Bátorságról, hitről, elköteleződésről Abbe Lewisszal és Verba Barnával
Az egyikük alig múlt húsz, srácnak mégsem nevezném. Verba Barna profi kosarasként kezdte, aztán a Rising Star nevű tehetségkutató versenyen tűnt fel. Jobbján egy törékeny lány, akit Abbe Lewisként ismert meg az ország, szintén ennek a műsornak köszönhetően. Azt mondják, mindegy, melyikük áll éppen a rivaldafényben, és ki hord nagyobb cipőt – kettőn nemcsak a teher, hanem a siker is jobban eloszlik.
Nashville és Szeged nem csupán a térképen, de kulturálisan is nagy távolságra van egymástól. Nagyon eltérő környezetből jöttetek?
B.: Édesapám ateista volt, tízesztendős voltam, mikor elhunyt. Édesanyámtól hallottam először Istenről, de csak hét évvel később tapasztaltam meg először az ő elsöprő jelenlétét. Mégis sokáig kettős életet éltem: egyik nap buliba mentem, másnap meg gyülekezetbe. Abbe nagy szerepet játszott abban, hogy ma már nem tanult klisékről teszek bizonyságot, hanem igazi megtapasztalásokról.
Egyébként a nagymamám nótaénekes volt, a nagyapám pedig zenész, ő tanított meg alapszinten gitározni. Nekem innen jött a zene szeretete.
A.: Én elég konzervatív légkörben nőttem fel Tennessee államban, ennek ellenére a szüleim nagyon nyitottak voltak a világra és a művészetekre, úgyhogy mi a testvéreimmel mind magántanulók voltunk, hogy még több időnk jusson a zenetanulásra. Az a különös, hogy hívő közegben nevelkedtem, mégis amikor Magyarországra kerültem, valami teljesen újat tapasztaltam meg Istennel.
Sok tizenéves próbál szerencsét külföldön egy időre, te viszont itt ragadtál. Miért?
A.: Egyszerűen tudtam, hogy engem Isten vezetett ide. Persze van a történetnek emberi oldala is. Eleinte gyönyörűnek találtam a nyelvet. Később, ahogy egyre jobban megismertem a magyar embereket, elkezdtem hozzájuk vonzódni. Magyarországon sokkal mélyebbek az emberi kapcsolatok, mint Amerikában, ahol sok esetben a látszatról szólnak. Bár valószínűleg azért vagyok még mindig itt, mert Barna belépett az életembe.
Az árulkodó jel
Egy tehetségkutató versenyen találkoztatok 2014-ben. Beavattok a részletekbe?
B.: Azzal kezdődött, hogy Abbe elkésett az élő adás próbájáról. Nehéz volt őt nem észrevenni. Mivel abban az időben az angolom nem volt erős, nem mertem hozzá odamenni, pedig nagyon tetszett.
A.: Én meg nem is mertem remélni, hogy Barna keresztény, így aztán egész nap csak kerülgettük egymást. Egészen addig, amíg le nem vettem a magas sarkú cipőmet, mert már nagyon kényelmetlen volt…
B.: És akkor kitárult a reménység kapuja, mert megláttam a lábán egy tetoválást, magyarul. Gondoltam, most vagy soha, odamentem hozzá, és megkérdeztem, mit jelent az számára, hogy „hitben járok”. „Azt, hogy Krisztus megváltott engem” – felelte tisztán érthető magyar szavakkal. Miután kiderült, hogy ugyanabban hiszünk, mindkettőnkben feléledt a remény. Én ugyan az első élő show után kiestem, az útjaink mégsem váltak el.
A.: Nem tudtuk, mi történik velünk, de azt éreztük, hogy itt most valami különleges van születőben. Csak pár hét telt el, de én valahol a lelkemben már tudtam, hogy ő lesz a férjem. Aztán amikor 2015 tavaszán felmerült, hogy összeházasodunk, mondtam Barnának, hogy nálunk ez nem így megy, először engedélyt kell kérni apukámtól. Abban a déli kultúrában, ahonnan én származom, nagy tiszteletlenség, ha egy pár nem kér apai áldást. Úgyhogy még azon az őszön kimentünk Amerikába, és egyik este Barna eleget tett a kérésnek.
B.: Beszélni is alig mertem, annyira elbátortalanodtam, de aztán nagy nehezen csak elmotyogtam, hogy szeretném megkérni Abbe kezét. „I think it’s gonna be alright” – vágta rá Abbe apukája azzal a jellegzetes, ízes déli akcentusával. Mire harmadjára is visszakérdeztem, hogy ez most mit jelent, végre megértettem, hogy igen, és akkor megnyugodtam.
Honnan volt benned annyi kurázsi, hogy húszévesen megkérd Abbe kezét, miközben tízéves korodtól nem volt előtted férfi mintakép?
B.: Lehet, hogy kamaszként hiányzott egy atyai példakép, de évekig profi szinten kosárlabdáztam, és a csapat akaratlanul is felvette ezt a szerepet. A sport nem pusztán a fizikumot, de a jellemet is építi, és ad egy magabiztosságot. A pályán hamar megtanulod, hogy ha labdához jutsz, akkor rá kell dobni a kosárra, különben az edző közli, hogy állj ki. Az sem baj, ha nem találsz be, már önmagában a szándék, hogy megpróbálod, sokat mond az edzőnek, mert azt a fiút, akiben megvan az akarat, előbb-utóbb meg lehet tanítani a trükkökre is.
Ez a törvényszerűség az életben is működik. Ha jön egy lehetőség, akkor azt ki kell használni, különben ha elszalasztod az alkalmat, hogy pontot szerezz, kiesel a játékból, és az élet másnak fogja felkínálni az esélyt. Hiába akar Isten rajtad keresztül elvégezni egy munkát, ha sokáig habozol, egy idő után nem vár tovább, átadja a stafétabotot annak, aki készen áll.
És azt nem nehéz férfifejjel megélned, hogy Abbe-re több reflektorfény jut?
B.: Látod, szerintem pont azért olyan nagy divat a feminizmus, mert a világ azzal van elfoglalva, hogy kié a dicsőség. Nekem nincs szükségem senkinek az elismerésére ahhoz, hogy fontosnak érezzem magam, hiszen az én mennyei Atyám mindent odaadott értem.
Abbe sikere az én sikerem is, ahogy az enyém is az övé. Az a tény, hogy egy testté lettünk, számomra azt jelenti, hogy mind a ketten ugyanabban a cipőben járunk. Ha megnézed a cipőd talpát, láthatod, hogy az erősebben terhelt oldalon hordott cipő sokkal jobban el van kopva, pedig minél kiegyensúlyozottabb a terhelés a két lábunkon, annál kisebb az esélye egy hátfájásnak. Valahogy a házasságnak is így kellene működnie. Ha egyek vagyunk, akkor a fájdalmaink és az örömeink is közösek.
Testestül-lelkestül
Az önmegtartóztatás szükségességét ma már sokszor a hívők is megkérdőjelezik, ti viszont nyíltan beszéltek róla. Szerintetek mi a várakozás hozadéka?
B.: Míg a fiúk az öltözőben folyton azt számolták, ki hány nővel feküdt le, én mindig a sor végére kerültem, mert senkit sem tudtam felmutatni. Sokáig hecceltek is a srácok, hogy meleg vagyok, és volt idő, amikor elbizonytalanodtam, hogy talán valami baj van velem, de én világéletemben azt az egyet kerestem, akivel leélhetem az életem. Csak később jöttem rá, hogy Isten óvta a szívem. Hiszen ha az intimitás olyasmi, amit bármelyik lánynak odaadok, akkor mi különlegeset tartogatok majd a feleségemnek?
Én hálás vagyok azért, hogy vártunk a nászéjszakáig, mert így sok konfliktust, amelyet az emberek egyébként „békülős szexszel” oldanak meg, muszáj volt szóban rendeznünk. Ott, ahol az intimitás hamarabb képbe jön, mint hogy a két fél megtanulna egymással kommunikálni, az egész kapcsolat egy nem létező „megoldásra” épül.
Az ellentábor általában azzal szokott érvelni, hogy mi van akkor, ha kiderül, hogy nem működik köztünk a szex, de az első alkalom általában amúgy sem szokott jól sikerülni, mert a szex olyan, mint a csapatsport. Amikor először léptek pályára, azt sem tudjátok, kinek mi a szerepe, aztán az edzések során egyre jobban egymásra hangolódtok, és megtanuljátok. Egyébként ha nincs viszonyítási alapod, az azért is jó, mert akkor nem fogod a másikat a korábbi szexuális élményeiddel összehasonlítani. Gondolj bele, milyen érzés lehet a társadnak folyamatosan azzal küzdeni, hogy „nem vagyok elég jó”. A másik, amire még hivatkozni szoktak, az a vágy – ez már nyomósabb indok. Mi sem véletlenül házasodtunk össze ilyen korán.
A.: Megmondom őszintén, nem is tudom, még mindig együtt lennénk-e, ha egyszerűen összebútoroztunk volna. Hiszen akkor mi motivált volna bennünket arra, hogy elköteleződjünk? Szerintem ha nem vártunk volna egymásra, akkor az első komolyabb veszekedésnél arra jutottunk volna, hogy nem működik a kapcsolatunk, és szakítottunk volna, holott csak meg kellett volna tanulnunk elköteleződni és konfliktust rendezni.
Azt már gyerekkoromban belém verték, hogy a házasság előtti szex bűn, de azt senki nem magyarázta el, hogy miért. Amikor Barna belépett az életembe, el is kezdtem ebben az egészben kételkedni. Tényleg: minek várjunk, ha egyszer úgyis összeházasodunk, és a szívemben már mindent odaadtam neki? Végül egyszer, amikor imádkoztam, Isten nekem szegezte a kérdést: „Abbe, készen állsz arra, hogy a mai naptól Barna felesége legyél?” Abban biztos voltam, hogy egy nap majd szeretnék a felesége lenni, mégsem tudtam őszintén igennel válaszolni. Ez a kérdés felnyitotta a szemem. Addig, amíg nem tartok ott, hogy tanúk előtt hűséget fogadjak Barnának, addig arra sem vagyok kész, hogy lefeküdjek vele, mert nem azzal a szándékkal tenném, hogy elköteleződjek mellette. Lehet, hogy odaadnám neki a testemet, de nem adnám neki teljesen a szívemet.
Lehet máshogy dönteni
Azt hinnénk, mi sem áll távolabb egy huszonéves amerikai lánytól, mint a magyarok aggódós természete, Abbe, neked mégis születtek dalaid a megharcolt félelmekről.
A.: Érdekes ez, mert miközben erős bennem a kalandvágy, szorongó személyiség vagyok. A The Lion (Az Oroszlán) című dalom különösen sokat jelent nekem, huszonhárom évesen írtam, amikor az első pánikrohamaimat megéltem. Rengeteg változás jött egyszerre az életembe, akkor költöztem haza Nashville-be, és a kultúraváltás miatt megélt identitásválságot még egy szakítás is nehezítette. Ekkor jöttek az első rohamok. Az orvosom közölte, hogy ne hagyjam el Amerikát, mert nem értette, hogy a hazám idegenné vált. Borzasztó nehéz volt, de elhatároztam, hogy akkor is visszatérek Magyarországra, és meggyógyulok. Mára elmondhatom, hogy az utóbbi két év alatt csak egyszer volt rohamom. Ez egy harc, amelynek nincs vége, de megtanultam farkasszemet nézni a félelmeimmel.
Már tudom, hol van az a pont, ahol általában elindulok a lejtőn, amikor úgy érzem, hogy egyedül kell betöltenem a szükségeimet. Minden reggel arra kérem Istent, hogy segítsen az adott napra fókuszálni a távoli jövő helyett, és hinni, hogy jó terve van számomra. Tudatosult bennem az is, hogy a szorongást otthonról hozom. Rájöttem, hogy nem kell azt a mintát követnem, amely adva volt előttem. Talán ezért is akarom annyira hirdetni az embereknek, hogy magamat is újra és újra emlékeztessem, hogy igenis lehet máshogy dönteni.
Ezért kezdtél el vlogolni is?
A.: Igazából azzal kezdődött, hogy Barnával feltettünk egy videót, amelyet három nap alatt háromezren néztek meg. Ebből végre lendületet nyertem, mert már régóta terveztem, hogy lesz egy saját YouTube-csatornám. Mindig is erős volt az igazságérzetem, és ha valamivel kapcsolatban van egy markáns véleményem, akkor azt szeretem üzenet formájában továbbadni.
B.: Ez egyben arra is jó eszköz, hogy elérjük a fiatalokat, hiszen az egyetlen hely, ahol manapság találkozni lehet velük, az a közösségi média. Egy vlog persze még nem csatlakozási pont, csupán a meghívás. Ennek a folyamatnak nem az a legklasszabb fázisa, amikor legyártod a vizuális tartalmat, hanem amikor megnézi valaki, majd egy nap leültök egy kávéra, ő pedig megosztja veled, mekkora hatással volt az életére az az üzenet.
Szerintetek a ti generációtoknak mi okozza a legnagyobb kihívást manapság?
B.: Mivel a világ óriási változáson ment keresztül, és minden egyre gépiesebb, nagyon nehéz motivációt találni arra, hogy az ember csináljon valami hasznosat. Folyton el vagyunk foglalva a saját dolgainkkal, és a sok kütyütől észre sem vesszük a körülöttünk lévőket, pedig a nap végén egyedül az számít, hogy odaadtam-e magam azért, hogy a másiknak élete legyen.
A.: A húszas évei közepén az emberre ránehezedik valami kényszer, hogy most már komolyan kell venni az életet, és akkor beáll egy napi rutin: nyolc-tíz óra munka, rohanás haza, aggódás, hogy lesz-e elég pénzünk, majd másnap kezdődik elölről az egész. Sokan beleesünk abba a csapdába, hogy elhisszük, nincs más választásunk. És lehet, hogy arra tényleg nincs lehetőség, hogy teljesen kiszakadjunk a hétköznapokból, de pici lépésekben, pillanatokra a mindennapokban is lehet a kereteket feszegetni.
Hányszor hallom, hogy „úgy szeretnék többet olvasni vagy mozogni, de nincs rá idő!”. Kifogás kifogás hátán, pedig aki tényleg változtatni akar, az megtalálja a módját. Én például újabban elkezdtem korán kelni, hogy több időm legyen nyelvet tanulni. Nem akarom feladni az álmaimat csak azért, mert a világ nagy hangon hirdeti, hogy a realitásban kell élni, hiszen milyen valóság az, ahol megszűnsz embernek lenni, és csak gépként robotolsz?
B.: Tudjuk, milyen napi szinten gürcölni, mind hajlamosak vagyunk úgy élni az életünket, mintha már csak a halált várnánk, és a pénz lenne a megváltónk. Erre mondta egyszer valaki, hogy ha csak azt várod, hogy túléld a mindennapokat, akkor a te megváltód nem Krisztus, hanem a halál. Erős, de igaz. Krisztus azért halt meg, hogy mi már a nyitott menny alatt éljünk, sokan mégis úgy tesznek, mintha zárva lenne.
A.: Gyakran megkérdezem magamtól, hogy az életem végén vajon milyen útravalót tudok majd átadni a körülöttem lévőknek. Azt, hogy éjjel-nappal dogoztam, kuporgattam a pénzem, lett egy nagy házam, és mindig a biztonságos utat választottam? Vagy elmondhatom majd nekik, hogy sok helyen jártam, rengeteg kalandot megéltem, persze voltak sötét völgyek, de Isten mindvégig gondoskodott rólam, és kimenekített? Lehet, hogy időskoromra nem lesz sok félretett pénzem, de számomra az sokkal értékesebb lenne, ha azt mondhatnám, tele vagyok csodálatos emlékekkel, mint hogy annyival zárjam: mindennap ugyanaz történt velem.
A cikk a Family magazin 2019/1. lapszámában jelent meg.
Fotó: VivienNaomi Photography; haj, smink: Lencsés Dóra
