Nem szeretem a kórházakat. Ha csak látogatóba érkezem valakihez, vagy egy újabb megsemmisítő diagnózisért, ugyanúgy dobog a szívem, és szorít a gyomrom. Túl közel jön a baj, a nyomorúság, a fájdalom, és ez rettegéssel tölt el. Azon a nyár végi vasárnapon azonban inkább egy jóleső, reményteli izgalom kísért végig a visszhangos folyosón. A kislányomat mentem megnézni, akiről pár nappal korábban tudtam meg, hogy megszületett, és már két hónapja vár rám egy inkubátorban.
Az ódon járólapon koppant, surrant a cipőnk. A vér szerinti apáé és az enyém. A koraszülött intenzív osztályon hangtalanul öltöztünk: kékbe, zöldbe, tisztába, egyformába. A függöny mögött aztán megpillantottam őt. Aludt. Meggyötörten, kicsavarodva. A torkából gégekanül, a kezéből csövek lógtak. Az arca heges, a haja zsíros volt. Megszédültem a saját rettenetes gondolatomtól… még visszaléphetsz… Aztán csak annyit mondott ott bent (fent?) valaki: „De hát te már eldöntötted, hogy szeretni fogod.” „Rendben” – mondtam ki hangosan magamnak és a mellettem álló férfinak.
A vér szerinti szülők nagy utat jártak be addigra: várva várt kisbabájuk életét háromhetesen egy kilencórás műtét során mentette meg két (mint később kiderült, hívő) orvos… Egy agresszíven növekvő daganat feszítette szét az arcát. A műtét után döntötték el, hogy örökbefogadó szülőket keresnek a gyermeknek. Így tudtam meg, hogy a kis hős – elvesztve egy pár testrészét és a vér szerinti szüleit, viszont megnyerve egy hatalmas harcot – most anyára és apára vár. „Dorka a neve” – írta pár nappal korábban az alapítványi kapcsolattartó, „azaz Isten ajándéka” – tettem hozzá én.
Két éve vártunk második gyermekre, mégis minden olyan hihetetlenül gyorsan és váratlanul történt. Egy hét alatt nőtt ki a nappalinkból a kiságy és a rózsaszín ruhahegy, lett babakocsi és légzésfigyelő is… Aki nem hisz az emberek jóságában, hát fogadjon örökbe egy gyermeket, és meglátja, mire képes az emberiség… A gyámügyön aláírtuk a papírokat, én pedig még aznap beköltöztem Dorkához. Magamra kötöttem őt egy hordozóban, és onnan tudom, hogy nemcsak én égettem a sejtjeimbe az illatát, tapintását és tekintetét, hanem ő is elfogadott engem, hogy a legközelebbi vizsgálat után már pillanatok alatt megnyugodott a karjaimban.
A kórházban sokan osztottak képzeletbeli skarlátbetűt az életadónak, pár nap múlva viszont már könnyekkel és gyengéd félmosollyal köszöntötték az új anyát – engem. Egy hét múlva a tiszta szagú kórterem összes anyukája és dolgozója kézről kézre adta Dorkát, és mindenki a maga hite és érzései szerinti szavakkal búcsúzott a kis hősnőtől.
A több mint húszoldalas zárójelentést azóta sem tudtam végigolvasni – és nem csak a latin kifejezések miatt. Talán majd ha újra lesznek könnyeim…
A múlt elmúlt. Ami előttünk van, az egy küzdelmes, de örömteli közös élet.
Isten hozott, kicsi Dorkám! Micsoda kiváltság, hogy anyaként szerethetlek!
A cikk a Family magazin 2019/1. lapszámában jelent meg. Fotó: Mészáros Péter.
