Találkozás Nick Vujiciccsal
Attól, hogy egy fiatalembernek nincs mivel megölelnie a feleségét, az én terheim nem lesznek könnyebbek, de látva, hogy egy tekintettel is át lehet ölelni a másikat, Isten valahogy nagyobbnak tűnik. A végtagok nélkül született szerb származású prédikátor és motivációs tréner, Nick Vujicic nemrégiben ismét hazánkban járt, és két telt házas előadást is tartott. Mint mondta, a „tenyere” már nem izzad úgy, mint amikor először állt a közönség elé, de a humora és az elszántsága még mindig arra ösztönöz bennünket, hogy ne a hiányaink tükrében szemléljük magunkat.
Ha ez egy hollywoodi sztori lenne, a történet éppúgy végződne, mint azok a csodálatos gyógyulások az evangéliumokban. De nem így történt – legalábbis nem a menny innenső oldalán. És mégis, az első dolog, amely Nicket elnézve feltűnik, az az élni akarása. Hogyan lehet valaki ilyen jó kedélyű, miközben hiányzik a keze-lába?! A „Légy pozitív!” szlogen sokak számára csupán egy álca, amely mögé elrejthetik a valódi érzelmeiket, Nick életöröme, lelkesedése azonban valóságos: abból fakad, hogy minden fizikai korlát ellenére reményt talált. Persze a történet nem így kezdődött.
1982. december 4-én a huszonöt éves Dushka Vujicic édesanya lett, ám az első fia születését követő percekben súlyos csend borult a szülőszobára. A diagnózis: fokomélia. Dushka, aki sok szülést végigkísért már ápolónővérként, pontosan tudta, mit jelent a szó, de a hír, hogy a kisfia kezek és lábak nélkül született, felkészületlenül érte. Boris Vujicic mindeközben újra és újra lejátszotta magában, vajon jól látta-e, amit látni vélt. Azután csak összeszedte minden bátorságát, és bement a csecsemőszobába, hogy megnézze elsőszülött gyermekét. És ugyan nincs apa, akit ne rázna meg egy ilyen trauma, amikor visszament a feleségéhez, csak annyit mondott: a kisbaba gyönyörű.
A kis Nicket mindig arra tanították a szülei, hogy legyen hálás mindazért, amije van, de hogyan adhatna hálát egy kisfiú, ha egyszer hiányoznak a végtagjai, amit a legtöbben természetesnek veszünk? Miután nap nap után cikizték az iskolában, elhitte a hazugságot, hogy csak a szülei terhére van, és úgysem viszi semmire az életben, ezért tízévesen öngyilkosságot kísérelt meg a fürdőkádban. Akkor még nem sejtette, mit tartogat számára Isten, hogy egy nap majd miniszterelnökökkel és államfőkkel találkozik, és hogy négy gyermek édesapja lesz…
Amikor Istennek valami jobb ötlete támad
Nick már a húszas éveiben járt, amikor a színpadon állva megpillantott a közönség soraiban egy kisfiút, aki hozzá hasonlóan végtagok nélkül született. Megkérte az édesapját, hogy vigye fel hozzá a színpadra. Mivel pacsit nem adhatott neki, rátette a kis bal lábát a kisfiú aprócska lábára, és ahogy rámosolygott, régi emlékképek törtek fel benne azokból az időkből, amikor nap mint nap gúnyolták és csúfolták őt az iskolában. „Bárcsak találkoztam volna valakivel, akinek hozzám hasonlóan hiányoztak a végtagjai! – mondta előadásán Nick. – Csak hogy tudjam, nem vagyok egyedül. De ez a csoda nem adatott meg nekem. És mégis, amikor megláttam ezt a kisfiút, rájöttem, hogy amikor Isten nem adja meg azt a csodát, amiért imádkozol, az nem jelenti azt, hogy te magad ne lehetnél maga a csoda!” Így történt, hogy később, amikor ezt a kisfiút szekálni kezdték a társai, akkor Nick elment hozzájuk előadást tartani. Ennek hatására megszűnt minden megszégyenítés és kiközösítés abban az iskolában.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a csodák mindig csak másokkal történnek, talán azért, mert az imáinkra várt igen nem mindig találkozik Isten elképzeléseivel. 2002-ben az orvosok közölték Nickkel, hogy az MRI-felvétel alapján három lyuk van a gerincén, amely negyvenéves korára várhatóan elkocsonyásodik. Tizenhárom évvel később a frissen készült felvételeken már nyoma sem volt a vészjósló diagnózisnak. Az orvosok állították, hogy ez lehetetlen, „de Istennel semmi nem lehetetlen” – válaszolta nekik Nick. A gerince tehát meggyógyult, és mi ez, ha nem egy csoda? Ezzel szemben ha holnap reggel arra ébredne, hogy kinőtt a keze és a lába, sok amerikai filmrendezőt érdekelne a sztori, és milliók özönlenének a moziba. „Lenne hatalma Istennek végtagokat adni? Hát, persze! És megtette? Nem. Fogalmam sem volt, hogy azon évek alatt, amíg én karokért és lábakért könyörögtem Istenhez, neki valami jobb ötlete támadt: hogy meggyógyítsa a lelkemet, a szellememet és az elmémet” – mesélte a magyar közönségnek Nick.
Az a pár cipő a szekrényben
Az a negyedóra, amelyet Nickkel négyszemközt tölthettem, bőven elég volt ahhoz, hogy láthassam: az az akaraterő és élni akarás, amely a színpadon hajtja, a kulisszák mögött is dolgozik benne.
Gyanítom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki zavarba jön, mikor először találkozik veled, hiszen azt sem tudja az ember, hogyan köszöntsön. Ilyenkor hogyan töröd meg a jeget?
Ha látom, hogy hezitál az illető, merthogy nem tud velem kezet fogni, akkor odahajolok, hogy megölelhessen, de ha én nem érzem magam kényelmetlenül, az általában a másikat is hamar felszabadítja. A szüleim mindig azt mondták, hogy ha elsütök egy viccet, attól a környezetem is felenged. Úgyhogy például azt mondom, hogy egy ölelésversenyen világrekordot döntöttem, emiatt leszakadt a karom. Ez rögtön megtöri a jeget, és a másik is megnyílik.
Délelőtt a reménységről beszéltél a diákoknak, pedig kiskamaszként közel álltál ahhoz, hogy feladd…
Gyerekkoromban minden vasárnap ott ültünk a gyülekezetben, de azt az Istent, akit ott megismertem, sehogy sem tudtam összeegyeztetni azzal az Istennel, aki nem adott nekem kezet és lábat. Ezért ötéves koromban elkezdtem Istenhez könyörögni karokért és lábakért. Azután, amikor hosszú ideig nem történt semmi, úgy éreztem, Isten igazságtalan, és olyan mély depresszióba estem, hogy évekig képtelen voltam imádkozni. Folyton másokhoz hasonlítgattam magam, és miután úgy láttam, hogy nekem mindenki másnál kevesebb jutott, megharagudtam Istenre. Rettentő magányosnak éreztem magam, és nem hittem, hogy boldog jövőt tartogatna számomra az élet, ezért meg akartam halni.
Mi segített a gödörből kimászni?
Az ember nincs tisztában vele, mi mindene van, amíg el nem veszíti. Tizenhárom éves koromban focizás közben megsérült az apró bal lábam, ez volt az első figyelmeztető jel, ami felébresztett. Életemben először valóban nyomoréknak éreztem magam, de csak később jöttem rá, miért. Ha láttál már depressziós embert, tudod, hogy a legtöbben azért válnak reményvesztetté, mert szem elől tévesztik a célt. Megértettem, hogy nem haragudhatok egy életen át azért, amim nincs, inkább hálás leszek mindazért, amim megvan. Hiszen mi lenne, ha még a kis lábamat is elveszíteném?
Már tizenöt éves voltam, amikor hallottam, hogyan gyógyította meg Jézus a vak embert. S akkor azt mondtam: „Istenem, ha engem is meggyógyítasz, ahogy azt a vak embert, dicsérni foglak; de ha nem adsz nekem karokat és lábakat, akkor kérlek, gyógyítsd meg a lelkemet!”
Imádkozol még karokért és lábakért?
Néha előfordul. Van egy pár cipő félretéve a szekrényben arra az esetre, ha Isten igent mondana…
A szüleid soha nem titkolták, mekkora gyászként élték meg, hogy hiányzó végtagokkal jöttél a világra. Most, hogy te magad is édesapa vagy, más szemszögből látod az első reakciójukat?
Mióta apa vagyok, az egész történet teljesen más megvilágításba került. Amikor először megpillantottam az első gyermekemet, megláttam benne a remény örökségét, ugyanakkor minden örömmel együtt rám nehezedett a felelősség terhe, és egyből eszembe jutott: hogyan tudták ezt a szüleim végigcsinálni…?! Pedig az én gyermekeim nem végtagok nélkül jöttek a világra. A szüleim soha nem tartották magukat nagyra, egyszerűen csak szerették Istent, és szerettek engem, és egyszerre mindig csak egy napot láttak maguk előtt, hogy túléljék a mát. Ma már tudom, hogy az élet jóval több, mint puszta létezés vagy együttélés, ezért minden tőlem telhetőt meg kell tennem azért, hogy jó példa lehessek a gyermekeim és mások számára.
Sokáig magad sem hitted, hogy társra találhatsz. Honnan tudtad, hogy Kanae az igazi számodra, és hogy képes lesz majd a napi kihívásokkal megbirkózni?
2010 áprilisában találkoztunk, szerelem volt első látásra. Nem sokkal azután, hogy elkezdtünk együtt járni, anyagilag a gödör aljára kerültem. Az nem újdonság, hogy mi, vállalkozók az életben egyszer biztosan elveszítjük a vagyonunkat, nekem 2011 volt a mélypont. Emlékszem, úgy kikészültem, hogy sírtam. Majdnem három hónapomba került, mire végre Kanae elé mertem állni, hogy bevalljam neki, minden pénzem odaveszett. Ám amikor azt mondta, hogy „ne aggódj, elvállalok egy ápolói állást, és abból mindkettőnket el tudom tartani”, tudtam, hogy ő lesz a feleségem.
Aztán néhány hónappal később éppen sms-eztünk, de valahogy rossz érzésekkel váltunk el. Nem volt köztünk nézeteltérés, egyszerűen csak nehéz dolgok kerültek szóba köztünk. Ő akkoriban Texasban élt, én meg Kaliforniában, ami európai viszonyok közt olyan, mintha két különböző országban lennénk. Alighogy abbahagytuk az üzenetváltást, úgy éreztem, hogy fel kell őt hívnom. Épp imádkozott a tus alatt: „Istenem – mondta –, nekem olyasvalakire van szükségem, aki harcol értem!” Még be sem fejezte a gondolatot, megcsörrent a telefonja. Csak annyit mondtam neki: „Úgy éreztem, el kell mondanom, hogy harcolni fogok érted.” Abban a pillanatban tudta, hogy én leszek a férje. Lassan nyolc éve vagyunk házasok, és van négy gyermekünk.
Gondolkoztál azon, vajon hogyan fogadnak majd a gyermekeid?
Hogyne! Érdekes, hogy mindkét fiam négyéves kora körül kérdezett rá, miért nincs kezem és lábam, de hamar hozzászoktak. Olyan jó érzés, hogy amikor fogalmam sincs, hogyan is játsszak velük, mindig előrukkolnak valami ötletes megoldással. Nagyon szeretek például velük a medencében mókázni. Lehet, hogy az úszás nem az én versenyszámom, de amikor azt játsszuk, hogy ki tudja tovább visszatartani a lélegzetét a víz alatt, mindig én nyerek.
Világosan emlékszem, mit mondott Kanae, amikor a szüleim arról faggatták, biztos-e abban, hogy feleségül akar jönni hozzám. „És mi van, ha a gyermekeitek karok és lábak nélkül születnek?” – kérdezték a szüleim. „Én akkor is hozzámegyek, ha minden gyermekünk végtagok nélkül jön a világra, legalább lesz kiről példát venniük” – válaszolta rá. Azt hiszem, ez az, amikor megértjük, hogy mind gyönyörűek vagyunk – úgy, ahogy vagyunk.
Lehet, hogy nem tudom megfogni a feleségem kezét, de ahhoz, hogy a „tenyeremen hordjam”, nincs szükségem kezekre. És igaz, hogy nem tudom a gyermekeimet magamhoz ölelni, amikor sírnak, de ők átölelhetnek engem.
Minden lehetséges
„A tökéletesen tökéletlen fiakból egy nap tökéletesen tökéletlen apák lesznek” – írja Nick az édesapja könyvének előszavában. Boris Vujicic az Egy tökéletesen tökéletlen gyermek felnevelése című könyvében elismeri, hogy annak idején, amikor Nick azzal az ötlettel állt elő, hogy egy nap prédikátor lesz, nem sok esélyt látott rá, de miután Nick hitt benne, nem állt az útjába. Mindig is azt gondolta, hogy lelkészcsaládként erős a hitük, ám amikor az elsőszülött fia kéz és láb nélkül jött a világra, az is megfordult a fejükben, hogy Isten valamiért bünteti őket. Minden lehetséges módon megpróbáltatott a hitük, mire felismerték, hogy Nick mekkora ajándék – nem csupán nekik, hanem az egész világnak. Ahogy Boris fogalmazott: „Még soha nem volt ennyire valóságos számunkra, hogy ami lehetetlen az embernek, az lehetséges Istennek. Valójában Nick miatt tudhatjuk biztosan, hogy az Ige igazat ír, amikor azt állítja, hogy »minden lehetséges annak, aki hisz«.”
5 + 1 ÉRDEKES TÉNY NICKRŐL
1. Nicknek van egy apró bal lába, amely nem nőtt ki teljesen, ő csak „uszonynak” nevezi. Két lábujja segítségével megtanult írni, gépelni, fésülködni, fogat mosni és borotválkozni.
2. Nagyon szeret sportolni. Ügyesen focizik: fejjel vagy a kis lábával passzolja a labdát. Szívesen golfozik, úszik, sőt még motorcsónakot is tud vezetni.
3. Az első előadását egy középiskolai gondnoknak köszönheti, aki közölte vele, hogy egyszer prédikátor lesz, és tizenhét éves korában megszervezte neki az első közönséget.
4. Az első üzleti vállalkozását (Life without Limbs, azaz Élet végtagok nélkül) tizenhét évesen indította el, huszonegy évesen pedig pénzügyi diplomát szerzett.
5. Remek humora van, és szeret viccelődni. Egyszer egy utasszállító gépen megkérte a gondozóját, hogy rejtse el őt az ülés fölötti poggyásztartóban, és amikor egy utas be akarta pakolni a csomagját a rekeszbe, Nick kidugta a fejét. Szerencsére az idős úr értette a tréfát.
+1 Mikor megkérte Kanae kezét, a szája segítségével húzta fel a lány ujjára a gyűrűt.
A cikk a Family magazin 2019/4. lapszámában jelent meg.
