Kétezer évvel ezelőtt történt valami, ami döntött, kinek az élete számít – Jézus meghalt mindenkiért, hogy mindenki élhessen. Élhessen a lehetőséggel, hogy élhessen örökké.
Most, kétezer évvel később, túl (?) rabszolgatartáson, fajelmélet(ek)en, még mindig ott tartunk, hogy emberek ölik egymást – szó szerint, és átvitt értelemben is – azért, hogy kinek az élete számít. Vagy hogy kinek az élete számít jobban. Vagy inkább hogy kinek a halála számít…
És miközben a világ tőlünk nyugatabbra erről csatározik, a Távol-Keleten szó nélkül gályáznak milliók: rabszolgaként, éhbérért dolgoztatva, vagy éppen elnyomás alatt élve. Élve…? Az ő életük számít? Kinek?
És a világ számtalan pontján halnak emberek a hitükért, igen, főként keresztények. Az ő haláluk számít? Kinek?
Egy ember volt, aki nem harcolt az egyenlőségért, ő maga „lett egyenlő” mindenkivel, bár tizenkét sereg angyal leste, mikor int értük (nem intett). Nem tüntetett, nem rombolt, nem fosztogatott, nem ölt. Viszont szívesen vendégeskedett olyanoknál, akik válogatott gaztettekkel vívták ki mindenki (más) ellenszenvét. Közel ment azokhoz, akiket mindenki más nagy ívben elkerült, sőt, meggyógyította a társadalomból kivetett leprásokat – az ő életük és haláluk akkoriban egyáltalán nem számított. Férfiként szóba állt egy „rossz hírű” nővel, akivel mindenki maximum csak azért állt szóba – sem az élete, sem a halála nem számított akkor senki másnak. Lehajolt a korabeli „csöveshez”, mert többet tudott adni neki, mint bárki más: visszaadta neki a szeme világát, hogy dolgozni, megélni tudjon – hogy élete lehessen.
De nemcsak példát adott, hogy milyen szépen, egyenlően, tisztességesen kell bánnunk mindenkivel a Földön – bár ez önmagában sem lenne kevés, bőven lenne még mit megvalósítani belőle. Életet adott. Mert az ő halála számít. És általa mindenki élete számít, mert mindenkiért ugyanúgy adta. Ezt elfogadni viszont nekünk kell.
A szerzőről
