Mostanában azon kaptam magam, hogy túl sokat mérgelődöm, miközben tudom, hogy valójában hálásnak kellene lennem mindazért, ami ér. Arra kértem Istent, hogy tanítson meg a hálára. És ő elkezdett dolgozni a szívemben…
A nők egyik sajátossága lenne, hogy egyszerre több dologra képesek koncentrálni, én viszont azt veszem észre, hogyha nő a terhelés, hajlamos valami lemaradni a hétköznapok szekeréről. Márpedig látva az el- és lemaradó dolgokat, egyre nő a belső küzdelem: Meg kellett volna oldanom! Meg kell oldanom! Meg fogom oldani! És még keményebben próbálkozom – az eredmény pedig csak az, hogy valami más fog lemaradni, merthogy amit felpakolni próbálok, sok. Ám akkor még megfutom az önvád köreit, hogy mások nyilván elbánnak nemhogy ennyi, hanem ötször ennyi feladattal, teherrel, problémával is, miközben szűnni nem akaróan szórják a szeretetet egyformán mindenkire. Hosszan tudnék még a Tökéletesek Klubjáról értekezni, de ha mindenkit megcsapott már az ismerős keserűség, voltaképp továbbléphetünk arra a konkrét napra, amikor úgy éreztem, megpróbálom a hiányosságaim csomagját odaadni Jézusnak.
Hiányosságaim csomagja azon a napon egy néhány hete széttört, de azóta is emlegetett malac formájú mécsesben, egy csomag szükséges, de számomra hónapok óta elérhetetlen fejlesztőjátékban és egy nem létező, megújult adventi kalendáriumban nyilvánult meg, tehát akiknek a szükségei akkor lemaradtak a szekérről, azok a gyerekeim voltak. Szóval néhány centire a „rossz anya vagyok” lemez felrakásától, ami pillanatokon belül fergeteges hangulatot tud az otthonomban varázsolni, stratégiai megfontolásból mégiscsak az imádságot választottam. Látod, Uram, ezt a malacot, melyet a testvéri igazságosság három közel egyforma darabba rendezett, így már sem nem malac, sem nem mécsestartó, sem nem örömforrás. Látod, Uram, hogy nincs LÜK, pedig nagyon hasznos lenne. Látod, Uram, hogy küzdök, de valahogy nem haladok…
Bevontam a gyerekeket is, amibe lehetett; úgy tudtam, az eltörthöz hasonló malacmécsest nem lehet kapni, így hát együtt imádkoztunk, hogyha az Úr óriási raktárában mégis van valahol, akkor küldjön.
Pár nap múlva érkezett egy kép Debrecenből Budapesten át a postafiókomba, majd nem is olyan sokára követte egy malac-, egy süni- és egy cicamécses – három nagyon boldog gyereket és egy nagyon hálás felnőttet eredményezve. Mialatt azon töprengtem, hogy „Uram, te kidoboltattad, hogy eltörött a Partiék malaca?!”, felhívott egy barátnőm, hogy ha tudunk találkozni akár öt percre is, küldene valamit a gyerekeknek – néhány órával később átadott egy vaskos csomagot a fent említett játékkal. Még másnap is a túlcsorduló hálától mámorosan üldögéltem a konyhaasztalnál, amikor becsöngetett egy barátnőm, aki igen távol él tőlünk – az általa készített adventi kalendáriummal.
Uram, köszönöm, hogy neked annyira fontosak a gyerekek, hogy válaszolsz a kéréseikre. Köszönöm, hogy tanítasz, hogy nem kell mindent nekem egyedül megoldanom. Köszönöm, hogy kipótolod, ami belőlem hiányzik – sokszor ismeretlenek, sokszor ismerősök által. Köszönöm, hogy sem kicsi, sem nagy harcaimban nem vagyok egyedül!
„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét.” (Ézsaiás 57,19)
A cikk a Family magazin 2019/1. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
