Olvasom, hogy az agykutatás eredményei szerint a kreativitás nem az erőfeszítéseink eredménye, hanem sokkal inkább a lazításé; a koncentrált figyelem időszakai utáni pihenőkben tud az agyunk kreatív üzemmódba kapcsolni. Tényleg, jut eszembe, hányszor tapasztaltam már, hogy nehéz kérdésekre – főiskolás koromban akár matekfeladatokra is – nemegyszer akkor ugrott be a válasz, a megoldás, amikor elengedtem, de akkor úgy, mint egy szikra, egy villanás. Vagy sokszor a jó ötletek a reggeli félálomszerű állapotban jutnak eszembe. Mondhatnám: ölembe pottyannak az égből.
Igen, az égből, hiszen végső soron mindenünk ajándék, és mi magunk is ajándékok vagyunk. Sajnos ezt nehezen tudjuk elfogadni, elhinni, különösen a mai fogyasztói világban. Manapság az ajándékot gyakran óvatosan fogadjuk: ki tudja, mit kérnek majd cserébe, nem akarunk tartozni senkinek. Könnyebben tudjuk kezelni az üzleti kapcsolatokat, elhittük, hogy az életet úgyis az érdek vezérli, ezért az önzetlenség már-már gyanús.
Honnan ez a szemlélet? Talán a kapitalizmus kezdetén – abban a korban, amelyről azt tanultuk az iskolában, hogy az „eredeti tőkefelhalmozás” ideje volt –, akkor tört el valami. Ma már nem magától értetődő, hogy „Isten felkelti napját jókra és gonoszokra”, inkább szeretjük úgy látni, hogy a jólét annak a jele, hogy Isten elégedett velünk. Aki tehát sokat szerez, az nyugodt lehet – aki meg szegény, az nyilván maga is hibás. Jótékonykodni persze kell, de főként azért, mert jó keresztények vagyunk.
Azért ez nem új gondolat, hiszen nagyon emberi az az elképzelés, hogy különféle fáradozások által kell elnyernünk az égiek kegyeit. Az első és egyetlen, aki gyökeresen mást tanított, a mi Mesterünk volt, de mi, mai tanítványai sajnos gyakran visszatérünk a régi mintákhoz. A szorgalom, a derék munka becsülete talán túlzottan is nagy lett, mintha elfeledkeznénk arról, hogy az élet igazi kincsei mind ajándékok. Tudjuk: a pénzünkön vehetünk házat, de nem otthont; vehetünk szexet, de nem szeretetet; vehetünk ételt, de nem életet – mégis úgy élünk, mintha a menny kiérdemelhető lenne, mintha megfelelő mennyiségű adakozással, imádkozással, jámborsággal meg lehetne dolgozni érte. Talán azért, mert amíg érdemeket gyűjtünk, úgy érezhetjük, mi irányítunk. Ha azonban a végtelen szeretetet nem megszolgálni, hanem szeretettel viszonozni igyekszünk, akkor soha nem lehetünk elégedettek magunkkal – csak hálásak az örök Ajándékozónak.
Mindennapjainkra döntő hatással van az, amit munkáról, sikerről, pihenésről gondolunk. Divatos dolog a szabadságunkat is agyontervezni utazással, wellnesszel, élményekkel – csak aztán győzzük kiheverni a sok pihenést. Tudjuk, hogy ártalmas a stressz, mégis szinte már az óvodától kezdve fejlesztőprogramokkal, edzésekkel terheljük túl a gyerekeinket. Tudjuk, hogy a boldogság nem a siker automatikus velejárója, mégis alig akad iskolás, aki ne valami sikerszakmáról álmodozna. Tudjuk, hogy „a zene a csendből születik”, mégis nehezen álljuk meg, hogy ne szóljon körülöttünk valami az autóban, a villamoson, odahaza. Talán ezért kell még a pihenést is „parancsba adnia” a Teremtőnek: „ne járkálj kedvteléseid után”, „ne tárgyalj ügyeidről” (Ézs 58,13).
Nemegyszer úgy tűnik, hogy a keresztények a munka világában alig-alig különböznek a világ fiaitól. Mintha úgy tekintenék sokan, hogy egyik oldal a világ, a másik meg a Teremtő, nem kell ezeket összekeverni. És a Mindenható tapintatos, tiszteletben tartja a szabadságunkat, és csak oda lép be, ahová beengedjük. Így nem csoda, ha azokon a területeken, ahonnan őt kihagyjuk, keservesen, verejték és küszködés árán jutunk csak előbbre. Valahogy azt gondoljuk, hogy nem remélhetünk segítséget mennyei Atyánktól ott, ahol egyedül is elboldogulunk. Hiszen a mondás is azt tartja: „Segíts magadon, Isten is megsegít.”
A választott nép a saját bőrén tapasztalta, hogy a szombati nyugalom tartja meg őket – már az ősidőkben, amikor a szolgáknak éjszakai pihenésük is szűkösen volt, nemhogy szabadnapjuk. Tudták, hogy „akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget”. Mi több, ahogy Gyökössy Endre egyik könyvében olvastam, Isten azt kéri, hogy először pihenjünk meg nála – és utána az egész hetünk sokkal könnyebb lesz. Bandi bácsi mondta azt is, hogy „boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel, és örömmel indulnak útjukra”.
Nyüzsgő, loholó, hajszolt világunkban újra kell tanulnunk a pihenést, a lecsendesedést; a csak a mérhető teljesítményeket értékelő gondolkodásunkat újra a mérhetetlen Valóság felé kell fordítanunk, hogy meglássuk, ami igazán lényeges, és a szemnek láthatatlan. Merjünk olyanok lenni, mint a gyermek, aki rácsodálkozik a világ apró gyönyörűségeire, aki hosszan szemlél egy hangyát vagy a csobogó vizet, aki tud örülni a jelennek, és teljes bizalommal tekint a jövőbe! Naiv lenne? Nevezze annak, aki úgy gondolja – szerintem még nem falazta el a szívét; még él, nem csak túlél; még irigység nélkül örül, és nyugodt alvás után mosolyogva ébred.
A szerzőről
