Életszerű tanácsok dr. Lemantól
Boldog család? Az valami olyasmi, ami mindig csak másoknak szokott lenni, nem nekünk. Pedig néhány praktikus tanács megfogadásával mi is szert tehetünk rá – akár öt nap alatt. Persze ehhez szükség lesz a mi nyitottságunkra, na meg néhány gyökeres változásra is…
A hazánkban is egyre népszerűbb amerikai pszichológus, dr. Kevin Leman Péntekre boldog család című könyvében a rá jellemző gyakorlatias megközelítéssel, sok történettel és humorral ad támpontokat a jól működő családi élet kialakításához: egyebek mellett elárulja, hogyan lehet hatékonyabb az egymás közti kommunikációnk, és hogy miként találhatjuk meg a helyes egyensúlyt az időbeosztás, az elfoglaltságok és a prioritások terén. Szót ejt a közös értékrend jelentőségéről, a házasság ápolásáról és a szülői szerepek összehangolásáról. Kitér a fegyelmezés kérdésére, a problémás viselkedés kezelésére, illetve arra, hogyan lehet az egymás megbecsülésén alapuló kötődést elmélyíteni. Végül külön fejezetet szentel azoknak a legégetőbb kérdéseknek, amelyeket olvasói és hallgatói rendszeresen feltesznek neki. Cikkünkben ezek közül adunk közre párat kedvcsinálóként.
Összecsapás csak sportszerűen
Kérdés: Számtalan cikket olvastam már a magazinokban a testvérek közti viszálykodásról, és nem igazán tudom, melyiknek higgyek. Némelyik azt írja, hagyjuk, hadd menjenek csak ölre (de azért ne öljék meg egymást). Mások szerint soha semmilyen körülmények között ne engedjük, hogy a testvérek egymásnak essenek. A gyerekeim, két fiú és egy lány, gyakran hajba kapnak. Ön mit tanácsol?
Válasz: Ha úgy érti, hogy fizikailag is egymásnak esnek – megütik egymást, verekszenek –, az ilyesmi nem megengedhető a családban. Tény, hogy a fiai olykor birokra kelnek egymással, a fiúk közt ez már csak így megy. De játékból birkózni nem ugyanaz, mint megütni vagy rugdosni egymást. Ugyanígy a lányok között sem elfogadható, hogy karmoljanak vagy pofozkodjanak.
Ha verbális összetűzésekről beszél, gondoljon arra, hogy a gyerekek is csak emberek. Lesz olyan, hogy cifrákat vágnak egymás fejéhez. De amikor így tesznek, vélhetően kit akarnak bevonni a hajcihőbe? Hát Önt. Valójában azért csinálják a cirkuszt, hogy Önt is belerángassák.
Mi a legjobb, amit tehet, mind rövid, mind hosszú távon?
Ragaszkodjon hozzá, hogy ha már veszekednek, akkor azt sportszerűen tegyék. „Nincs tettlegesség. Nincs kiabálás. Az egyik elmondja, mit gondol, a másik pedig csendben végighallgatja. Azután elismétli a hallottakat, és lehetőséget ad a másiknak, hogy tisztázza, amit mondott.” A vita hevében könnyű átsiklani az apró részletek felett, amitől egészen más színben tűnhetnek fel az elhangzottak.
Határozottan fogja kézen a vitázó feleket, és irányítsa őket egy külön helyiségbe. Majd mondja azt: „Ezt meg kell oldanotok. Nem akarom, hogy elhagyjátok a szobát, amíg el nem rendeztétek a nézeteltéréseteket.” Azután csukja be maga mögött az ajtót, és menjen a dolgára.
„Micsoda? Ezt nem tehetem! – mondja most Ön. – Szét fogják tépni egymást.” Nem, ami azt illeti, nem valószínű, hogy ezt tennék. Feltehetően ott állnak majd, és tanácstalanul néznek egymásra, kissé zavarban, amiért össze vannak zárva egy szobában, és Ön nincs ott, hogy döntőbírót játsszon. Ha túl gyorsan kijönnek a szobából, és úgy látja, hogy még nem oldották fel a konfliktusukat, akkor terelje vissza őket, amíg pontot nem tesznek az ügy végére. Addig nincs semmi – sem játék, sem elmászkálás a barátokkal –, amíg a vitát le nem zárták.
És mindenekelőtt, kedves szülő, vésse az eszébe: ahhoz, hogy megnyerje ezt a vitát, ki kell maradnia belőle.
Túlhajszolva
K.: Van három tizenkét év alatti gyerekem. A gyerekeink gitár- és zongoraórákra járnak, és cserkészkednek, ami három estét lefoglal a héten. Kétszer egy héten részt veszünk néhány gyülekezeti programon is. Most a legidősebb sziklamászást akar tanulni, ami minden szombatját elvinné, ahogy az enyémet is, mivel nekem kellene oda-vissza fuvaroznom őt. A középsőnk kipróbálná magát a színjátszó körben. Azt szeretném, hogy a gyerekeim sokféle lehetőséggel élhessenek, és kibontakoztassák a tehetségüket, de ez a sok rohangálás felőrli minden energiámat. Hogyan vehetnénk vissza anélkül, hogy azzal keresztülhúznám a gyerekeimhez fűzött céljaimat?
V.: Volna egy javaslatom. Miért nem csatlakozik Ön a sziklamászás-tanfolyamhoz, és szán néhány szombatot csak magára? Ráférne Önre a kikapcsolódás. Ön egy túlterhelt szupermami, és össze fog roppanni, ha nem vigyáz magára. Amire a gyerekeinek elsősorban szükségük van, az egy kiegyensúlyozott anya, aki lelkileg, érzelmileg és fizikailag is mellettük van. De ezt nem tudja megadni nekik, ha a diliházban köt ki.
A gyerekeinek sokkal nagyobb szükségük van Önre, mint arra a temérdek elfoglaltságra. Innen úgy tűnik, mérlegre kell tennie az életük minden területét, ideértve a közösségi és a zeneórákat, valamint a cserkészkedést. Véleményem szerint gyerekenként félévente egy házon kívüli foglalkozás épp elég. Minden további elfoglaltság túlzott megterhelést jelent, és Önök a két végén égetik a gyertyát. Az életben mindannyian választásra kényszerülünk. Itt az idő, hogy letegyenek néhány terhet.
De ennek azzal kell kezdődnie, hogy elmondja a férjének és a gyerekeinek: „Túl sokat vállalok. Tudom, hogy le kell tennünk néhány dologról, amit eddig csináltunk, de azt is tudnom kell, hogy ti mit gondoltok. Mi az, ami nektek hiányozna? És mi nem?” Miután meghallgatta a gyerekei véleményét, a döntést Önnek és a férjének kell meghoznia. Pár hónap, és mind örülni fognak, hogy megtették ezt a lépést.
Halogató gyerekek
K.: Öt gyerekünk van, a legkisebb tizenegy, a legnagyobb tizenhét éves. Nálunk otthon az a szabály, hogy mindegyiküknek le kell tudnia a rábízott házimunkát péntek reggelig, mire iskolába indulnak, akkor csinálhatnak hétvégén programot a barátaikkal. De a srácok elodázzák a feladataikat, egyre későbbre és későbbre tolják a házimunkát a hétvégébe nyúlóan. Hogyan érhetném el, hogy időben elvégezzék a feladataikat?
V.: Önnek nem az a dolga, hogy mindenáron rábírja őket a házimunka elvégzésére. Hanem az, hogy az ígéretének megfelelően járjon el. Higgye el, ha közös program kínálkozik a barátaikkal, de ők nem mehetnek el, mert nem végeztek a feladataikkal, el fog ámulni, milyen gyorsan összekapják magukat. Meglehet, ez idáig ellágyult, és beadta a derekát a panaszkodásukat hallva, így nem csoda, ha nem tartják magukat a megbeszéltekhez. De mostantól másképp lesz. Ha tartja magát a tervhez, a nyakamat rá, hogy akár már keddre letudják a heti házimunkát.
Íme a terv. Amikor a srácai péntek este szembesülnek azzal, hogy nem mehetnek el a barátaikkal, duzzogni fognak. Először azt gondolják majd: Ó, anya/apa most felhúzta magát, úgyhogy csak ki kell várnunk, míg elül a vihar. Ám amikor szombaton is nemet mond a kérésükre, hogy elmehessenek a barátaikkal – és minden rimánkodásuk ellenére kitart mellette –, le fog esni nekik a tantusz. Ilyenkor a legtöbb gyerek teljes gőzzel nekilát a házimunkának. Oké, felfogtam. Szóval megcsinálom a házimunkát, és akkor mehetek.
És itt jön a tanulság pillanata, kedves szülő. Bár titkon repes az örömtől, hogy csemetéje mégis teszi a dolgát, ám amikor megkérdezi: „Ugye, most már mehetek?”, Ön azt feleli: „Nem, ezen a hétvégén nem. Viszont ha a jövő héten megcsinálod a feladataidat péntek reggelig, akkor arra a hétvégére már tervezhetsz a barátaiddal.”
Azzal sarkon fordul, és gyermekére bízza, hogy levonja a tanulságot.
Semmi motiváció
K.: A kilencéves fiamat mindenre noszogatni kell. Magától a világon semmit sem csinálna. Ott kell ülnöm mellette. Hogyan vegyem rá, hogy motiváltabb legyen? Már az őrületbe kerget, mert semmi másra nem marad időm.
V.: A fia vagy egy kedveszegett maximalista – mert amit eddig csinált, az sosem felelt meg az Ön vagy a társa elvárásainak –, vagy csak játszik Önnel, kedves szülő, Ön pedig bedől neki. Ha Ön vagy a párja túlságosan kritikusak vele, talán úgy döntött, hogy ha semmit sem tesz, nem kell elszenvednie a kritikájukat. Másrészről az is lehet, hogy egyszerűen lusta, és így veszi rá Önt, hogy elvégezze, amit neki kellene. Figyelje meg a fiát, hogy kiderüljön, esetében melyik verzióról van szó, azután alaposan nézzen körül a saját portájukon is. Ha kritikusak a fiukkal, akkor ideje visszafogniuk magukat. Amikor kijelenti: „Én ezt nem tudom megcsinálni”, mondja azt: „Tudom, hogy képes vagy rá”, és sétáljon el. Menjen át egy másik helyiségbe, vagy akár ki az udvarra. Persze lehet, hogy az első pár alkalommal hisztit rendez, de ha látja, hogy Ön nem végzi el helyette, vagy javítja „még tökéletesebbre” a munkáját, akkor lassacskán felfogja, hogy az ő dolga az ő dolga.
Nincs idő egymásra
K.: Öt gyermekünk van, a legidősebb tizenkét éves. Annyi a dolgunk, hogy nehezen találunk rá időt, hogy néha kettesben legyünk, mint annak idején, a gyerekek születése előtt. Gondolom, ha a srácaink már kirepültek a fészekből, ismét lesz majd időnk egymásra, de örömmel vennék néhány ötletet, hogy Ön és a felesége hogyan oldották ezt meg, tekintve, hogy Önöknek is öt gyermekük van.
V.: Hadd igazítsam ki ezt a dilemmát. Mindenkinek ugyanannyi órából áll egy napja. Önök úgy döntöttek, hogy nem szakítanak egymásra időt, pedig tudják, hogy szükségük lenne rá. Ezt jelentené az elköteleződés.
A gyerekeik fejenként nagyjából tizennyolc évig lesznek otthon, valamint láb alatt, és igen, sok munka van velük. De Ön annak idején a hitvese mellett kötelezte el magát életre szólóan a házassági fogadalmában. Nem hiszem, hogy túl nagy elvárás az egy házaspárral szemben, hogy találjanak egy héten egy estét, amikor kettesben vacsoráznak, elmennek moziba vagy más közös programra. Bármennyi elfoglaltsággal járnak a gyerekek, szükségük van rá, hogy ezt a fajta rendszerességet beépítsék a házasságukba. Ha ezt nem teszik meg, akkor mire a gyerekeik kirepülnek a fészekből, Önöknek a bevásárlólistán kívül nem lesz miről beszélniük egymással.
Egy átlagos házasság manapság mindössze hét évig tart. Önök már túl vannak ezen a vízválasztón. De a házasságuk megérdemli, hogy mindent beleadjanak. Jelenleg mindketten hibásak abban, hogy nem szánják egymásra a szükséges időt.
Itt az idő, hogy változtassanak. A gyerekeiknek nincs rá szükségük, hogy a nap minden percét velük töltsék. Szükségük van viszont két olyan szülőre, akik szeretik egymást, és akik elég fontosnak tartják a kapcsolatukat ahhoz, hogy időt szánjanak egymásra a gyereknevelés káoszában is. Ha ezt megteszik, a jutalmuk egy jó házasság lesz, egy biztonságos otthon, amely bármekkora vihart kiáll, és nem utolsósorban pedig egy boldogabb család.
Hallgatag férj
K.: Szeretem a férjemet, de sosem beszél. Sosem tudom, mit gondol, pedig érdekel. Tudom, hogy nehéz időszakon megy át a munkahelyén, és szeretnék segíteni neki. Van ötlete, hogyan vehetném rá, hogy megnyíljon?
V.: A legtutibb tippem az, hogy ne nyaggassa, és ne kérdezgesse, különben teknőctermészetű férje visszahúzódik a páncélja rejtekébe. A férfiak úgy általában utálják a kérdezősködést. Úgy vélik, hallgatni arany. És ha a száját nem is, az eszét nagyon is sokat jártatja, még ha nem úgy tűnik is Önnek. Mindenesetre amikor a férje legközelebb mégis elejt egy szót, csak ennyit reagáljon: „Ez érdekes. Mondd tovább.” Ezzel anélkül fejezi ki az érdeklődését, hogy az kíváncsiskodásként hatna.
És egy kérdés Önhöz: elképzelhető, hogy a férje azért nem beszél, mert ez az Ön terepe, és csodálatosan helyt is áll e téren? (Tudom, érzékeny téma, de muszáj felvetnem.) Önök, hölgyeim, bámulatosan jók a kommunikációban. Így, ha Önök kitöltik a csendet, nekünk, férfiaknak már nem kell törnünk magunkat.
(Harmat Kiadó, 2018. Ára: 3200 Ft.)
Megjelent a Family magazin 2018/1. számában.
