Van, hogy egy mélypontról az segít elmozdulni, ha hirtelen ki kell szakadnunk a megszokott környezetünkből, és valami gyökeresen mással kell foglalkoznunk. Olyan ez, mint egy sokkterápia, hiszen minden idegszálunkkal az új helyzetre koncentrálunk, és közben nem érünk rá a nyomasztó dolgokon rágódni. Így lehet életmentő akár egy váratlan, kalandos vakáció is.
Középső fiam a késő őszi hidegben felhívott az egyik ebédszünetben. „Anyu, válaszolj gyorsan: Dubai vagy Izland?! De gyorsan, mert nincs sok időm!” Nem értvén a feladványt, hogy milyen keresztrejtvénybe kell az adat, de azért némi rosszat sejtve csak annyit tudtam hirtelen kinyögni, hogy „Dubai nem! De mihez, mikor és miért?”. Erős gyanú ébredt bennem, hogy nagyon nem mindegy, hogy mi csúszik ki a számon. A fiam magyarázata rövid volt: „Rendben, máris foglalom, most szuper akciós!” A telefont letéve vészsebességre kapcsolt az agyam: én most mit is mondtam?! Mibe egyeztem bele? Valami i betűs volt, azt tudom… Talán Írország… mert Izland nem lehetett. Remegő kézzel térkép elő. Szívborogatás is nyomban elő. Ha mégis Izland… az pont a világ vége. Épp egyutcányira tőle.
Amint hazaért ifjú világutazó titánom, azonnal letámadtam az ajtóban: „Hé, teeeee pernahajder, mibe rángatsz bele: Izland az Északi-sarkon van! Meg fogok fagyni! Megesznek a jegesmedvék! Jégbe fagyva kutatnak majd fel minket az expedíciók! Addig el se lát a repülő kapitánya!”
„Nyugi, anyu, ne stresszelj már annyira – totál akciós!” (Mintha ez változtatna a jégbe fagyás tényén…) „És ott a Golf-áramlat! Hol van az még az Északi-sarktól!”
Irány a világ vége!
A jegy szerencsére két hónappal későbbre szólt. Csakhogy én addigra olyan mély lelki válságba kerültem, amikor még a reggeli felkeléshez is minimum három lelkigondozó és két pásztor együttes munkájára van szükség. Érzelmi hullámvasút, nulla életjel, igazi világvége-hangulat. Belső és külső szürkeség, hagyjon békén mindenki, és legfőképp ne történjen semmi. Éppen a lelki gödröcském legalján dagonyáztam, amikor jött a rémálomszerű felismerés: négy nap múlva indulás Izlandra. Kivert a veríték. Éééén oda? Hiszen már ki is ment a fejemből! Ráadásul autót bérlünk – közölte a lurkó. „És te azért jössz, mert az én jogsimra ott még nem adnak, csak huszonkét év fölött, akkor is csak felárral.” Na, legalább a szerepem világos: jégrevüben akar engem szlalomoztatni. Valódi félelem lett rajtam úrrá, és azt vártam, hogy az Úr biztosan megakadályozza valamiképp ezt az őrültséget: lezárják az európai légteret, hirtelen behívnak engem önkéntes katonának, vagy csak egyszerűen megjelenik a felhőkön látható betűkkel, hogy „ne utazzatok!” – és akkor maradunk a békés szürkeségben.
A napok riasztóan teltek, de egyik sem következett be. Látszólag csomagolnom kellett, ám én még mindig az égi közbelépést vártam – egészen a felszállásig. A gép azonban csak repült és repült, és repült… és pont a világ vége táblánál kitett minket. Innentől csak a sokkos állapotom emlékeire tudok támaszkodni. Az életösztönöm tudat alatt beindult.
Hazajutunk épségben?
Idegen föld, autóbérlés a késő esti sötétben. Idegen autó egy idegen országban, idegen utcákkal. De a városig még el kell jutni a reptérről. Szerencsére a fiam a technikai csodák birtokában súgta nekem az útvonalat. És azon kaptam magam, hogy egy különleges érzés uralkodott el rajtam: egy őrült messzi országban vagyok, valami sötét országúton poroszkálva, egy idegen autó összes gombja villog előttem… és… és… ez az egész valahol iszonyú érdekes!
A szállásunkat – amelyet gondos előrelátással az indulás előtti éjszaka foglaltunk le – megtaláltuk, aztán tettünk egy rövid sétát a környéken. Másnap a fiam kiadta a vezényszavakat, hiszen előre megtervezett minden percet: indultunk felfedezni a várost, majd rá egy nappal új irányt vettünk, mert néhány kráter és vízesés megtekintése után egy „tanyasi” szállás felé indultunk. Csakhogy közben már akkora hó esett, hogy kis autócskánkat erőnek erejével igyekeztem a havas úton tartani. A GPS szerint egy nagy puszta kellős közepén le kéne kanyarodnom a messzi házikó irányába, de ha én egyszer oda bejutok ebben a hórengetegben, akkor sosem jövünk ki. Tehát kiszállítottam a csemetémet, hogy ugyan már törölje le a teljesen behavazott útjelző táblát, és ha arra valóban a keresett hely van írva, csak akkor veszek hókotróirányt. Az volt…
A késő esti éjszakában indultunk némi harapnivalót találni (gondolván: valami Meki csak van valahol…), de hiába hasítottuk a kilométereket, egyik nagynak jelzett „településen” sem találtuk az élet legkisebb jelét sem, legfeljebb négy-öt magányos ház álldogált mindenhol. A benzinkút már mindenütt zárva. Amikor úgy harminc kilométeres körzetben mindent bejártunk, végre egy árválkodó étteremre leltünk. Olyan volt, mint egy oázis a sivatag közepén!
Másnap gyönyörű vízesésekhez kirándultunk. Élveztük a csodás néznivalókat, majd földrajztudós lurkóm még egy harmadik, nagyon nevezetes látnivalót is betervezett. Védett nemzeti kincs, hogyan hagyhatnánk ki, ha már ideáig elvergődtünk? Már csak nyolcvan kilométerre van innen… Csakhogy arra is figyelnünk kellett, hogy ott fenn, északon télen mindössze öt-hat órán át van világos – és ha odaérünk, már csak fél óránk marad nézelődni. Féltem, féltem, és harmadszor is féltem. Ha világosban meg is érkezünk, visszafelé már sötétben kell jönnünk, ráadásul teljesen járatlanok a vidékek. Ha bármi gond van, ki segít? Vagy megfagyunk?
Végül elindultunk. Hosszú, hosszú havas út után odaértünk. Tényleg izgalmas és szép volt, de már szürkült, és farkasordító hideg volt. Alig negyedórát lehettünk ott, és már fordultunk is vissza – egyre erősödő hóesésben. És viharos szélben. Ráadásul hegyi utakon, koromsötétben. Hát bizony az imaéletem egy csúcshívő szintjére jutott. Ha bekapcsoltam a fényszórót, akkor kicsit messzebbre lehetett látni, én mégis csak másodpercekre kapcsoltam be, amikor már semmit nem láttam a hóviharban. A fiam végül nem bírta tovább, és megjegyezte, hogy ugyan miért nem hagyom így, hiszen egy lélek sem jár erre, nem zavar senkit – ami sajnos igaz volt. Nagy nehezen mertem bevallani neki: mert félek. Ha be van kapcsolva, akkor látszik a hóvihar, ahogy fújja át az utat, és akkor látom, hol vagyunk, és félek! Így nem tudok hazavezetni. Elég, ha mindig csak annyit látok, amennyit kell. Biblikusan: elég minden méternek a maga baja.
Három nap földrengés
Hazajutottunk. Soha nem felejtjük el, amikor végre eljutottunk az egyetlen „élő” városkáig, ahol kiéhezve beültünk egy KFC-be. Mintha egy Michelin-csillagos étteremben lettünk volna… Ritkán éreztem olyan felszabadult örömöt: az élet ízét! Túléltük! Egyben megérkeztünk! Teát iszom! Van-e a világon ennél szebb öröm? Újra emberek közt vagyunk!
Utunk során ki kellett tapasztalnom néhány fura helyi közlekedési szabályt, rá kellett jönnöm a benzinkút működési elvére, felmászni vízesések vagy hegyi természeti csodák tetejére, megtalálni rejtett címeket, vízesés mögé besétálva csuromvizessé válni, a megszáradás örömét átélni az ülésfűtéses autó melegében, szájtátva gejzíreket bámulni – írd és mondd, három nap alatt földrengésszerű élményeken mentem keresztül. Olyan volt, mintha kiráztak volna az agyamból minden megoldhatatlan problémát, lelki válságot – minden megszűnt, csak a tornyosuló feladatok kihívása maradt. Ha más nem is, de a kötelességtudat éltetett, hogy a fiamat épségben haza kell juttatnom.
És közben azon kaptam magam: visszatért az életerőm. Mit tettem volna itthon ez alatt a három nap alatt? Épp a vizsgaidőszak vége volt az egyetemen, így a fő tevékenységem kimerült volna a mosogatásban és bevásárlásban. Ez a háromnapnyi sokk viszont átmosta az agyamat. Szó szerint életmentő volt számomra. Felrázott, aktivizált, feladathegyeket adott, és mire újra visszakerültem a megszokott környezetbe, addigra úgy éreztem, mintha egy álomból ébredtem volna. Azóta, ha zuhanok, már tudom: egy kis kaland csodát tehet.
A cikk a Family magazin 2019/2. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
