Minap, ahogy az autóban beindítottuk az új navigációs programot, az alkalmazás figyelmeztetett: „Kapcsolja fel a fényszórót!” Tényleg nem kapcsoltuk még fel a kocsi lámpáit, és elképedve néztünk egymásra: vajon a műholdról már ez is látszik? Később persze kiderült, hogy ez a figyelmeztetés automatikusan megjelenik a program elindításakor, mégis szöget ütött a fejembe az eset.
Lassan magától értetődő számunkra, hogy lépten-nyomon elkérik a személyi adatainkat. Számtalan weboldalon regisztrálunk, hogy könnyebben használhassuk a különféle szolgáltatásokat. A legtöbb ajándékkal összekötött marketingakció elsősorban az adatgyűjtést szolgálja, másutt kedvezményekkel ösztönöznek a hírlevél-feliratkozásra. Manapság az információ k incset ér! Pár hónapja ugyan új szabályok léptek életbe az adataink kezelésével kapcsolatban, de nem hiszem, hogy túl sokan vannak, akik alapos átböngészés után írják alá az apró betűs adatvédelmi nyilatkozatokat.
Egyetemista lányom Orwell remekművét, az 1984–et olvasva döbbenten, sőt már–már rémülten állapította meg, mennyire valóság ma már a „Nagy Testvér” jelenléte életünk minden színterén. Önként szolgáltatjuk ki magunkat a közösségi oldalakon a folyamatosan működő és így lekövethető kütyüinkkel. Önként fogyasztjuk a reklámokat, és bedőlünk a legkülönfélébb trükköknek, légvárakban bizakodunk. Aztán amikor rájövünk, hogy rossz helyen járunk, akkor is várnak ránk a szellemi „bóvlik” kalmárai, akik abból is tudnak hasznot húzni, ha kiábrándultunk a fogyasztói társadalomból: könyvek, kurzusok, tréningek és beavatások serege igyekszik az Igazságot keresőket ugyanazon zsákutcába becsalogatni. Végső soron itt is, ott is a hatalomra megy ki a játék. De mi nem akarunk a tetszetősnek tűnő kulisszák mögé nézni.
Ugyanakkor sokan megborzongnak és tiltakoznak, ha azt hallják, hogy van Valaki, aki ezt a világot megalkotta, és bennünket életre hívott, és ő minden lépésünket, sőt minden gondolatunkat ismeri. Valóban nem kellemes gondolat, hogy folyton a sarkunkban van egy „ellenőr” – ahogy sokan Istent elképzelik, bár ő soha nem így mutatkozik be. De valamiért mi, emberek, amióta kivontuk magunkat az Éden függőségéből, amióta az a vágy hajt bennünket, hogy „olyanok legyünk, mint az Isten”, azóta más szemmel nézünk a Teremtőre. Azóta a tanácsai, útmutatásai az ember fülének parancsok, amelyek a szabadságát korlátozzák, és a jelenléte sem biztonságérzettel tölti el Ádám leszármazottait, hanem frusztrálja őket. Mintha nem akarnánk elhinni, hogy szeretetből vagyunk teremtve, nem „kitolásból”. A bűneset óta tele vagyunk félelemmel, és dacosan próbálunk egyedül megbirkózni az életünkkel. Azóta zavaró a „mezítelenség”; nem szeretnénk, hogy bárki a lelkünkbe lásson, és meghallja a szívünk mélyéről feltörő sóhajt.
Menekülünk a magunk alkotta dolgokhoz, a járműveinkhez, gépeinkhez. Hatalmas betonépítményeink alig–alig engednek be természetes fényt, ehelyett szemet bántó, éles fények vonzzák-rángatják a figyelmünket, a fülünket pedig zenebona és lelkendezve elhadart reklámrigmusok zsibbasztják. A csendet sokszor nyomasztónak érezzük: szinte elfelejtjük, mekkora kincs.
Pedig a csendben, a rejtekben Valaki vár ránk türelmesen. Valaki, aki valóban mindig lát – mert le sem tudja venni rólunk a szemét. Valaki, aki várva várja, hogy végre viszonozzuk a tekintetét. Valaki, aki szomjazik az emberre, hiszen ő alkotta meg szeretetből és szeretetre. Ha menekülés, bujdosás helyett merünk szemébe nézni az Életnek, ha merjük viszonozni a tekintetét, ha merünk a csendben a szívünkbe írt „applikációra” figyelni, akkor rácsatlakozhatunk a végtelen és tökéletesen megbízható navigációs rendszerre, amely időnként ugyan úttalannak tűnő utakra irányít, időnként megállásra hív, vagy szembevisz a fősodorral – de biztonságosan vezet egy örök cél felé, kitartóan és megbízhatóan újratervezi az utunkat, valahányszor akarva-akaratlanul letévedünk az Útról. Ha vele utazunk magaslatokon és mély völgyeken át, találkozásokon és búcsúzásokon keresztül, akkor gyógyulhatunk, szabaddá lehetünk a félelmeinktől, és növekedhetünk, érlelődhetünk. Akkor nem külső kényszerek, szabályok és szorongások sorompói határozzák meg az életünket, hanem táncolhatunk a viharban.
A cikk a Family magazin 2018/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
