Rengeteget mérgelődöm, olykor okkal, olykor ok nélkül, miközben tudom, hogy bármi érjen is, a helyes válasz a hála. Megkértem Istent, hogy tanítson meg rá – és ő elkezdett dolgozni a szívemben…
A legtöbb szülő tiszta szívből nevet egy csokitortába tenyerelő gyermeken, egy fülig málnafoltos csemetén, egy stratégiailag fontos pillanatban (például a keresztelő előtt tíz perccel) sárba pottyanó huncut virgoncon – bevallom, nagyon irigylem őket. Én nehezen küzdök meg a tökéletesség hiányának fenyegető voltával, bár talán vagyunk még így néhányan. Kínosan ügyelnénk még a gondosan vasalt mosolyra is, semhogy könnyedén elviselnénk annak a terhét, hogy pont a mi gyerekünk pottyanjon le a mászókáról (hagyja otthon a bérletét, felejtse el a házi feladatát, és még hosszan sorolhatnám), hiszen egyrészt rendesen megtanítottuk fel- és lemászni, másrészt ott állunk mellette ugrásra készen, ha bármi gond adódna: ha megcsúszna, elfelejtené, és így tovább.
Azt hiszem, épp itt volt az ideje, hogy megismerjem Ivánt, a hároméves kolozsvári kisfiút, aki segített abban, hogy átíródjon a fontossági sorrendem.
Hogy jobban értsük őt, mesélek róla egy kicsit. Ha megkérdezzük tőle, hogy ki a kedvenc alakja a Mátyás-szoborcsoporton, rögtön rábök Kinizsi Pálra. Helyben vagyunk, én is őt szeretem a két hatalmas kardjával és a rettentő erejével; ha van testet öltött biztonság, szerintem Kinizsi Pálnak hívják. De Iván elsírja magát, amikor a testvére kiönti a képzeletbeli kávét, amelyet az anyukájának készített. Viszont ha az intelmek ellenére szalad a lejtőn, és elesve akkorát csattan a betonon, hogy ki-kinyílnak az utcára néző ablakok, ő felpattan, és rezzenéstelen arccal annyit mond: semmi baj, csak fékezni akartam.
Ahogy figyeltem Ivánt, egyre jobban irigyeltem – például a fagyis kalandunk után. Három felnőttre öt gyerek elég reményteljes arány a győzelem és a túlélés szempontjából, még akkor is, ha olvadó és csöpögő részletekkel is számolni kell. A kicsi cukrászda, ahová bezsúfolódtunk, azonban elég népszerű volt ahhoz, hogy a hét és három év közötti gyermekeinket egy-egy hatalmas fagyival a kezükben időzített bombának detektáljuk abban a pillanatban, amint további vendégek érkeztek a légtérbe. A férjem gyorsan kimentett négy csokifagyit majszoló gyereket a hófehér csipkeruhák fenyegető közelségéből – de Iván már túl messze volt. Hárman rekedtünk a fagyispult közönségének ölelésében; magam, egy-egy kezemmel egy-egy fagyit markolva, Iván édesanyja, aki éppen fizetett, s köztünk valahol félúton, egy magas bárszék tetején ingadozva Iván, aki felé morzejelekként szünet nélkül szállt a figyelmeztetés: „Iván, várd meg anyát! Iván, nem szállhatsz le egyedül!”
Nos, Iván várt is, pont annyit, amennyit szerinte egy férfiembernek a cselekvés előtt várni ildomos: magában elszámolva egyig. Aztán nekiindult. A cukrászdában megállt az idő. Mindannyian, akik szemtanúi voltunk, mintha lassítva, kockánként láttuk volna a jelenetet. Én a két fagyiba kapaszkodva, azt hiszem, csak belül sikítva; az édesanyja elengedve a pénztárcáját, csak annyit kiáltva: „Ivááááán!”, egy aktatáskás úr kissé későn kapva utána – a bárszék megállíthatatlanul zuhant, de még az esés pillanata előtt két részre esett szét, ily módon magával rántva két másik széket is.
Iván mindennek alatta – a fagylalt viszont mindennek felette, mint a győzelmi zászló, stabilan a kisgyerektenyérben, a székhegyek hűvös halma alól magasodva. Tölcsér se reccsent, fagyi se cseppent.
A csoda a szemünk előtt nevetést csurgatott a fagyott szívünkbe. Néhányan helyre tettük a székeket, Iván már magától pattant fel – hisz a lényeg, a fagylalt sértetlen maradt. Boldogan szaladt vele tovább a rekkenő augusztusba.
Uram, de sokszor elfelejtem, hogy ha a legfontosabb dolog ott van a kezemben, az életemben, akkor semmi okom a kétségbeesésre! Köszönöm, hogy kész vagy újra és újra elmagyarázni ezt nekem.
„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét.” (Ézsaiás 57,19)
Megjelent a Family 2019/4. számában.
A szerzőről
