Amikor elkezdődött a tanév, tele voltunk tervekkel: mi idén először tapasztaltuk, milyen is az iskola a „másik oldalról”, szülőként. Aztán márciustól minden terv változott.
Ha valaki ezt korábban mondja, mi fog következni, nem hitt volna neki senki. Még hogy nem szabad iskolába menni?? Ne viccelj! Olyan nincs! Persze, A birka-iskola, tudjuk: „ki oda se ballagott / még jutalmat is kapott”.
Aztán elérkezett március közepe, és a koronavírus – azóta tudhatnánk már, hogy szép dolog a tervezés, de van, aki mindent átírhat.
Év végéhez közeledve egy szabadtéri pikniket terveztünk volna az osztálytársakkal: közös játszást a magányos tanulások után, újra barátkozást és a sok-sok elmaradt foci pótlását. Most nem jött közbe semmi világméretű járvány, csak esni kezdett az eső. Aztán másnap is zuhogott egy ideig. És amikor már harmadnap is ömlött egy órán át, beláttuk, hogy itt bizony sem piknik, sem focizás nem lesz – és megint meghiúsult egy terv.
Vajon hány tervünket kell még átírnia a nagy Tervezőnek ahhoz, hogy elkezdjünk vele beszélgetni arról, amit a fejünkbe veszünk? Nem kell, hogy az helytelen legyen, de lehet, hogy ő mégis másként látná jónak. Nem rossz az iskolában tanulás, de valamiért most egy különleges helyzetet engedett meg – s ezzel együtt sok megpróbáltatást, szenvedést milliónyi embertársunknak. Nem rossz ötlet a piknik sem, hiszen már szabad találkoznunk, ő most mégis jobbnak látta „elnapolni” a programunkat.
Nem rossz talán az sem, amit jövő ilyenkorra tervezünk, de… – de mi lenne, ha beszélnénk vele előbb? Ha átülnénk az anyósülésre, és elengednénk kicsit a kormányt, leszállnánk a gázról, vagy most éppen a fékről…? Úgysem tudjuk bebiztosítani a jövőnket, mi lenne, ha megtanulnánk helyette bízni abban, aki viszont tökéletesen ismeri azt? Aki néha megenged váratlan helyzeteket is, talán azért, hogy megtorpanva belássuk saját emberi voltunk határait (most éppen azt a bizonyos „másfél métert”), és odaszaladjunk, mint egy kisgyerek, amikor észreveszi, hogy túlságosan messze merészkedett a szüleitől.