Barion Pixel
bezár

„Sokszor csak utólag áll össze a kép”

Keresett és megtalált utakról Stumpf Katával

Hívő emberként bennünk él a vágy, hogy a nekünk adatott képességekből, lehetőségekből Isten segítségével és dicsőségére a lehető legjobbat hozzuk ki. Ezért aztán kutatjuk a nekünk szánt utat, amelyre időnként csak a többedik próbálkozásra találunk rá. Máskor meg csak úgy ránk talál az, amit még keresni se kezdtünk… Stumpf Kata, a Petőfi Tv fiatal szerkesztő-riportere mindkét helyzetet jól ismeri. A keresésben rejlő örömökről és nehézségekről beszélgettünk vele.

„Sosem fogjuk előre látni, hogy mi vár ránk, és legtöbbször csak utólag áll össze a kép, hogy minek miért kellett történnie” – mondtad nemrégiben abban az előadásodban, amelyet a témáról tartottál a TEDx-en. Miért és hogyan vált fontossá számodra ez a kérdés?

Nyolcévesen kezdtem el szinkronúszni, és elég hamar az élmezőnybe kerültem. A gimnázium, majd a jogi egyetem mellett válogatottként jártam a világversenyeket. Évekkel előre tudtam, mikor vannak a versenyek, és hogy mit kell tennem a cél érdekében. Nem nagyon kellett az utamat keresnem. Az első nagy kérdés, amely megálljt parancsolt ebben a rohanásban, az volt, hogy mikor kellene a sportot abbahagynom. Az útkeresésem igazán akkor kezdődött, amikor ezt már tudtam. Ott álltam egy célokkal teli életből kilépve, új távlatokat keresve. Szerettem volna megint előre látni, ahogy a sportban.

Mi történt ezután?

Meg kellett tanulnom a jövő helyett a jelenre fókuszálni. 2011-ben szálltam ki a versenysportból, amely addigra már iszonyatosan embert próbáló volt: reggel-este négy-négy óra edzés és mellette az egyetem. Ugyanakkor már joghallgatóként tudtam, hogy nem akarok majd jogászként dolgozni. Kérdéseket tettem fel magamnak: miben vagyok jó, miben hiszek, mi az életem célja? Sokféle ötletem volt, és nehéz volt választani. A média és a rendezvényszervezés is komolyabban érdekelt, így mivel épp indult egy riporteriskola, és a versenysportot abbahagyva egy csomó időm felszabadult, a jog mellett azt is elvégeztem.

Így lett belőled riporter. Hogyan kerültél épp a Petőfi Tv-hez?

Ez kicsit később történt. A riporteriskola végére úgy éreztem, hogy ez sem az én utam, a kamera előtt nem tudok olyan felszabadult lenni, mint az életben. Inkább a rendezvényszervezés felé indultam tovább. Azt terveztem, hogy egy profi cégnél kitanulom a szakmát, és ezt később is használni tudom majd abban, ami a saját szívügyem lesz. Egy évet dolgoztam rendezvényszervezőként, amikor az MTVA-tól behívtak egy castingra. Három hónapig voltam a híradónál, aztán indult a Petőfi Tv, ahol fiataloknak készíthettem anyagokat. Szinte teljesen szabad kezet kaptunk, és olyanra formálhattuk a műsort, amilyenre szerettük volna.

Mire tanít, mi mindennel gazdagít ez a munka?

A fiatalos hangvétel volt a cél, de az operatőrök és a vágók húsz-harminc éve dolgoztak a különböző műsoroknál. Ez nyilván óriási szakmai tapasztalatot jelentett, amelyre mi is építhettünk, de generációs konfliktusokat is teremtett. Nem volt mindig egyszerű megértetni, hogy mit és hogyan szeretnénk. Meg kellett tanulnom, hogy nemcsak az a lényeg, hogy tökéletes anyagot adjak ki a kezemből, hanem hogy megtaláljam a hangot a kollégákkal is.

Riporterként rengeteg érdekes emberrel és történettel találkozunk, nagyon sok mindenbe látunk bele, de legtöbbször csak felszínesen, miközben persze hiteles képet kellene adnunk a témáról. Sajnos a hétköznapokba is beszüremkedik időnként ez a felszínesség. Oda kell figyelnem arra, hogy ne szokjak hozzá a három-négy perces anyagok stílusához.

Valami több

A szakmai tudásodat a szolgálataidban is hasznosítod, például legutóbb a házasság hete egyik központi rendezvényén, az ELTE jogi karán tartott fórumbeszélgetést te vezetted.

Különleges élmény volt számomra az az alkalom. Előtte fejtörést okozott, hogy a három házaspárral merre kanyarodjon majd a beszélgetés. Hagyjam, hogy a válaszok irányítsák, vagy a Lélek irányítson engem? Nem szerettem volna ugyanis a saját elképzelésem rabja lenni. Ott nagyon átjött, hogy a Lélek vezette az egész estét. Teljesen más helyzet volt, mint egy tévés riportnál.

Hogyan találtad meg Istent?

Nem hívő családban nőttem fel. Egyszer-egyszer eljártunk templomba, de nem gondolkoztam Isten létezéséről, mert a sport és a tanulás maximálisan lekötött. Érettségi után cserediákként kimentem egy évre Amerikába, és ott is elkezdtem szinkronúszni. Az első edzésen a bemelegítő hosszok után az edző azt mondta: „Jó, akkor, lányok, álljatok össze imádkozni!” Először furcsa volt, de egy idő után vasárnaponként elkezdtem az edzőmmel – aki közben kicsit a pótanyukámmá vált – gyülekezetbe járni. Megláttam benne valami többet. Iszonyatosan sok szeretet volt benne, és teljesen természetesen beszélt Istenről. Ráadásul kint hirtelen elveszítettem mindazt, amiből korábban itthon építkeztem. Újra fel kellett építenem önmagam, és Izabella személyisége és élete nagy hatással volt rám. Mit láttam meg benne? Egyszer sem mondta el nekem az evangéliumot, csak annyira természetesen Istennel élt, hogy én is vágyni kezdtem rá.

A kereszténység lényegét csak később, már itthon értettem meg. Amikor hazajöttem, elkezdtem itthon is gyülekezetbe járni. Két év múlva eldőlt bennem, hogy én ezt az utat szeretném járni, és bemerítkeztem.

Szóval Istennel épp fordítva zajlott ez a folyamat, mint a pályaválasztásodnál: nem kerested, ő mégis rád talált. És hogyan jött a Konnekt Mentorprogram ötlete?

Már a tévénél dolgoztam, amikor elkezdtem azon gondolkozni, hogy mi az, ami az én igazi szívügyem. Édesapám mesélte, hogy hasonló szituációban ő azt figyelte meg, hogy milyen szükséget lát maga körül; mi az, amire nem tud nem reagálni, mi az, ami szíven üti, megérinti. Erről beszélni kezdett másokkal, a beszélgetések pedig kapcsolódásokat hoztak, és így kirajzolódott előtte egy ügy és egy út.

Akkoriban a húgom középiskolásként épp a pályaválasztás nehézségeivel küzdött. Ez többnyire úgy zajlik, hogy a diákok egy számítógép mögött ülve beírják a pontjaikat a felvi.hu-ra, és az alapján próbálnak meg dönteni, hogy milyen fakultációt végeztek, hogy hány pontjuk van, és miben a legjobbak. Én viszont valós tapasztalatokkal szerettem volna segíteni nekik a döntésben. Egy barátnőmmel beszélgetve született meg bennünk az ötlet, hogy kössük össze a diákokat olyan fiatalokkal, akik már elkezdtek dolgozni a szakmájukban, és szívesen segítenének nekik a saját életútjuk és tapasztalataik megosztásával, találkozók szervezésével. Létrehoztunk egy egyesületet, és ennek az egyik projektje a Konnekt Mentorprogram, amely évről évre növekszik. Az első évben húsz diák és húsz mentor vett benne részt, a második évben már ötven diák és ötven mentor, most a harmadik évben is közel ennyien voltak, de Nyíregyházán is elindultunk. A mentorálás mellett csapatépítő és készségfejlesztő tevékenységeket is szervezünk középiskolásoknak.

Hogyan találjátok meg a mentorokat?

Könnyebben, mint a diákokat. Ők nagyon tudnak ezzel azonosulni. Annak ellenére örömmel vállalják, hogy hat hónapra el kell köteleződniük, és havonta kétszer találkoznak egy diákkal.

„Még várnom kell”

Életünk új fejezetei többnyire együtt járnak egy előző lezárásával. Időnként azonban „Isten visszahozza azt, ami elmúlt” – olvassuk a Prédikátor könyvében. Valami ilyesmi történt veled is tavaly a vizes vébé kapcsán, ahol a csapattársaddal ezüstérmesek lettetek.

Élsportolóként két budapesti Európa-bajnokságon is részt vettünk. Fantasztikus volt, hogy a családtagjaink és barátaink ott lehettek, és szurkolhattak nekünk. Amikor egy évvel a vébé előtt megtudtuk, hogy a FINA Masters világbajnokság is itt lesz nálunk, kitaláltuk, hogy újra összeáll a régi BVSC-s csapatunk. Óriási élmény volt ismét visszatérni a sport világába. Nem könnyű munka mellett újra edzésekre járni, de nagyon sokat ad, teljesen kikapcsol, amikor beugrom a medencébe. Elfáraszt, ugyanakkor fel is tölt. Felszabadító úgy csinálni, hogy már nem az eredmény és a technika érdekel, sokkal inkább az, hogy jól érezzem magam, és élvezzem. Most a Masters Eb-re készülünk Szlovéniába.

Az útkeresésről beszélgetve adódik a kérdés: egyedülállóként hogyan éled meg a párkeresés időszakát?

Huszonnyolc éves vagyok, és körülbelül két éve már nagyon vágyom egy saját családra. Nem könnyű ez az időszak, mert nagyjából eddig a pontig terveztem meg az életem. Az volt az elképzelésem, hogy kipróbálom magam abban, amit szeretnék, aztán elvonulok, és családanya leszek, vagy otthonról viszem tovább például a Konnektet. Itt vagyok tehát ezen a ponton, viszont amire igazán vágyom, azért nem nagyon tudok tenni… Sosem fogom tudni kimondani azt, hogy elégedett vagyok az egyedülléttel, közben pedig nem szeretnék elégedetlenül élni. Ugyanakkor Isten sokat tanít arról, hogyan alkalmazkodjam az épp kialakuló szituációkhoz. Sokkal rugalmasabb lettem. El tudom fogadni azt, hogy még várnom kell.

Megtapasztalom azért a helyzetem pozitívumait is. A házicsoportomban majdnem mindenki házas. Nem volt mindig egyszerű végignézni, ahogy születnek sorban a gyerekek, és már nem tudom, hányadik esküvőt szervezem, de egyrészt láthatom, hogy milyen próbák várnak, mikre kell majd igent mondani az oltár előtt, másrészt a közösség értékét is jobban észreveszem. Fontos, hogy házasként is a része maradjunk, mert óriási támogató ereje van.

Egy biztos: akárhogyan alakul is az életem, megnyugtató a tudat, hogy Isten a legjobbat akarja és tudja is adni nekem, az én részem pedig az, hogy őt keressem és kövessem a mindennapokban.

A cikk a Family magazin 2018/3. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal