Muzslai Gábor és Etelka története
Kevesen hinnék el, hogy egy református lelkész lányának és egy csöves tinédzserfiúnak a házassága sikeres lehet. Bármilyen hihetetlenül hangzik, mégis lehetséges: így indult a Muzslai házaspár közös életútja. Gábor és Etelka ma tizenegy gyermek boldog szülei, és a 2 = 1 Házasmisszió vezetői Magyarországon, Szerbiában és Romániában.
Milyen családból érkeztetek, és milyen szülőképet hoztatok magatokkal?
Gábor: Nagycsaládosok vagyunk, és harmincöt éve házasok, de az én szülőképem egyáltalán nem ehhez adott mintát. A felmenőim között ugyan sok vallásos ember volt, de a szüleim ennek ellenére elváltak. Sajnos az édesapám soha nem fogadott el. Tizenhat évesen ismertem meg, de akkor is letagadott – most némileg javult a kapcsolatunk, mert bejelölt Facebookon… Édesanyám egyedül nevelt, őt nagyon szeretem, tisztelem a halála után is, viszont a mentális betegsége miatt nem tudott megküzdeni a tinédzserkori problémáimmal. Emiatt tizenegy-tizenkét évesen kezdtem bandázni, és majdnem tizenhét éves koromig csavarogtam.
Akkor téged már nemigen tud meglepni egy kamasz gyerek…
G.: Valóban. Bár a saját gyerekeim nagyon szeretik Istent, én már a rezdüléseikből is tudom, milyen társaság, milyen gondolat közelítette meg éppen őket.
Etelka: Nekem teljesen más gyermekkorom volt, szerető légkörben nőttem fel. Az ikertestvéremmel való kapcsolat nagyon meghatározó számomra, én soha nem voltam magányos, mi mindig ott voltunk egymásnak. A szüleim hívők, édesapám református lelkész, misszionárius, ő indította el a lepramissziót Ukrajnában.
Mivel akkoriban csak Debrecenben volt református gimnázium, és apukánk ragaszkodott hozzá, hogy ott tanuljunk, elkerültünk az ikertestvéremmel kollégiumba. Szigorú intézmény volt, havonta egyszer lehetett hazalátogatni, szabad szombat sem volt még, így elszakadtunk a szüleinktől. Kikerültünk a szülői kontroll alól is, és én elkezdtem elindulni a lejtőn. Hiába volt ez egy zárt világ, mégis ki tudtam játszani, mert volt egy hasonmásom, aki fedezett a kollégiumban, emiatt nem vették észre a kimaradásaimat. Egyre mélyebbre és mélyebbre csúsztam: bulik, fiúk, alkohol… Elkezdtem elszakadni Istentől, pedig korábban komolyan hittem benne. Emiatt folyamatos lelkiismeret-furdalás gyötört, mert valahol éreztem, hogy rossz az, amit teszek.
Amikor befejeztük a gimnáziumot, a testvéremmel Budapestre kerültünk a teológiára. Újra kollégisták lettünk, és én tovább folytattam ezt az életformát – nem is jártam túl sokáig oda, mert éreztem, hogy nem szeretnék ilyen képmutató életet élni. Elmentem dolgozni a Vakok Intézetébe, ezt nagyon szerettem. Végül is egy bandában találkoztam Gáborral, őt éppen a rendőrök keresték akkor. Egymásba szerettünk, összeköltöztünk, és nagyjából egy évig éltünk együtt, de én egyre inkább mocskosnak éreztem magam, és egyre jobban vágytam arra, hogy olyan tiszta legyek, mint gyerekkoromban.
Igazából nagyon hálás vagyok azért a neveltetésért, amelyet kaptunk, hogy a szüleim a kezünkbe adták a Bibliát, mert így tudtam, hogy hol van a megoldás. Előkerestem a Bibliámat, és elkezdtem olvasni. Gábort pedig nagyon érdekelte.
G.: Nagyon korán elkezdett érdekelni az élet értelme. Rövid ideig én is jártam ugyanabba a református gimnáziumba, ahová Etelka is, ott ismertettek meg a Bibliával, és ott kezdtem el gondolkodni azon, hogy mi van Istennel. Előtte az volt kiírva a szobámban, hogy „Isten meghalt, az ördög győzött”, de akkor még nem tudtam elfogadni a Biblia igazságát, a saját problémáimmal voltam elfoglalva. Amikor Etelka beszélt Isten Igéjéről, és elmondta, mire vágyik, elgondolkodtam rajta. Ahogy elkezdtem én is olvasni az Igét, hirtelen kinyílt előttem az értelme. Először Jézus Krisztus személye fogott meg: akkor úgy láttam, hogy Jézus a legjobb hippi, tehát ha sok Jézushoz hasonló ember lenne, megoldódna a világ problémája – gondoltam. Tetszett, hogy megmondta a véleményét a farizeusoknak, és szerette a bűnösöket, amilyen én is voltam. Végül mindketten megtértünk.
„Életre keltünk”
Mi változott ezután bennetek és körülöttetek?
E.: Minden! A kapcsolatunkban például az, hogy összeházasodtunk.
G.: A függőségeinkből megszabadultunk. A társaságunk egyik fele megtért, a másik fele valahogy lekopott, mi pedig elkezdtünk szolgálni. Akkor indult a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió, amelybe bekapcsolódtunk. Az utcán megszólítottuk a fiatalokat, akik érdeklődéssel fogadták az evangéliumot, és többen megtértek közülük.
E.: Szerintem azért lehetett így, mert látták rajtunk, hogy nagyon komolyan gondoljuk. Elmondtuk nekik, hogy minket megszabadított Jézus. Ezek a fiatalok nagyon sok terhet hordoztak: többen drogosok voltak, rossz családi háttérből jöttek – ők is arra vágytak, hogy a lelkük gyógyuljon. A viselkedésük, életmódjuk egy reakció volt az őket ért fájdalmakra – éppúgy, mint Gáboré is, aki hiába kereste fel az apukáját, letagadta őt. Ezek a fiatalok is sérültek voltak, és mi egy olyan megoldást kínáltunk nekik, amelyet már megtaláltunk. Olyan természetesen jött ez, egész éjszakákat beszélgettünk át…
Hogyan folytatódott tovább az életetek?
E.: A megtérésünk előtt Gábor annyira elkeseredett volt, hogy azt mondta, hogy nem szeretne gyermekeket, mert annyira szörnyű és gonosz ez a világ. Amikor pedig „életre keltünk”, a gondolkodásunk teljesen megfordult: rácsodálkoztunk arra, hogy milyen jó élni! Úgy voltunk vele, hogy ha ilyen jó az élet, akkor mi ezt szeretnénk elfogadni: adjon Isten annyi gyermeket, amennyit szeretne.
G.: Mi nem terveztük meg előre az életünket, hanem teljesen rábíztuk Istenre. Abszolút felkészületlenül ért az apaság tizenhét évesen. Mostanában sokszor hallom a srácoktól, hogy „még nem készültem fel az apaságra” – én még tizenegy gyerek után sem érzem felkészültnek magam, mindig van miben fejlődnöm. Évekbe telt, mire rájöttem, hogyan kell jól fegyelmezni, nevelni a gyermekeinket, hogy az áldás legyen a számukra.
E.: Nagyon jó apának tartom Gábort, de ez egy csoda, mert neki nem volt sem férj-, sem apamintája. Először persze sok hibát követtünk el, miközben annyira jól akartunk csinálni mindent. Gábort például gyermekkorában egyáltalán nem fegyelmezték, ez volt az anyukája koncepciója. Gábor viszont éppen ezért úgy gondolta, hogy azzal védi meg a gyerekeket, hogy folyton határokat szab – de hála Istennek, idővel rájöttünk, hogyan lehet egyensúlyt kialakítani. Nagyon klasszak a gyermekeink, jó a kapcsolatunk mindegyikükkel, és nekik is egymással. Hat gyerekünk házas, hét unokánk van már, de még most is sokat törődnek egymással, és ezt nagy öröm látnunk.
Próbák alatt
Milyen nehézségekkel kellett megküzdenetek?
G.: Az első pár évben nem tudtuk a kapcsolatunkat jól megélni, nem tudtuk, mit jelent a vezetői és a segítői szerep, olyannyira, hogy még a válás is komolyan szóba került közöttünk. Eljutottunk egy nagy mélypontra. Ebből Isten mentett meg minket.
E.: Mi ezért is hiszünk abban, hogy nincs az a házasság, amelyiket ne lehetne megmenteni. Pont ezért szeretnénk megmutatni másoknak, hogyan tudnak harcolni a kapcsolatukért, milyen eszközök vannak, amelyekkel helyreállíthatják a házasságukat – annyira, hogy a szerelem is megújulhat, sőt erősebb lehet, mint valaha volt.
A gyászt is megéltétek közben…
E.: A hetedik gyermekünket egy gyors lefolyású, váratlanul jött betegségben elvesztettük. Nagyon-nagyon nehéz volt, ha nincs Isten az életünkben, nem is tudom, hogyan tudtam volna ép ésszel túlélni. Azt nem mondom, hogy feldolgoztam, mert nincs nap, hogy ne jutna eszembe, hogyan nézne ki, hány éves lenne, mit csinálna, ezek ott forognak bennem, és azt sem tudom, hogy ez miért történhetett meg. Abban tudtam megnyugodni, hogy Isten kézben tart mindent, ez az ő nagy tervébe beleilleszkedik akkor is, ha én nem értem. Nem fordultam el Istentől, nem hibáztattam egy pillanatig sem, de iszonyú nehéz volt ebből kikecmeregni. Ez is egy döntés volt, mert éreztem, hogy könnyen bele tudnék ragadni ebbe az állapotba.
G.: Hála Istennek, nem így történt.
E.: Eldöntöttük, hogy ezt túl fogjuk élni, mert az önsajnálat csapdája nem húzhat le. A gyerekek is rettenetesen nehezen élték meg a testvérük halálát, mert nagyon szerették. Három hónapos volt, amikor elvesztettük. A hat testvére értetlenül állt a tragédia előtt – van közülük, aki a mai napig sem tudta feldolgozni. Nem gondolom, hogy van annál szörnyűbb dolog, mint ha az ember a gyerekét temeti el.
Hogyan vészelte át ezt a kapcsolatotok?
G.: Mi ekkor összezártunk, és nagy kegyelem volt, hogy körülvettek minket a barátaink, akik bátorítottak igével, testvéri szeretetükkel. Az emberi vigasztalás nem lett volna elég, hit által értettük meg, hogy a gyermekünk nem halt meg, hanem a mennyországban vár minket. Abban az értelemben nem vesztettük el, hogy ő is Isten családjának a része, és majd találkozunk, csak most még nem láthatjuk egymást. Ez a fizikai elvesztés szörnyű, és ezt Isten is érti. Az sem baj, ha mélyen megéljük a gyászunkat, de fontos, hogy ne ragadjunk bele.
E.: A házasságunkat ez egyáltalán nem gyengítette meg, mert tudtuk, hogy nagy szükségünk van egymásra. Ha az egyikünk elgyengül, a másik ott van mellette, támogatja. Vállvetve bírtuk ki.
Olthatatlan szerelem
Rengeteg közös megtapasztalást éltetek át. Hogyan indult ebből a 2 = 1 Házasmisszió, amelyet hosszú évek óta vezettek? Mi az, amit át tudtok adni a személyes élményeitekből?
G.: Ez a misszió közel húsz évvel ezelőtt talált meg minket. Addigra mi már Isten segítségével rendbejöttünk, és a lelkipásztorunk kért meg bennünket, hogy vegyünk részt egy vezetőképzésen, mert látta az életünket, a kapcsolatunkat, a gyermekeinket. Akkor már nagyon sok embert lelkigondoztunk.
E.: A 2 = 1 Házasmisszió felekezetközi és nemzetközi szolgálat, amely több mint kilencven országban működik.
G.: A misszió anyaga nagyon jól felépített, de azáltal válik hatékonnyá, hogy a saját tapasztalatainkat is megosztjuk, hogy személyes példákon keresztül adjuk tovább az ismereteket. Csodálatos, hogy a házasság nemcsak egy intézmény, még csak nem is a paráznaság ellen „találta ki” Isten, hanem egy mennyei alkotás, amely kifejezi azt, hogy a férfi és a nő Isten képére lett teremtve.
E.: A könyvemben, amelyet az Énekek énekéről írtam, igyekeztem kibontani a benne rejlő üzenetet, hogy érthetővé váljanak a szimbólumok és a történet. A címe – Olthatatlan szerelem – arra utal, hogy a szerelemnek nem kell kihűlnie a házasságban, mert naponta dönthetünk mellette, és tehetünk érte.
Milyen problémákkal keresnek meg benneteket a házaspárok?
G.: Rengetegen küzdenek azzal, hogy úgy érzik, kihűlt a szerelmük, emellett a szexuális problémák a legjelentősebbek. Ez a terület nagyon sérült, még a keresztények körében is.
E.: Nagyon fontos erről beszélni. Az Intim hétvége kurzusunk kimondottan a szexualitásról szól. Nagyon népszerű, annak ellenére, hogy sok ember számára tabu a szexualitásról beszélni, és a házaspárok nehezen osztják meg egymással a problémáikat. Az Énekek énekéből is láthatjuk, hogy ez a téma Isten számára mennyire nem tabu, hanem nyíltan beszél róla. Ha a szexualitás helyre tud állni a házasságban, az a kapcsolat többi részére is hatással lesz.
G.: Az elején az okozott nehézséget, hogyan fogalmazzunk úgy, hogy ne hozzuk zavarba az embereket. Beszélünk a női és a férfitest részeiről, a szex működéséről, ugyanakkor nemcsak a testi kapcsolatról ejtünk szót, mert az nagyban összefügg a lelki és a szellemi, illetve az Istennel való személyes kapcsolattal is. Az intimitás mellett a férfi-női szerepek fontosságával, a pénz kérdésével, a nagyszülők jelenlétével, a gyereknevelés nehézségeivel is foglalkozunk. És szóba szoktunk hozni egy olyan problémát is, amelynek a fontosságát kevesen ismerik fel a házasságban: a közös szellemi élet hiányát.
Milyen változásokat tapasztaltok azokon, akik tanácsadásra mennek hozzátok, vagy a kurzusaitokon vesznek részt?
G.: Mindig kérünk visszajelzést a résztvevőktől, és mi magunk is sok pozitív változást veszünk észre rajtuk. Több száz életváltozásról tudunk, ezek egy részét bizonyságtétel formájában közre is adjuk a honlapunkon.
E.: Például megkeresett minket egy házaspár, akik már a válás szélére kerültek. Meghívtak magukhoz ebédre, aztán telefonáltak, hogy mégse menjünk, mert a férfinak el kell mennie otthonról. Én közben egyre erősebben éreztem, hogy mégis el kell indulnunk hozzájuk. Amikor odaértünk, a feleség ezzel fogadott: „Ti most egy imameghallgatás vagytok, mert mielőtt jöttetek, itt térdeltem a konyhakövön kezemben egy késsel, és úgy döntöttem, hogy véget vetek az életemnek, mert már nem bírom tovább. De még felkiáltottam Istenhez: »Ha akarod, hogy éljek, akkor most azonnal tegyél valamit!«” És mi épp akkor álltunk ott az ajtóban. Nagyon hálásak vagyunk ezért Istennek!
Ez a házasság és ez a feleség nemcsak hogy megmenekült, hanem annyira megerősödtek a férjével, hogy ma már kurzusokat tartanak, és ők mondják el másoknak, hogy még a legnehezebbnek tűnő helyzetekben is van remény.
További információ a 2 = 1 Házasmisszióról, az általuk szervezett kurzusokról:
A cikk a Family magazin 2020/1. lapszámában jelent meg. Fotó: Mészáros Péter.
A szerzőről
