a piacról vagy boltból, és mielőbb hozzáláthat az ételhez. Így, ha nem kellett érte kimozdulnia, sokszor még hálóingben volt, amikor az ebéd már készen gőzölgött.
Ebből a lelkesedésből sajnos semmit sem örököltem. Bevallom, nem hoz lázba hajnalban a főzés gondolata, sőt még felkelés után sem azért veszem a hűtő felé az irányt, hogy az ebéd hozzávalóit ellenőrizzem. És a kedvemet nem növelte a karantén sem, amikor mindennap főzhettem, főzhetek a családomnak.
Mert az első jó tanácsot, amelyet olvasni szoktam, rögtön ki is lőttem: nekem nem sikerült soha annyit főzöm, hogy másnapra is maradjon belőle. Olyan volt ugyan, hogy uzsonnára és vacsorára is az ebédből kértek a gyerekek (ez lehet, hogy elismerés…?), olyan viszont nem, hogy maradjon másnap ebédre.
Így aztán a második, sokszor olvasott jó tanács sem működött: tudniillik, hogy fagyasszuk le a maradékot. (Mit…??)
Egy gyors reggeli után általában nekiállunk a közös tanulásnak, amíg még mindenkinek békés a hangulata – közben apa is kiveszi a részét a feladatokból, ha csak teheti, és a két kisebbet igyekszik elfoglalni. Matekóra után egy kis tízórai mindig ránk fér – nekem egy újabb kávéval, felvértezve magam vele a következő órákra. És amikorra átrágtuk magunkat a legfontosabb tananyagokon, eszembe jut, hogy már nagyon neki kellene állni valaminek…
Ilyenkor jönnek jól a fagyasztóban lévő, konyhakészre aprított zöldségek: nálam ez a tuti tipp. Elég csak egy kis húst apróra vágva serpenyőben megsütni, és mehetnek mellé a zöldségek – esetleg egy kis szósz vagy különlegesebb fűszer.
A másik nagy megmentőm az üveges szósz. Lehet az bolognai, milánói, édes-savanyú vagy épp egy lecsó, egy órán belül garantáltan ebéd van belőle – vagy már el is tűnt addigra.
A telitalálat viszont kétségkívül a nagyszülők fazeka: most már, hogy összefuthatunk velük, a legnagyobb segítség tőlük egy hatalmas adag egytálétel, amellyel (különös módon) akár három napig is megoldhatjuk a főétkezést. Délelőttönként így nincs más teendő, mint tanulni a legnagyobbal, feladatokat adni a középsőnek és lefoglalni valamivel a legkisebbet, aki minden más feladatot meg szeretne torpedózni (még jó, hogy van hozzá segítségem…!). Egy rövid délutáni pihenő után folytatni ugyanezt, amíg kell. Aztán persze újra jön a kérdés: mi lesz az uzsonna? És a vacsora…?
Hajrá, anyukák, apukák, meg tudjuk csinálni – főleg, ha az a fazék is segít… 🙂