Kérem szépen, nemrégiben megtudtam: digitális bevándorló vagyok. Magyarán afféle „migráns” volnék, aki csak igyekszik alkalmazkodni a körülötte kialakult szép, új világhoz, de egy kukkot sem ért belőle. Hát, mi tagadás, van benne némi igazság…
Lássuk csak, hogyan is kezdődött. Igen, igen, én még ahhoz az a korosztályhoz tartozom, amelyik az egyetemen indigóval másolta az órai jegyzetet a hiányzóknak, és aki ötödévesen látott először számítógépet. Az egész évfolyamunkon hárman voltunk csak olyan bátrak, hogy felvegyük a „számítógépes nyelvészet” című fakultatív tárgyat – a többiek az égvilágon semmi értelmét nem látták az egésznek. Mert mi az, hogy szá-mí-tó-gép? Na, azt nem is tudtuk meg, ugyanis a csodagép ott pöffeszkedett a tanár úr szobájában, és mi órákig hallgattuk a kínainak tűnő magyarázatot, hogy nullák és egyesek és lyukkártya, de a gépet egy méternél közelebb nem volt szabad megközelíteni, Isten ments bekapcsolni. Net akkoriban még hírből sem volt. Telefon is alig… Mármint vonalas.
Szóval tényleg az őskorszakból jövök. Nem úgy a fiaim, akik már totyogóként megkaparintották a gombos mobilomat – fel is hívták nyomban a gyerekorvost, akivel utoljára beszéltem. Sorstársaim bizonyára bólogatnak: nekünk hónapokba telt, mire a telefonálás és az sms-ezés mellett más funkciók elsajátítására is képesek lettünk. Az okostelefonok beköszöntével pedig minden addigi tudásom egy csapásra odaveszett, és kezdhettem elölről az egészet. Megismerkedtem a Viber, a WhatsApp, a Messenger és a különféle útvonaltervezők rejtelmeivel – nesze neked, élethosszig tartó tanulás!
Jelentem, mindenben hozom a szintet, de azért akadnak időnként gondok. A minap például képernyőzárat tettem véletlenül a kütyümre, amelyet csak a fiaim tudtak nagy nehezen kioldani. Máskor a húgomat tiltottam le. A legcikibb az volt, amikor egy írásbeli vizsgafelügyelet unalmas óráit akartam úgy feldobni, hogy egy nyelvtanuló appon gyakorolok szép csendben. Csakhogy fogalmam sem volt, hogy ez esetben a médiahangot is le kellett volna venni (amihez legalább öt, bonyolult és titkokkal övezett lépés vezetett), így éktelen rikkantás töltötte be hirtelen az étert. Mondanom sem kell, az egész előadóterem rögtön tudta, hogy mivel bíbelődöm…
Azok közé tartozom, akik még nem tanultak számítástechnikát az iskolában, tehát autodidakta módon kellett okosodnunk. Szép lassan azért belejöttem az ilyen-olyan tesztsorokba, dokumentumokba, táblázatokba, mint kiskutya az ugatásba. Bár millió funkcióhoz ma sem konyítok, de hősiesen igyekszem felzárkózni. Csak az a baj, hogy mire épp utolérném magam, addigra újra fényévnyit halad előre a technika.
Az oktatástechnika terén is fejlődőképesnek tartom magam: a hallgatóim segítségével kitapasztaltam az interaktív tábla minden csínját-bínját. Ennek hála most már akár zöld focipálya háttérre is tudok német szavakat feldobálni. Nem is tudom, hogyan élhettem eddig e nélkül a tudás nélkül…
Mázlimra, ha bármilyen technikai problémába ütközöm, három fiú adatott nékem, akik „jaj, anyu, már megint” felkiáltással készségesen sietnek segítségemre. Irtó büszke voltam magamra, amikor hónapok kudarcai után végre tökéletesen megtanultam kiigazodni a tévénk nyomógombjain és felvenni a nekem tetsző műsorokat. Erre a férjem pont akkor mondta le a teljes előfizetést – mondván, hogy a fiúk túl sokat tévéznek. Hát hogy fejlődjön így az ember…?
Aztán elérkezett az a pillanat is, hogy új készüléket kellett vásárolnunk. Elmentem a szupermarketbe, és közöltem itthon, hogy mindegyik totál egyforma, csak az árcédula más rajta – ha rám bízzák, én simán megbirkózom a feladattal. Fiaim kétségbeesett „anyuuu, neee!” reakciója kicsit azért sértő volt. Miért ne tudnék én tévét venni? Na, jó, elcipeltem magammal az önjelölt szakértőket. Mutattam nekik, amelyiket képzeletben választottam. A középsőkém feljajdult: „Na, ne már?! Ezen focit nézni? Akkor már inkább a mobilomon…”
Nekem persze megint kínai volt, amikor az eladóval tárgyaltak; nemhogy a felét, de még a negyedét sem értettem: smart… full HD… ultra HD… LED… felbontás… letöltési sebesség… A készséges eladó épp magyarázott nekem valamit, aztán megkértem, hogy ismételje meg, és odahívtam az egyik fiam: „Petikém, fordítsd le, ez most mit jelent: épp mellette vagy ellene szól?”
Amikor pedig a neten böngészve hirtelen felkiáltok, hogy képzeljétek, én lettem pont az egymilliomodik látogató, nyerhetek egy tévét, akkor egyszerre három nyakigláb veti magát kétségbeesve a gépemre: „Jaaaaaj, anyu, neeeee!!! Nehogy rákattints! Nem lehetsz ennyire naiv!” Hát, igen. Régen mi óvtuk őket a veszélyektől, a virtuális világban már ők kalauzolnak minket az aknák közt.
A cikk a Family magazin 2019/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
