„Nem találkoztunk mi már valahol?” – a filmekben általában ez a klasszikus „ismerkedős” szöveg, így indul a hős és a hősnő kapcsolata. Persze az életben ennél jóval szövevényesebbek is lehetnek az egymáshoz vezető utak. Sorozatunkban ilyen különleges megismerkedési történeteket mutatunk be – azzal a nem titkolt céllal, hogy a néha minden reményt feladó keresgélőket is bátorítsuk: Isten útjai kifürkészhetetlenek…
Elárulok egy kulisszatitkot. Amikor ehhez a sorozathoz gyűjtöm a különféle történeteket, van, hogy alig várom, hogy a számítógéphez érjek, és bepötyögjem mindazt, amit hallottam, de van, hogy napokig, sőt hetekig formálódik bennem a cikk. Vajna Ágnes és Fentor István történetével is így jártam. Néhány hétig csak a fonalat kerestem hozzá – mert egyszerre kedves, megérintő és fájó mindaz, amin átmentek, ugyanakkor megcsillan benne Isten humora is. Így aztán legszívesebben egyszerre kibuggyanna belőlem minden egy szuszra, mint egy ovisból, amikor örömében mesél…
Ági és István ugyanis friss házasok. Közel hatvan év kellett ahhoz, hogy rájuk találjon a boldogság – éppen egy lesújtó orvosi diagnózis kellős közepén. Ráadásul majdnem negyven évvel ezelőtt egyszer már egymás mellé sodorta őket az élet… No és furcsán örömteli érzés kamaszos szerelemmel egymásra néző hatvanasokat látni – márpedig róluk tagadhatatlanul sugárzik az öröm.
Harminc év várakozás
Hol is kezdhetnénk a mesélést? Talán ott, hogy Ági tizenhat évesen szerelembe esett egy tizennyolc éves fiúval, aki annyira elvarázsolta őt, hogy bár középiskolába járt, komolyan sportolt, és céljai voltak, a fiú megjelenésével mégis mindent sutba dobott, és hozzá akart menni feleségül.
– Apuval hatalmas összetűzésbe keveredtem, és végül kitagadott mérgében. A fiú tulajdonképpen megszöktetett, egy egyszerű fehér dzsörzéruhában voltam menyasszony, és egy bablevest ettünk ketten ünnepi ebédre. Ennyi. Egy év múlva megszültem Timit, és tizenkilenc évesen már elvált voltam – meséli Ági.
Nem sokkal ezután ismerte meg Istvánt, akivel megszerették egymást, de a fiú egy vendéglátós munka miatt messze került, és a munkaideje reggel tíztől este tízig tartott. Akkoriban még nem volt sem mobil, sem Skype, sem Messenger, így elsodorta őket egymás mellől az élet.
Teltek az évek, Ági lassan már felnevelte a lányát, és harminchét évesen hitre jutott.
– A rendszerváltás után sokfelé tartottak a városban evangélizációkat, és Isten nagyon mélyen átformálta az életemet. Az egész családom megtért – beleértve a lányomat, sőt még a volt férjemet és az új feleségét is. Együtt kezdtünk el ugyanabba a közösségbe járni. Furcsa helyzet volt, sokan kérdezték, hogy nem zavar-e ez engem, de Isten szeretete legyőz mindent, és bennem semmi tüske nem maradt a férjem iránt. Megbocsátottam.
Eleinte még sokszor gondolt arra, hogy Isten talán neki is kirendel egy társat, de csakis hívő embert tudott maga mellett elképzelni. Az évek azonban jöttek-mentek, és nem úgy tűnt, hogy bármi alakulna ezen a téren.
– Lassan kezdtem lemondani róla. Ennyi egyedül töltött év után az ember úgy érzi, hogy jobb lesz neki így. Úgysem tudna megszokni ilyen idősen már egy társat, egy „idegent”, hiszen mindkettőnknek kialakultak már a szokásai. Ilyen korban ez már reménytelen – mondogattam magamnak én is.
Próbák között
De térjünk vissza Istvánra! Időközben ő is megnősült, gyerekei születtek, majd a felesége elvált tőle. Aztán a legelső találkozásuk után harmincnyolc évvel az egykori munkahelyük zárt Facebook-csoportjában felfedezte Ágit. Azonnal írt neki.
– Na, én erre úgy lepattintottam őt, mint a pinty – meséli Ági nevetve. – Nagyon komolyan tartottam magam ahhoz, hogy hívő ne kezdjen hitetlennel. Meg is írtam neki azonnal, hogy én időközben megtértem, más utam van. Írta, hogy akkor beszélgessünk, de még ezt is visszautasítottam. Ráadásul akkoriban az egyik munkahelyi tüdőszűrés után visszarendeltek, mert egy 4,5 centiméteres daganatot találtak. Műtét, kórház, szövettan… És István pont ekkor kezdett nekem írogatni – idézi fel Ági.
– Nemcsak írogattam, hanem természetesen meg akartam látogatni, mellette akartam lenni, valamit vinni a kórházba, amit kíván, de ő nem engedett a közelébe – fűzi hozzá István. – Még azt sem engedte, hogy lássam. Azt válaszolta, hogy ő nem „szalonképes”. Így tehát hosszú hónapokig csak leveleztünk, végig a műtétein, vizsgálatain át.
Ági persze akkoriban nagyon nehéz időszakot élt meg, túl hirtelen tört rá a betegség, amivel a fejében, gondolataiban is meg kellett harcolnia.
– Más se hiányzott volna, mint hogy engem úgy lásson! Na, még mit nem?! Különben sem akartam tőle semmit, mert én Isten Igéjéhez tartom magam. És mellesleg éppen a halál árnyékának völgyében jártam… Az első műtét után ugyanis alig értem haza, máris jöhetett értem a mentő, és mehettem vissza „garanciális javításra”. Ugyanabba a kórterembe, sőt ágyba kerültem alig pár óra múlva, mert vér volt a mellkasomban, két litert szívtak le. Aztán később hazaengedtek, de harmadszor is visszakerültem, mert nem kaptam levegőt, nem működött a rekeszizom. És amikor a CT-be betoltak, allergiás sokkot kaptam a festékanyagtól, így ismét életveszélyes állapotba kerültem. Tehát szó szerint az életemért küzdöttem. Igaz, mindig István üzeneteivel volt tele a mobilom…
A nehéz után jött a még nehezebb. Ági a Mátrába került utógondozásra, ott töltötte a karácsonyt és a hatvanadik születésnapját is magányosan. Oda érkezett meg a szövettan eredménye is, amely újabb lesújtó hírt hozott: rosszindulatú hormonális daganat. Harminc sugárkezelést rendeltek ki neki.
A jel
Innen István veszi át a szót, hogy végre elmondja, mikor is sikerült a hosszú várakozás után találkozniuk:
– Ági műtéte novemberben volt, és mi végül márciusban találkoztunk először. De kikötötte, hogy ez nem randi, csak beszélgetünk. Amikor elhívtam őt a Beatrice jubileumi koncertjére, akkor azt válaszolta, hogy igen, eljön, ha cserébe elkísérem őt az egyik nagy dicsőítő koncertre.
Ági ma már pirulva meséli:
– Csak azért mertem belemenni, hogy találkozzunk, mert a lányom elment egy lelkipásztorhoz tanácsot kérni az ügyemben – ők ugyanis nem tudtak hatni rám. A pásztor azt mondta, hogy igaz ugyan, hogy nem jó hívőnek a hitetlennel kezdeni, de ha nem is beszélgetünk vele, akkor hogyan váljon hívővé? Mitől ismerné meg a másik utat, ha nem is állunk szóba vele? Ez hatott, tehát adtam egy esélyt Istvánnak…
– Ráadásul tőlem nem is állt távol a hit – veti közbe mosolyogva István. – Nem voltam én ateista, hiszen református családból jöttem, csak éppen nem éltük meg a hitünket. Ági lassan bevezetett engem a hitéletbe. Nagyon sokat beszélgettünk, megismertem sok kedves, új barátot, és volt egy-két férfi tanítóm, akik komolyan mellém álltak, segítettek fejlődni, minden kérdésemre válaszoltak. Ágival megéltük a közös ima felszabadító élményét – Isten egyszerűen csodálatos változást hozott az életembe.
Csakhogy ismerve a tűzrőlpattant Ági karakterét, Isten is látta, hogy itt igazi jelekre van szükség. Márciusban találkoztak először, és áprilisban Ági kérésére kimentek Velencébe egy kétnapos útra. Ági imában azt kérte Istentől, hogy adjon egy egyértelmű jelet ott, hogy ez a kapcsolat szerinte való-e, mert ha nem, akkor nincs dolguk egymással.
– Nem kevesebbet kértem az Úrtól, mint hogy ha ez tényleg tőle van, akkor István ezen az úton kérje meg a kezem. Ez legyen a jel.
Elég kockázatos kérés, hiszen harmincnyolc év után alig pár hete látták egymást újra… Csakhogy a másik oldalon is hasonló gondolat fészkelődött: minek húzni a rétestésztát így hatvan év körül? István az út során mindig kereste a pillanatot, hogy melyik lenne a legalkalmasabb hely, idő, perc a lánykérésre. Végül addig húzta-halasztotta, mire kiértek a reptérre.
– Én már addigra teljesen lemondtam róla. Úgy voltam vele, hogy ha eddig nem jött a jel, akkor már nem is fog, és ez a kapcsolat ezek szerint nem Isten akarata szerint való – árulja el Ági.
– Én viszont ott, a reptéren hirtelen megragadtam az alkalmat, és megkértem a kezét, bár mondtam, hogy gyűrűt most nem tudok az ujjára húzni, képletesen mégis megteszem. Ekkor Ági lehajolt, és felvett a földről egy kis fémgyűrűt, amely pont a lábunk előtt hevert… Egyszerűen minden adott volt! Tényleg csodálatosan meg volt tervezve és áldva minden.
Jobb későn, mint soha!
Mivel Áginak nem volt soha igazi esküvője, a gyülekezete ez alkalommal egy „igazit” szervezett neki. Ági az unokája menyasszonyi ruhájában ment férjhez, ugyanis azt mondta, ha belefér, akkor ő bizony a habos-babos ruhát is felveszi hatvanévesen. Jobb későn, mint soha! És a gyülekezet az egyik titkos álmát is megvalósította: a régi SDG dicsőítő zenekart szerette volna újra hallani az esküvőjén – nagy nehézségek és áldozatok árán, de minden tag el tudott jönni erre az örömteli eseményre, amit ő könnyező szemmel köszönt meg.
A menyegző egyik kedves pillanata volt, amikor a dicsőítő dalok mellett felhangzott a Nem csak a húszéveseké a világ című régi sláger is, mire az ifjú pár elnevette magát. Mondhatnánk, hogy a nászútjuk dugába dőlt, mert a reptéren derült ki, hogy Ági útlevele lejárt, de erről azt mondja az ifjú feleség:
– Csodálatos volt megélni, ahogy István egyetlen zokszó nélkül mondta, hogy sebaj, majd máshova megyünk, a lényeg, hogy együtt vagyunk. Egyetlen szóval sem szidott, hogy miért nem néztem meg. Egyetlen rossz szót sem mondott. Nem hagytuk elrontani a kedvünket, és ez azóta is tart. Nap mint nap hálásak vagyunk Istennek ezért a kései boldogságért.
A cikk a Family magazin 2019/1. lapszámában jelent meg. Fotó: Hollai Gábor, családi archívum.
A szerzőről
