„Nem találkoztunk mi már valahol?” – a filmekben általában ez a klasszikus „ismerkedős” szöveg, így indul a hős és a hősnő kapcsolata. Persze az életben ennél jóval szövevényesebbek is lehetnek az egymáshoz vezető utak. Sorozatunkban ilyen különleges megismerkedési történeteket mutatunk be – azzal a nem titkolt céllal, hogy a néha minden reményt feladó keresgélőket is bátorítsuk: Isten útjai kifürkészhetetlenek…
– Ha valaki nekem huszonöt éves koromban azt mondja, hogy negyvenéves fejjel majd egy netes társkereső oldalon fogok végül feleséget keresni, garantáltan kinevettem volna! Igaz, internet sem volt akkoriban – kezd bele a mesélésbe Szegedi Zsolt. Párjával, Viczencz Katival már mindketten betöltötték a negyvenedik életévüket, mire találkoztak. Mint mesélik, keserű tapasztalat volt számukra, hogy a romantikus filmeknek semmi közük sincs a valósághoz. Talán egy az ezerhez az esélye annak, hogy ha egy fiú véletlenszerűen megszólít egy lányt valahol, akkor abból szerelem születik.
– Én ahányszor megpróbáltam, mindig kiderült, hogy az illető már foglalt, vagy más tetszik neki – jegyzi meg Zsolt. Sokszor járt úgy is, hogy a kiszemelt lány csak egy-két hét elteltével jelezte, hogy ja, bocs, foglalt vagyok. A csalódások annyira megedzették, hogy a végén már csupán ránézett valakire, és rögtön legyintett is magában: minek próbálkozni, úgyis van barátja.
Kati pedig hozzáteszi, hogy a legnagyobb veszély abban rejlik, ha megalkuszunk, és megelégszünk a „majdnem jó” társsal, hiszen ez csak időhúzáshoz vezet, és az értékes évek elsuhannak mellettünk.
Álló autó nem juthat célba
Végül szégyen, nem szégyen, mindketten regisztráltak egy társkereső oldalon, mert úgy voltak vele: nem szabad tétlenül várniuk a sült galambra, és aki itt keresgél, az legalább szabad…
Kati, aki nő lévén még erőteljesebben megkínlódta a várakozás éveit, kiemeli:
– Meg vagyok győződve róla, hogy nekünk is tennünk kell a boldogságunkért. Olyan ez, mint egy autó, amelyet csak akkor lehet kormányozni, ha mozgásban van. Álló autó még sohasem jutott el a céljához. A netes ismerkedés miatti szégyenérzet egy idő után megszűnt bennem, és megtanultam, hogy tíz potenciális jelöltből körülbelül egy akad, aki valóban szóba jöhet, és vele sem biztos, hogy összeillünk. De tudtam, hogy a boldogságomért küzdenem kell. Tudtam, hogy keresnem kell, és Isten majd elém fogja hozni azt, akit nekem szánt.
Katinak egyébként sokáig fel sem tűnt, hogy mennyire telik az idő, hiszen reformátusként télen-nyáron egyik keresztény táborból a másikba ment, a Continental Singersben is énekelt, mígnem a huszonnyolcadik születésnapja után egyszer a Balaton partján imádkozva feltette a kérdést az Úrnak: lesz nekem párom? Akkor egyértelmű „igen” volt a válasz, s ez hosszú évekig az éltető reményt jelentette neki.
– Aztán egy idő után elkezdtem kételkedni benne. Biztosan csak igennek akartam hallani, és rosszul emlékszem, és nem is az Úr szólt hozzám… Harmincnyolc éves korom körül megérett bennem a döntés: ha változást akarok, tőlem is lépést vár az Úr. Közben bíznom kell benne, hogy ő tartja kezében a szálakat.
Szabályok és szabálytalanságok
Zsolt katolikus családból származik, és nevetve idéz fel egy ifjúkori emléket, amikor egy helyes lányt mutattak neki a barátai, de belőle azonnal kibukott, hogy ugyan már, hiszen ő református. Akkoriban ez íratlan szabály volt, de ma már csak legyint rá.
– Hát nem mindegy? Hiszen ez részletkérdés. Nem a különbségeket kell keresni, a lényeg, hogy legyen egy keresztény társam, és megértsük egymást. Az évek alatt rengeteget formált engem is az Úr. Néha beszéltük Katival, hogy ha huszonévesen összefutottunk volna, vajon észrevettük volna-e egymást. Lehet, hogy a valóságban is elmentünk egymás mellett Perőcsényben…?
Merthogy az ismerkedés során kiderült, hogy ez a kis börzsönyi falu mindkettőjük életében fontos szerepet tölt be. Zsolt a barátai révén gyakran fordult meg ott, Katinak pedig onnan származik a családja.
Persze nem volt mindig könnyű a félresikerült netes próbálkozások után újra felállni. Zsolt meséli, hogy frissen borotváltan, kicsípve és virággal a kezében várta a lányokat a megbeszélt randikon, de mire Katival is sor került a személyes találkozóra, elhatározta, hogy szakít a hagyománnyal.
– Úgy voltam vele, hogy már annyiszor nem jött be az ápoltság és a virág, hogy én most már nem várok semmit, és úgy megyek, ahogy vagyok. Aznap nem is borotválkoztam, és nem vittem virágot sem. Hátha bejön ez a váltás…
– Én már annak is örültem, hogy tényleg úgy nézett ki, ahogy a képen, mert addigra már annyi rossz tapasztalatot szereztem – veszi át a szót Kati. – És jól alakult a beszélgetés is, élveztük, hogy hasonló az érdeklődésünk, hogy mindketten szeretünk síelni és biciklizni, tehát rögtön akadt közös témánk.
Szabad még remélni?
El is mentek nemsokára egy keresztény társasággal egy biciklitúrára, majd egy-két hónap elteltével óvatosan megismerkedtek egymás családjával is. Zsolt anyukája egy adott pillanatban, amikor kettesben maradtak, súgva kérdezte Katitól: „De ugye te komolyan gondolod? Mert inkább mondd meg már az elején, ha nem tetszik…” – utalva az átélt csalódásokra. Kati zavarba jött, hiszen még eléggé gyerekcipőben járt a kapcsolatuk, de a maga részéről nyugodt és őszinte szívvel válaszolta: „Komolyan gondolom.”
Alig két hónappal később már mindketten úgy érezték, hogy „igen, ő az!”, mégis alig merték elhinni. Néha az ember olyan sokáig vár valamit, hogy amikor elérkezik, akkor megijed tőle. Attól, hogy na, itt van a lehetőség, de attól is, hogy mi lesz, ha elszúrja… Kati is így volt ezzel. Éppen egy reggeli áhítaton ült, és a bibliai Anna történetét hallgatta, amikor teljesen váratlanul rátört a sok-sok évnyi reménykedés minden fájdalma. Hirtelen sírás fojtogatta, kirohant a mosdóba, és ott sírta el az Úrnak, hogy ő már annyira elfáradt remélni. Kérte, hogy erősítse meg őt, hogy tényleg hiheti-e még, hogy boldog lehet. És – mint Anna – akár még gyermeket is szülhet…? Isten nyugalmat adott a szívébe. Sőt egy bibliaverset is kapott, amely arra bátorította, hogy induljon előre, és ne nézzen vissza.
Fájjon a hiány!
Zsolt szíve szerint már néhány hónap elteltével eljegyezte volna párját, de mivel Kati korábban mondott valami olyasmit, hogy nem kell annyira sietni, nem kapkodta el a lánykérést. Kati meg közben csak várt és várt, hogy mikor jön el végre a nagy pillanat. A negyvenkettedik születésnapja márciusban volt, és óvatosan célzott rá Zsoltnak, hogy ő nem bír ki még egy születésnapot „egyedül”, így a vőlegényjelölt tíz nappal a határidő előtt egy szép tavaszi napon megkérte a kezét.
– Korábban nekem pont a születésnapok voltak a nehezek, főleg a harmincötödik után. Zsoltnak pedig a karácsonyok, amikor azt érezte, hogy családja ugyan van, de társa nincs – meséli Kati.
Amikor azt kérdezem tőlük, mit üzennének azoknak a harmincasoknak-negyveneseknek, akik hasonló cipőben járnak, mint nemrég ők, Zsolt így válaszol:
– A fiatalok neteznek, filmet néznek, sportolnak, ám ez valójában sokszor csak időhúzás, és elfedi az igazi hiányérzetet. Igaz ugyan, hogy valamivel el kell tölteni az időt, de az is fontos, hogy fájjon a hiány! Harmincévesen még sokszor nem éget egy társ vagy a saját gyerek hiánya, de amikor évek múlva igen, akkor már lehet, hogy késő. Én is kiépítettem a szüleim házánál egy lakást, de nem rendeztem be. Azt akartam ugyanis, hogy fájjon, hogy még nincs kész, hogy érezzem, hogy hiányzik belőle valaki. Eldöntöttem, hogy megkeresem őt, és majd vele rendezem be.
Zsolt és Kati nem csupán az egymásra találásukat tartják Isten ajándékának, hanem azt is, hogy lett még egy gyönyörű kislányuk is, Anita. Beigazolódott tehát az ígéret: Kati bő egy év múlva gyermeket szült…
A cikk a Family magazin 2019/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
