Ildikó a Gellérthegyen lakott. Szeretett reggelente, munkába menet leszáguldani a hegyről, alig kellett tekerni az irodáig. Bezzeg délután…! De akkor meg jólesett már maga mögött hagynia a napi feszültséget, kitekerni magából a bosszúságot. Mire felért a hegy tetejére, egészen békés hangulatban érkezett haza.
De egyre jobban szeretett volna ehhez egy jó kerékpárt, különösen azóta, hogy a régivel elesett egyszer, és azóta nem volt az igazi… Sokáig nézegette, kérdezgette a hozzáértő barátoktól, milyen lenne a legjobb, hiszen ha már újat vesz, legyen jó sokáig. Nem is olcsó egy ilyen bicaj, legyen hát tökéletes neki. (Egy használt autó még drágább lenne, biztatta magát.)
Az első útja aztán a szülőkhöz vezetett, ott volt úgyis a nagycsalád, megcsodálhatta mindenki a szépséges új járművet. A szülők költözéshez készülődtek, és megkérték Ildit, ha már úgyis ott van, nézze még át a régi szobájában hagyott dolgait, és ami kell neki, vigye magával.
Ott találta meg a borítékot. Még a nagyszülők adták, ők is rajzolták, sok évvel azelőtt. Óvatosan nyitotta ki: még benne volt az a pénz, amivel a nagyszülei hozzájárultak a biciklivásárlásához.
Le kellett ülnie. Visszagondolt arra a búcsúzásra, évekkel korábban, amikor egy-egy ágy mellett simogatták a ráncos kezeket, mígnem végleg el kellett engedni mindkettejükét…
Ezek a kezek írták, rajzolták a borítékot, tették bele a pénzt, éppen a legjobbkor.
Már csak azt nem értette, hogyhogy nem vette észre ezt eddig a régi íróasztalán…?
A szerzőről
