Nemcsak az határozza meg a sorsunkat és az életünket, hogy ki lesz a társunk, hanem az is, hogy milyen pályát választunk. Sorozatunkban annak eredünk nyomába, hogy miként lehet egy szakmából hittel és szenvedélyes szeretettel űzött hivatás. Ezúttal Vomberg Frigyes séffel, az Európa–bajnok Bocuse d’Or csapat trénerével és feleségével, Varnyú Erzsébettel beszélgettünk.
Amióta a Séfek séfe című műsorban szerepeltél, sok interjú készült veled, Frici. Tudjuk, hogy szakácscsaládba születtél bele – de hogyan indult a közös életetek, hogy ismerkedtetek meg?
Frici: Tulajdonképpen egy levessel kezdődött…
Böbe: Én felszolgálóként dolgoztam egy szállodában, ahol Frici szakács volt. Az első alkalommal kifolyt egy kicsit a leves a csészéből, én meg nagy öntudatosan beszóltam a frissen munkába állt szakácsnak, hogy figyeljen oda jobban.
F.: Persze azt nem tudta, hogy én már előtte tíz évig ott dolgoztam, csak egy kis időre voltam másutt. Így valójában ő volt a „friss hús” a pályán – hát visszaszóltam, hogy ott van a hangedli, törölje csak le nyugodtan. Egyébként Böbe így már az elejétől fogva ismerte, mivel jár a hivatásom, mire számíthat a későbbiekben, és ezzel együtt vállalta a folytatást.
Frici, akkor már együtt járt nálad a hit és a hivatás? Mikor, hogyan jutottatok hitre?
F.: A hivatás nálam már ötéves koromban megvolt, ehhez társult a hit, amikor gyerekként konfirmáltam. Nem voltunk templomba járó család, de a konfirmálás kötelező volt.
B.: Mi sem gyakran mentünk templomba, én a nővéremmel együtt jártam hittanra, aztán egy református gyülekezetben hallott igehirdetés – már Fricivel járva – nagyon megfogott. Azóta is aktív gyülekezeti tagok vagyunk.
Most, hogy a Séfek séfében beleláthattunk egy kicsit a konyha világába, nem kérdés, hogy kemény terep. Hogyan jelenhet meg itt a hit?
F.: Sehogy. Arra nincs alkalom. Az látszik, ahogyan egymással bánunk: ez egy nagy család, és nekem vezetnem kell a „családomat”. Nem vagyok jó vezető, mert túl empatikus vagyok, az meg itt hátrány. Itt diktatúrára van szükség.
B.: Éppen ezért szeretik is, „igazi kolléga, igaz barát, igazi jellem” – írta róla egy munkatársa, bár a konyhán Frici sem finomkodik.
F.: Nem is lehet, nincs arra idő, hogy akadémiai stílusban előadjam bent, hogy „ha van időd, megtennéd a kedvemért, hogy a maradék öt percben ezt megcsinálod…?”. Hát, ez így nem megy. Egy szóban odamondom, hogy mit teszek veled, ha nem csinálod meg azonnal – és ezt megértik. Közben pedig tudják, hogy számíthatnak rám, megteszek értük mindent.
„A konyha Fricié”
Milyen érzés volt hirtelen belecsöppenni a média világába?
F.: Nem volt kihívás, mert nem kellett, hogy megváltozzak. Más érzés volt, de ugyanaz lehettem, mint a munkámban, erre volt szükség – nem is tudtam volna máshogy csinálni. Persze előfordult, hogy szóltak, finomítsak a stíluson, aztán a következő nap már visszavonták. Érezték, hogy az nem az igazi, nem hiteles. A konyhán bizony feszültség van.
És milyen volt eközben az otthoni háttér?
F.: Nagyon jó, mert én mosok–főzök–takarítok, kutyát fésülök, hogy a feleségem nyugodtan mehessen bibliakörbe, érezze jól magát, és mire a családom hazajön, legyen friss kenyér… (Nevet.)
B.: Na, ne mondd már…! Azért a versenyekre való felkészülések elég stresszes időszakok, ilyenkor igyekszünk jó háttér lenni – például főzök egy rakott krumplit. És Frici tudja, hogy ebben óriási szeretet van.
És otthon kié a konyha?
B.: Egyértelműen Fricié. Ha segíteni szeretnénk neki, akkor arrébb megyünk, és ott vágjuk a zöldségeket. Én időnként, hétvégenként sütök valamit, de az az igazság, hogy a Fricié mindig finomabb. (Nem tudjuk, milyen lenne Böbéé, de Frici almás rétese, amelyet a beszélgetés közben falatozunk, vitán felül felséges.) A múltkor főztem épp valamit, mert Frici nem volt itthon, és a szomszéd fiúnak nagyon ízlett. Kérdezte, hogyan készítettem, én meg már nem is tudtam pontosan. Másnap az anyukája átszólt Fricinek, árulja már el, mi finomat főzött a felesége. Szegény, épp a sövényt nyírta, na, erre a kérdésre bele is esett a létráról. Még hogy a felesége receptjét adja meg…!
F.: Az úgy volt ám, hogy a feleségem a legelején kérte, hogy ne neki kelljen főznie. Viszont nekem azt kell főznöm, amit ők itthon megesznek…
B.: Igazi, finom körömpörköltöt például! Volt a baráti társaságból, aki itt evett nálunk először, és nem számított rá, de kifejezetten ízlett neki.
F.: Szóval így rám maradt a főzés és a bevásárlás is hozzá. De cserébe a mosógépet nem kapcsolom be, a vasalóhoz hozzá sem nyúlnék, na meg a porszívóhoz sem! Az uzsonnát viszont tavalyig még én készítettem a gyerekeinknek. Persze néha unták, és elcserélték bent a barátokkal…
B.: Mondjuk, mindig akadt rá vevő, jó cserealap volt.
F.: Pedig ők kérték, hogy milyen szendvics legyen, de előfordult, hogy elcserélték kakaós csigára. Azt itthonról nem vittek volna!
B.: Én most is itthonról viszem az ebédet a munkahelyemre, és a kollégák nézik is mindig, ma épp mit eszem. De általában teljesen egyszerű ételek, a „sejtelmesebb” fogásokat nem nekem találták ki. Elég, ha fokhagymás, tejszínes…
„Ökumenikus az étkezőnk”
Több váltás is volt az életetekben a munka terén. Most mivel foglalkoztok?
F.: Egy ideje már abbahagytam a konyhai munkát, oktattam, most viszont ez is véget ért. Keresem, hogy mi lesz a következő feladat.
B.: Én többféle pozícióban dolgoztam szállodában, jelenleg épp a „hátsó bejáratot” erősítem, a beszerzési osztályon vagyok. Időközben jártam a református teológiára, most pedig a pünkösdin keresztény szemléletű coachingot tanulok. Néhány szolgálatban részt veszünk, volt már több jótékonysági vásárunk, az első alkalommal például az evangélikusok orgonaépítésére gyűjtöttünk, tele is plakátoltuk Szentendrét, ahol élünk. Ekkor egy asszony felkereste a lelkészt, és megkérdezte, mennyi hiányzik még. Néhány millió kellett hozzá – ő pedig kifizette, meg is épült az orgona.
És milyen gyakran jönnek a barátok vendégségbe?
B.: Általában hetente, de kéthetente biztosan.
F.: Meg is kellett nagyobbítani az asztalunkat, mert már nem fértünk el. Azt meg mégsem lehet, hogy ne tudjunk együtt enni…! Egyébként ökumenikus az étkezőnk, mint ahogy a baráti-gyülekezeti alkalmak is: volt, hogy az evangélikusoknál avattunk kemencét, szilveszter előtt sütöttünk benne egy malacot. Ifjúsági táborba pedig a baptistákkal mentünk, az én feladatom volt, hogy főzzek. Na, ott azért másként beszéltünk egymással, ha jöttek a fiatalok segíteni. Ők nem erre a pályára készülnek, nekik nem kell ez a szigor, minek is lenne ugyanúgy…
Van valami közös hobbitok?
B.: A barátokkal nagyon szeretünk társasozni: sequence-ezni, pétanque-ozni, és persze a gyerekeinknek is fontos, hogy hazahozhassák a barátaikat – ezért van nálunk csocsó–és biliárdasztal is.
F.: Na, igen, nem is miattam! Most már kidobni sem engedik, de sebaj. Lényegesnek tartottuk, hogy a fiunk és a lányunk egyházi nevelést kapjon az óvodában, iskolában, ebből nem engedtünk. Úgy látjuk, meg is van a gyümölcse. Persze lázadnak időnként, a számunkra fontos értékek azonban nekik is ugyanúgy fontosak.
Közben pedig kiderül az is, hogy a családi barátok voltak azok, akik tudták, mire vágyik Frici, mondták is egyszer, hogy átjönnek egy kávéra – és ehhez magukkal hoztak egy igazi, professzionális karos presszógépet is. Böbének viszont cukorgyűjteménye van a kávéhoz, csak barnából van legalább háromféle. Frici süteménye pedig valóban igazi élmény – csakúgy, mint a beszélgetés velük. Közben hazaér a lányuk, Fanni is, és elkészíti Bodza, a bobtail „frizuráját” a fotózáshoz, a kertben pedig megcsodáljuk a gondosan formára nyírt sövényeket. Már nem is látszik, hol esett bele a sztárséf…
Fotó: Mészáros Péter
A cikk a Family magazin 2018/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
