Egy örök vitatéma nyomában
Az egyikünk szigorúbban fogná a pórázt, a másikunk engedékenyebb, így aztán vérre menő vitákat tudunk folytatni a társunkkal a gyereknevelésről. Nem árt, ha ilyenkor szem előtt tartjuk: a köztünk lévő nézeteltérés nem feltétlenül az elveinkről szól. Amit mindenáron át szeretnénk adni a gyerekeinknek, az ugyanis leginkább rólunk árulkodik – a gyökereinkről, a meg nem valósult álmainkról, vágyainkról, illetve a saját félelmeinkről.
Szombat este, a házaspár a konyhában.
– Tíz óra! – állapítja meg Gábor. – Megmondtuk neki, hogy tízre legyen itthon!
Rita csillapítani próbálja:
– Csak most lett tíz. Gyere, kicsit üljünk még le kettesben.
De Gábor nincs romantikus hangulatban. Idegesen törölgeti a konyharuhával a rég száraz salátástálat.
– Nem vesz minket komolyan. Azt csinál, amit akar. Azt gondolja, nem lesz abból semmi, ha fél tizenegyre ér haza, anyuci úgyis szól majd pár szót az érdekében.
Rita sós perecet önt egy tálkába, és kitesz két borospoharat. Gábor közben egyre inkább fortyog a dühtől:
– Tudod, én mindig mondtam, hogy Bencének világos határvonalak kellenek. Most meg először abbahagyta a zongorázást, aztán rontott a suliban, legutóbb meg bűzlött a dzsekije a cigitől.
– Ez még nem jelenti azt, hogy ő dohányzott – mondja Rita, és kiveri a fejéből a hangulatos este gondolatát.
– Látod, már megint őt véded – csap le Gábor.
– Igen, egyikünknek muszáj! Ha egy fiút folyton kritizál az apja, és mindig csak az elvárásokkal szembesül, akkor bezárul előtte. Bence már egyáltalán nem hallgat rád. Velem másképp viselkedik. Előttem megnyílik.
– Na és mi az eredménye a ti kis meghitt beszélgetéseiteknek? Nem a tisztelet, az biztos. Ez ma este is kiderült.
Veszélyben a nevelési célok?
Nézzük meg közelebbről ezt a helyzetet! Valójában az alapvető meggyőződések körül forog a vita. Gábor szülei gazdálkodók voltak, neki és a testvéreinek sok minden szabad volt, és a legtöbb dologban önállóan kellett helyt állniuk. Gábor sokszor keveredett bajba, és majdnem otthagyta az iskolát. Végül sikerült egy diplomát összehoznia, de meggyőződése, hogy ha a szülei jobban mellette állnak, és orientálják, sokkal többre is vihette volna.
Rita viszont egy kínosan pedáns iskolaigazgató lánya. Gyakran érezte ridegnek az otthoni légkört, túl sok volt a szabály, és folyton arra kellett ügyelni, mit szólnak a többiek. Néha szívesen csinált volna őrültségeket, mint a tinik általában, de ez az ő családjában elképzelhetetlen volt. Valahol tetszik neki, hogy Bence időnként szembeszáll a szülői szigorral, és vitatkozik velük. Láthatóan életvidám fiú, sok barátja van, és az iskolában is elboldogul. Gábor ezzel szemben úgy véli, hogy a legfontosabb nevelési cél került veszélybe: hogy Bence fegyelmet tanuljon, ezáltal a képességeit kibontakoztassa, amennyire csak lehetséges.
Az ehhez hasonló konfliktusok száma végtelen. Ezek a helyzetek is ismerősek lehetnek:
Hitelesség vagy alkalmazkodás?
A hatéves azt mondja a nagymamájának: „Idegesítő vagy.” Ugyanakkor a nagyi az imént valóban kissé erőszakos volt a gyerekkel. Hogy értékeljük a gyerek megjegyzését? Örüljünk, hogy képes autentikusan kifejezni az érzéseit és meghúzni a határokat? Vagy vegyük jelzésnek, hogy az udvariasságra nevelés terén még van tennivalónk?
Vicc vagy komoly?
A négyéves időnként hazudik. Kifogásokat gyárt, és lehetetlen teljesítményekkel dicsekszik. Hogyan reagálunk? Mosolygunk a gyerekes viselkedésen, vagy tiltjuk, nehogy később baj legyen belőle?
Öntudat vagy engedelmesség?
„Mindjárt, apa, csak ezt még befejezem.” Mi az, hogy mindjárt? Nem kellene egy tízévesnek már megértenie, hogy egy felnőtt utasítása feljebbvaló, mint a gyermeki tevékenység? Vagy ez csak annak a jele, hogy a gyerek a mi szintünkön, a mi szavainkkal kommunikál?
Félelem nélkül
Vég nélkül tudunk vitázni az ezekhez hasonló kérdéseken, hiszen különösen érzékenyen érint minket minden, ami a gyermekünk életével, jövőjével kapcsolatos. Ezért tűnik olyan fenyegetőnek, ha a házastársunk nem érti meg és nem támogatja a nevelési elveinket. Rögtön úgy érezzük, hogy a másik alá akarja ásni azokat az eredményeket, amelyeket a nevelés során fel szeretnénk építeni. Így aztán ezek a konfliktusok még azokat a párokat is könnyen kikezdik, amelyek egyébként harmóniában élnek. Érdemes tehát egy lépést hátrébb lépni és onnan tekinteni az adott helyzetre.
Azok a nevelési célok, melyeket legalább az egyik szülő szívügyének tart, igenis eljutnak a gyerekekhez. Az érzelmi reakciók sokkal inkább hatnak rájuk, mint a szavak és a szabályok. A gyerekek észlelik az örömöt szüleik arcán, és megérzik a rosszallásukat. Ha azonban túl mereven követjük ezeket a célokat, épp ellenkező hatást érünk el: a túlzott szigor lázadást szül, a teljesítménykényszer kudarcot, a majomszeretet rosszindulatot. Azok a szülők jutnak közelebb a céljukhoz, akik ebben mértéket tartanak, és ehhez a házastárs kiváló segítség lehet. Mivel számára más a fontos, megakadályozhatja, hogy egyes célok túlzottan hangsúlyossá váljanak. Tehát egyáltalán nem olyan nagy tragédia, ha bizonyos kérdéseket másképp látunk.
Örömmel elengedni
Továbbmegyek: a nevelési elveink többsége alapvetően egy tévedésben gyökerezik. Fel akarjuk készíteni a gyermekeinket arra a világra, amelyet mi ismerünk. Ám mire a gyerekeink felnőnek, ez a világ nem lesz többé. Egyáltalán nem biztos, hogy Bence később hagyja majd magát mások véleményétől befolyásolni és korlátozni – függetlenül attól, mekkora hangsúlyt kap a nevelésében a szabadság. Attól sem kell tartani, hogy mélyen a lehetőségei alatti színvonalon éli majd az életét. Valószínűleg a jövő másféle kihívások elé állítja, például egy olyan, szédítően változékony társadalmi környezetben kell kapcsolatokat építenie és megtartania, amely a szülei számára most még elképzelhetetlen.
Természetesen vannak olyan elvek és viselkedésmódok, amelyek minden korban fontosak, és amelyeket tovább kell adnunk az utódainknak. Az sem jó, ha a gyerekek kettős nevelést kapnak: ha gyökeresen mást tanít nekik az anya, mint az apa. De kár azon vitatkozni, hogy a gyermekünk teljesítmény- vagy inkább kapcsolatorientált legyen-e, vagy hogy az érdekérvényesítő képessége legyen-e minél erősebb – ki tudja azt felelősséggel megmondani ma, hogy mivel jut majd előrébb felnőttként? Mindez olyan bizonytalan, szóval nyugodtan engedjük el ezt a kérdést. Hagyjuk inkább, hogy gyermekünk egyedi jellemvonásai természetes módon kialakuljanak – a temperamentuma, a szülői házban kapott értékek, elvek, illetve az élete eseményei és azon lehetőségek révén, amelyeket Isten majd elé helyez. Ez a fajta szemléletmód segíthet abban, hogy félelem nélkül beszéljünk a házastársunkkal a különféle nevelési kérdésekről. A félelem ugyanis a legfőbb akadálya annak, hogy képesek legyünk kompromisszumokat kötni.
(Fordította: Sinkáné Zombory Katalin)
A cikk a Family magazin 2018/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
