Úgy húsz évvel ezelőtt egy vezetői továbbképzésen színes magazinokból kellett egy jövőképet összeollózni önmagunkról. A fotón akkor egy család volt, autó, laptop, kiskosztümös hölgy – aki persze én vagyok. Évekkel később, amikor a férjemmel tánciskolába kezdtünk járni, néhány alkalom után úgy döntöttünk, hogy befejezzük a tanfolyamot, mert rendre azon veszekedtünk, ki vezet. A következő órán a tánctanárnő megkért, hogy mutassam be vele az előző óra lépéseit. Egy–két ütem után határozottan rám szólt: „Ne vezessen!” Teljesen megsemmisültem. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy vezetek. Aztán évek alatt sok keserves lépés után megtanultam, hogy jobb, ha Isten kezében van az irányítás…
Mindig is nagy családot szerettem volna. Amikor egy fiatalkori betegség kapcsán kiderült, hogy nem lehet gyermekem, egyrészt abba kapaszkodtam, hogy Istennek semmi sem lehetetlen, számára az orvosi szakvélemény sem akadály, másrészt még mindig ott volt előttünk a lombikprogram mint lehetőség.
Amikor az elsőbe belevágtunk, akkor kezdtem szembesülni azzal, hogy ez lelkileg mennyire megterhelő folyamat. Az első sikertelen próbálkozás után 2010 júliusában indultunk el a második programon. Novemberre derült ki, hogy megint nem sikerült. Időközben egyre mélyült a hitünk; a férjemmel folyamatosan olvastuk a Bibliát, imádkoztunk, és mintha minden igében mindig az visszhangzott volna: „Nem az én akaratomat keresed, hanem a magadét.”
Ez elsősorban nekem szólt, mert én akartam nagyon gyerekeket. Egyik reggel mégis azt tudtam mondani, hogy álljunk meg, mert nem Isten akaratát követem, hanem a magamét. A férjem ezen nagyon megdöbbent, hiszen addig én hajtottam előre az eseményeket, mégis akkor lett békességem, amikor abbahagytuk a programot. Ezután kaptunk egy olyan igét, hogy Isten megáld bennünket, de ahogy telt az idő, csak vártunk–vártunk, mégsem történt semmi. Ráadásul rengeteg kisgyerek született akkor körülöttünk, mindenki mindenütt babakocsit tolt. Nekünk pedig fogalmunk sem volt arról, hogy Isten miként fog megáldani minket.
Átölelt a mélységben
Egy nagyon mély pillanatomban azt éreztem, hogy nem bírom tovább. Túl sok igéről hittük azt, hogy nekünk szól, túl sok volt a félreértés, nem tudtuk, hogy igazából jól értjük–e az Urat. Már annyira összezavarodtam, mit akarhat Isten, mit akarok én, és egyáltalán mi történik velünk, hogy egyik reggel azt mondtam a férjemnek, nem olvasom tovább a Bibliát. Azt válaszolta, hogyha másért nem nyitnám ki, legalább az ő kedvéért tegyem meg. Leültünk, és elkezdtem felolvasni az aznapi ószövetségi igét Józsué könyvéből: „Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását…” Eleredtek a könnyeim. Egy pillanat alatt kijózanított Isten. Azt éreztem, hogy engem nem szeretett még soha senki úgy, mint ő, és onnantól kezdve tudtam, hogy teljesen mindegy, hogy mit olvasok, a lényeg Jézus maga, nem az áldás.
Utána sem volt könnyebb a várakozás, de már másként vártunk. Egy idő után úgy döntöttünk, hogy újrakezdjük a lombikot, bár akkor már betöltöttem a negyvenet. Az orvosom kicsit furcsállotta a helyzetet, hiszen négy évre eltűntünk, de nem gördített elénk különösebb akadályt. A megnövekedett kockázatokra azért felhívta a figyelmünket… Végig azt éreztük, hogy ott volt velünk Isten, végig átéltem, hogy fogta a kezem – abban is, ahogy elveszett a leletem, aztán fél órán belül megkerült… Meg voltam győződve róla, hogy ezúttal sikerülni fog. Meg is erősített minket, hogy velünk van, ne féljünk.
Egy petesejt termékenyült meg, beültették, minden rendben volt – és mégsem lett belőle terhesség. Akkor összeomlottunk mindketten, és nem értettük Istent. Hiszen azt mondta, hogy velünk lesz! Aztán szép lassan felfogtuk, hogy igenis velünk volt, de nem azt ígérte, hogy ez most sikerülni fog. Két nagyon nehéz hét következett, ám a gyógyulás útja is készen állt. Még az előző év decemberében elfogadtunk egy felkérést, hogy tegyünk bizonyságot egy csendeshéten. Szívem szerint nem mentem volna sehová, hiszen úgy éreztem, hogy az ürességen és az önsajnálaton kívül nincs bennem semmi. De a készülés közben mindketten megértettük, hogy igenis van miről beszélnünk: arról, hogy bár a vágyunk nem teljesült, Jézus mégis hű maradt ahhoz, amit megígért, hiszen végig velünk volt. Így is tettünk, könnyek között meséltük el, amit átéltünk. Akkor és ott ez a bizonyságtétel segített feldolgozni a történteket.
Ezután felhívtam az orvosomat, aki még egy lombikot engedélyezett, de még határozottabban figyelmeztetett a kockázatokra, hiszen addig is a háromszorosát kaptam az általános hormonmennyiségnek. Ez nagyon kijózanító volt. Mintha Isten határozottan azt üzente volna: állj le!
Új út, kanyarokkal
Ekkorra mindkettőnkben megérett, hogy el tudjuk fogadni az örökbefogadást is. Ahogy jelentkeztünk, leült velünk egy pszichológus beszélgetni. Kiderült, hogy minden ideális, mi is, a körülményeink és az elvárásaink is – ettől függetlenül lelkileg nagyon nehéz folyamat ez is. Kaptunk egy A4-es lapot, mindkét oldala tele volt írva különféle betegségekkel, és azt kérdezték tőlünk, hogy melyiket tudjuk elfogadni onnantól kezdve, hogy a gyermek végtaghiányos vagy leukémiás, odáig, hogy az édesanyja kábítószerfüggő… Az volt számunkra a riasztó ebben, hogy szembesültünk vele: mégsem vagyunk olyan elfogadók, mint amilyennek gondoltuk magunkat, másrészt fogalmunk sem volt róla, hogy a betegségek bármelyike mit jelentene a gyakorlatban. Nagyon kevés volt, amire ott hirtelen igent tudtunk mondani. Az ügyintéző szeretett volna segíteni nekünk, hogy ne zárjuk ki magunkat végleg a folyamatból, úgyhogy azt javasolta: ahol lehet, jelöljük meg, hogy „további információt kérek”.
A rendszer úgy működik, hogy a bent lévő gyerekeknek keresnek szülőt, számunkra ez nagyon szimpatikus volt. A hölgy beavatott minket a folyamatba: ha van olyan gyermek, akihez passzolunk, akkor először szóban kapunk információkat róla. Ha azok alapján szeretnénk továbbmenni, akkor mutatnak egy fényképet is, és ha azután is igent mondunk, akkor jön az ún. rápillantás, amely egy tíz-tizenöt perces, interakció nélküli találkozót jelent játszótéri környezetben. Ezután kezdődhet a barátkozás időszaka, mely egy hosszabb folyamat. Mikor már minden hivatalos kötelezettségnek eleget tettünk, és csak a papírokat kellett volna aláírni, kaptunk egy igét, amelyből azt értettük meg, ne menjünk, ez most nem a mi utunk.
Megint a várakozás félévnyi, csalódással, kiábrándulással teli időszaka következett, amikor egyik reggel azt olvastuk a Bibliából, hogy Jákób örökbe fogadja József fiait… Elkezdett dolgozni a szívünkben ez az ige. „Most akkor én fogom felhívni a gyámügyes hölgyet, vagy te? Melyikünk csináljon végképp bolondot magából?!” Telefonáltam, hogy mégis szeretnénk örökbe fogadni – persze újra le kellett ülni beszélgetni a pszichológussal, aki egyenesen a szemünkbe mondta, hogy nagyon bizonytalannak lát bennünket.
Valóban nem sok esély volt számunkra, már csak a korom miatt se. Mégis egy éven belül megcsörrent a telefonom, hogy nem is egy, hanem két kisfiú is lenne, mert a testvéreket együtt szerették volna örökbe adni. Amikor meghallgattuk, amit tudni lehetett róluk, sokkoló volt, főleg a gondozatlan terhesség miatt. A fiúkról mutatott fényképek sem voltak túl bátorítóak. Ezek alapján nem tudtuk elképzelni, hogyan tudnánk őket őszintén, tiszta szívvel szeretni és elfogadni.
A teljes elutasítás érzésével, összeroppanva mentünk haza.
A következő napokat külön töltöttük, mert én egy női csendesnapra mentem, a férjem pedig vidékre utazott, de aznap este még imádkoztunk azért, hogy ha ez Isten útja, akkor munkálja ki bennünk, mert mi képtelenek vagyunk rá.
Amikor a lehetetlen lehetségessé válik
Ahogy hazaértem a csendesnapról, írtam a férjemnek egy hosszú–hosszú listát arról, hogy miért nem mondhatunk igent. Igen ám, de eközben őt megszólította Isten ezzel az igével: „Aki ezek közül a gyermekek közül egyet is befogad, az engem fogad be.” El is mondta nekem, mire azt válaszoltam, hogy rendben. Meglepődött, mert ilyen ritkán fordul elő, hogy egyetlen szavára azt feleljem: „Jó, kedvesem…” Hétfőn felhívtam a gyámügyes hölgyet, hogy szeretnénk továbblépni.
Még az egész procedúra legelején elmondták: ne gondoljuk, hogy szőke, kék szemű kisfiúkat és kislányokat lehet örökbe fogadni. Amikor a rápillantásra mentünk, akkor pedig azt hangsúlyozták, ne gondoljuk, hogy a gyermek egészségügyi állapotát például ruha nélkül ellenőrizni tudjuk (nekünk ez egyébként sem jutott eszünkbe).
A rápillantás napján szakadó eső volt, ezért a nevelőszülőknél tudtunk találkozni. Beléptünk a házba, a gyermek ott állt anyaszült meztelenül, mert a nevelőanya pont akkor öltöztette át. A férjemmel egymásra néztünk, és rögtön tudtuk, hogy mi Isten válasza a „ne gondoljuk, hogy…” kezdetű mondatokra. A kisfiú egyébként hihetetlenül aranyos volt, az első pillanattól kezdve levett bennünket a lábunkról.
Pár nappal később mentünk a testvéréhez, aki nagyon karakteresen barna bőrű, barna szemű volt. Egy kedves, mosolygós, ám őszintén szólva csúnya kisfiút láttunk – nekem aranyos volt, de láttam a férjemen, hogy szinte menekült a lakásból. Ugyanúgy szakadt az eső ekkor is, mint az előző látogatásnál, ezért ott is házhoz mentünk. Ám ahogy mentünk kifelé, valamiért még megálltunk az ajtóban. A gyámügyes hölgy kimutatott az ablakon: „Szivárvány!” A nyomaték kedvéért meg is böktem a férjem: „Tudod, mit jelent a szivárvány! Isten szövetségének a jele!” Most ugyanolyan nehéz szívvel mentünk haza, mint amikor először hallottunk a fiúkról. A továbblépéssel kapcsolatban kaptunk még pár nap gondolkodási időt.
A fiúkkal való találkozások utáni napokban Isten folyamatosan azt munkálta bennünk, hogy ne a láthatóra nézzünk – legyen az akár kedves vagy elkeserítő számunkra –, hanem egyedül az ő szavára hallgassunk. Végül egy istentiszteleten a 127. zsoltár verseivel egyértelművé tette szándékát: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek (…). Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét.” Megértettük: ez a két kisfiú Isten ajándéka nekünk.
Ezután felhívtam a gyámügyet, hogy megyünk tovább – elkezdődött a barátkozás, amiről azt mondták, hogy hónapokig eltarthat. Ezzel ellentétben nekünk mindkét fiúnál tíz–tíz napot vett igénybe. Végig ott volt az Isten által készített vörös szőnyeg. A nagyobb fiú kétévesen összecsomagolta a saját cuccait, integetett a nevelőszülőknek, hogy sziasztok, és eljött velünk. Aznap este már mi voltunk anyu és apu.
Fél év múlva mehettünk a kicsiért – ettől a találkozástól változatlanul féltünk. Kinyílt a lakás ajtaja, ott állt a nevelőapa egy szép szőke, kék szemű kiskölyökkel a kezében, és azt mondta: „Na, kicsim, köszönjél anyunak meg apunak!” Akkor mindketten elsírtuk magunkat, mert ez a gyermek még csak véletlenül sem hasonlított arra a babára, akit mi fél évvel korábban láttunk. Percekig nem tudtunk magunkhoz térni – ők meg csak álltak, és nem értették, hogy miért sírunk. Egyszerűen túlcsordult rajtunk a mindent felülírni tudó isteni szeretet. Ha nem ismernénk Istent, nem értenénk most sem, hogy ez miként történhetett. Mi azonban mindig emlékezni fogunk rá, hogy ilyen kézzelfoghatóan átélhettük, Isten bármire képes. A fiúk nagyon hasonlítanak ránk, kívül–belül egyaránt. Ahogy rájuk nézünk, elmosolyodunk, mert mindig látjuk a mennyei genetika csodáját. Nem kérdés, hogy Isten őket nekünk adta, és minket őnekik.
Vajnai Gabriella történetét lejegyezte: Parti Judit
Fotó: Mészáros Péter
A cikk a Family magazin 2018/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
