Az Adrian Plass-interjú is elgondolkodtatott: vajon jó kereszténynek tűnök-e? És mitől tűnik annak az ember? Egyáltalán: jó, ha annak tűnünk? Vagy mi az, ami látszik rajtunk? Anna története jutott eszembe, bár mi most nem az övéhez hasonló problémával küzdünk.
Ismerős az ókori Anna, ugye? Élete tragédiája volt, hogy nem született gyermeke. És nemcsak azért volt ez tragédia, mert szeretett volna gyermeket ringatni, dajkálni, nevelgetni, mint azóta is annyian mások, hanem mert akkoriban a gyermek, pontosabban a fiúgyermek volt „az öregkori ellátások letéteményese”. Nem volt ugyanis szociális háló, egészségügyi rendszer, a nyugdíjat sem találták még fel: egyszóval akinek nem volt örököse, aki majd gondját viseli, az idős korában könnyen éhen halhatott.
Nem csoda tehát, ha Anna élete tragédiája a meddősége volt. És ezt nyilván akkoriban is látta, tudta róla mindenki. Mivel akkoriban is emberek éltek, azt is megkockáztatom: már azelőtt tudtak róla, hogy az igazán probléma lett volna.
– Te, mikor jön már ezeknél a baba?
– Nem tudom, miért nem jön össze nekik, pedig olyan rendes emberek…!
– Hát, szerintem a férje vele nem is… Tudoood! Van az a másik felesége, na. Pedig az olyan slampos…
– Nem csoda, állandóan vagy terhes, vagy szoptat. Ráadásul azt hallottam, még folyton szekálja is az Annát!
– Nem értem én az ilyet. Pedig olyan rendesnek tűnik ez az Anna…
Könnyen el tudom képzelni, hogy mire Anna igazán elcsüggedt, körülötte már mindenki tudott a problémáról. Nem csoda, ha azt írja róla a Szentírás, hogy olyan szomorú volt az arca, sőt: az évenkénti templomi zarándoklaton is „lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az Úrhoz, és keservesen sírt”. De azt olvassuk, hogy amikor kifelé ment a templomból, már „nem volt többé szomorú az arca”. Hogyhogy?? Még terhességi teszt sem létezett akkor, nemhogy ultrahang – mi változott akkor ott?
Azt hiszem, ez az, ami egy problémás helyzetben megkülönbözteti az Istenben bízókat azoktól, akik nem tőle várják a segítséget. Az történt ugyanis, hogy a főpap, Éli, meghallotta Anna imádságát, és „áldását adta” a kérésre: „Menj el békességgel! Izráel Istene teljesítse kérésedet, amivel hozzá folyamodtál!” A főpap pedig akkoriban Isten szavát közvetítette – éppen úgy, mint ma az írott formája. Anna pedig nemcsak úgy „hiszegette” Isten szavát, hanem olyannyira elhitte, mintha egy pozitív terhességi tesztet kapott volna. Vagy, mondjuk, kettőt-hármat. Kíváncsi lennék Anna ismerőseinek arcára, amikor kiment a templomból…
– Teee, ez nem az az Anna?? Tudoood, aki mindig olyan depis volt!
– De, de alig ismerem meg, mi történt??
– Hát, fogalmam sincs! Nem lehet terhes, nem is látszik rajta semmi!
– Szerintem sem az, olyan vékony, mint a kovásztalan kenyér.
– Hát, ezt akkor én nem értem.
Biztos vagyok benne, hogy amint lehetőségük adódott, faggatni kezdték, mi történt vele. (Hiába, a nők akkor is nők voltak, szerettek mindent tudni.) Így Annának bőven lehetett alkalma beszélni arról, miért nem szomorú tovább, pedig látszólag nem történt semmi. Igen ám, de Isten valamit megígért. Akkor pedig az látszani is fog. Látszott is, Sámuelnek hívták.
Mi is küzdünk, még ha éppen nem is ugyanilyen problémával, és könyörgünk mi is ahhoz, aki nekünk is segíteni tud. És ő üzen ma is: Isten ítélete beteljesedett, „szemed láttára következik be minden a maga idejében”. Történt változás? Egyelőre nem. De nem kell tovább szomorkodnunk, már csak idő kérdése, és látszani fog Isten döntése.
Izgulok… 😉
A szerzőről
