A színpadon két nő, akik hol bajuszos férfiként, hol a pszichológus szerepében „söprik el” a néző rosszkedvét. Mindkettő törékeny alkat, ám a színpadon túl egészen más energiák viszik őket. Az egyik a jó természetével harcol, a másik a rosszal. Kovács Andrea és Molnár-Kovács Éva színész testvérpár március óta játsszák Meddig? című önismereti vígjátékukat. A határok kérdését feszegető színdarabban két év verejtékes munkája van, ám ez mit sem von le a nevetés gyógyító erejéből.
Hétfő este is játszottátok a darabot. Most, három nappal később van még utóhatása?
É.: Leginkább a fáradtságszintünkben. Képzeld, este fél nyolckor a következő e-mail érkezett: „Kedves szervezők! Itt állunk a kapu előtt, nem tudunk bemenni. Esetleg valaki be tudna minket engedni?” Ezt persze már másnap reggel olvastuk, de hát amúgy sem tudtunk volna ajtót nyitni, hiszen akkor már húsz perce ment az előadás. Sokan nem tudják, de mi vagyunk a saját technikusunk, menedzserünk, rendezőnk is, s ez rengeteg energiát kivesz belőlünk.
Bár viccesen azt szoktuk mondani, hogy igazából abba fáradunk bele, hogy ezerszer átöltözünk az előadás alatt. Nem csoda, ha összegabalyodunk, hogy most melyik jelenet következik. A múltkor magamra vettem valami göncöt, mire rájöttem, hogy nem is az a jelenet jön.
Az súlyos baki, ha felborul a sorrend? Elvégre ez nem egy történetmesélős darab.
É.: Hát, persze! Hiszen a jelenetek egymásra épülnek.
A.: Előfordult, hogy véletlenül ugrottunk egy jeleneten belül, és azután két jelenés közt, öltözés közben elkezdtünk agonizálni, hogy mit rontottunk el. Pedig játék közben ez szigorúan tilos, mert az ember kiesik a szerepéből.
Talán nem véletlen, hogy mindketten színpadon álltok, hiszen édesapátok zenész.
A.: Ő eredendően egy blueszenekarban játszott dobosként, de a mai napig zenél, ami számára egyfajta küldetés.
É.: Gyerekkorunkban rendszeresen ott tomboltunk apu fellépésein, valószínűleg ezért áll olyan közel hozzánk a zene és a tánc. Viszont az az érdekes, hogy soha eszünkbe sem jutott, hogy a gyerekkori élmények hatására állnánk a színpadon. Sokunkat talán a szeretethiány visz a színi pályára, hiszen a színpadon rengeteg elismerést lehet bezsebelni, főleg egy vígjátékban, ahol egyből jön a visszajelzés nevetés formájában.
A.: Az biztos, hogy a szeretetéhség vastagon benne van, de az önkifejezés is. Persze mit tudtam én kislány koromban, hogy mi az… Isten szerintem egyszerűen tudta, hogy kell egy szelep, ahol kiélhetem magam, különben magam ellen fordult volna a szorongásom.
Vargabetűk és szorongások
Jól tudom, hogy nagyon más úton-módon kerültetek a színi pályára?
A.: Nálam ez a történet korán kezdődött. Másodikos kisiskolásként egy mesemondó versenyen előadtam Benedek Elek Az egerecske című meséjét. Körülbelül húsz állathangot kellett utánozni, nekem pont előtte esett ki a fogam. Emlékszem, mondtam a mondókámat, közben pödörtem a szoknyámat, és csak azt láttam, hogy jé, hogy örülnek itt az emberek, és ha örülnek, akkor biztosan szeretnek. Végül arany oklevéllel mentem haza.
Még egy meghatározó emlék jut eszembe a kisiskolás éveimből, akkor már negyedikes voltam. Épp mosogattam, és mondtam apunak, hogy nem tudom eldönteni, vajon énekesnő vagy táncos legyek, mert mindkettő közel áll hozzám. Erre apu azt javasolta, hogy legyek színész, mert az mind a kettőt csinálhatja. Onnantól kezdve én színésznő akartam lenni.
É.: Nekem gyerekkoromból egyetlen kósza emlék maradt, amely a színjátszáshoz köthető. Volt egy emlékezetes szalonnasütés, ahol előadtam Gálvölgyi János zenebutikos paródiáját, ami nagy sikert aratott. Úgy éreztem, végre valahára felfigyeltek rám, pedig rossz tanulóként esélyem sem volt a tömegből kitűnni. A szüleim végül beírattak a szakmunkásképzőbe, hogy varrónő legyek. Ott indultam egy szép kiejtési versenyen. Megnyertem, és ez egy kicsit a föld fölé emelt.
Azután tizennyolc évesen elköltöztem Szombathelyre egy fiú miatt. Akkoriban a cipőgyárban dolgoztam a szalag mellett. Megismerkedtem néhány lánnyal, akik esti tagozatra jártak, és beszéd közben szóba kerültek a művészetek. Én, aki soha egyetlen könyvet nem olvastam el, kézbe vettem Dallos Sándor A nap szerelmese, illetve az Aranyecset című műveit, melyek Munkácsy Mihály életéről szólnak. Emlékszem, ahogy olvastam, egyszer csak lehullt a lepel, hogy bennem több van, mint hogy egy gyárban varrjak. Ez adott lökést ahhoz, hogy kilépjek abból a párkapcsolatból, leérettségizzek, és színiiskolába menjek.
Mihez kezdtetek a szorongásotokkal a reflektorfényben?
A.: Amilyen bizonytalan az élet, számomra olyan biztonságos hely a színpad, elvégre a szerep előre meg van írva, nem nagyon vannak döntéshelyzetek. Ott nem kell azon rágódnom, lehetek-e rossz vagy gonosz, ha egyszer az van előírva. Ez a tudat felszabadítja az embert a görcsök alól.
É.: Nekem a színpad egy ponton túl inkább szinten tartotta a szorongásaimat, minthogy oldotta volna, úgyhogy egy időre ott is hagytam a pályát. Valószínűleg külső szemmel is látszódott, hogy ez a nő kapcsolatról kapcsolatra száll, mert folyton rám osztották a könnyű nőcske szerepét. Miután olyan karaktert kellett alakítanom, amivel magam is küzdöttem, úgy éreztem, megrekedtem egy szerepkörben, s ez nem engedte, hogy továbblépjek. Amikor már ott tartottam, hogy remegett a lábam, ha egy utcalányt kellett eljátszanom, akkor kiszálltam a színjátszásból.
Azután mégis visszakanyarodtál a színházhoz.
É.: Miután úgy döntöttem, hogy szeretnék újra színpadra állni, a Jákim Stúdió (keresztény szellemiségű színjátszó társulat – a szerk.) meghallgatást tartott, és amikor elkezdtük próbálni a Karamazov testvéreket, Szabó Feri, a stúdió vezetője teljesen más megvilágításba helyezte a hivatásomat. Ismerjük a történetet, amikor Mózes beteszi a kezét a ruhája alá, és tiszta lepra lesz, majd amikor megismétli a mozdulatot, Isten megtisztítja, és újra egészséges lesz. Mennyit gyötörtem magam, hogy az a prostituált, akit eljátszom, tulajdonképpen én vagyok, és ahhoz, hogy a tisztulásról hitelesen beszélhessünk, egyszerűen meg kell mutatnunk a leprát, de ez nem jelenti azt, hogy a bűnös szerepében kell ragadunk. Végre felszabadultam ez alól a teher alól!
Hogyan lett az istenhitetek valós kapaszkodó?
A.: Én akkor fordultam Istenhez, amikor válságba került a párkapcsolatom. Annyira felfoghatatlannak tűnt számomra, hogy a második házasságom is tönkrement, amelybe rengeteg évet, energiát belefektettem. Úgy éreztem, teljesen csődöt mondtam, nincs tovább. Ezen a ponton fordultam Istenhez, és értettem meg, valóban kicsoda Jézus, és mi is az igazi hit. Bár most is küzdök nehézségekkel, de azok nemhogy eltántorítanának, hanem még inkább erősítik az Istenbe vetett bizalmamat. Ma már nem tudom elképzelni az életemet hit nélkül, vagy ha mégis, az nem élet lenne, hanem halál.
É.: Nálam ez egy hosszú történet, amelynek megannyi apró mozzanata volt. Végtelen sok emberi elvárás rakódott a kereszténységre, így rám is, és hosszú évek teltek el, mire megtanultam: nem az a kérdés, hogy mit kell csinálni, hanem hogy mit hiszek. Azóta valahányszor megerősítem magamat abban, hogy van egy mennyei apukám, aki minden körülmények között szeret, megnyugszom, s bármilyen változás jön, el tudom fogadni, és tovább tudok lépni.
„Hát ti hol voltatok eddig?”
Többször álltatok már egy színpadon, mégis sokáig vártatok, mire közös produkció készült. Miért?
A.: Mivel én alapvetően befelé forduló vagyok, Évi meg extrovertált, egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy az Évi majd sokra viszi. Évtizedeken keresztül szinte semmi kapcsolat nem volt köztünk, azután hirtelen olyan helyzetben találtuk magunkat, hogy egy pályára kerültünk. Igazságtalannak éreztem, hogy én hosszú éveken át keményen megdolgoztam azért, hogy színész lehessek, erre Évi hirtelen megjelenik, és az első reklámfilmbe bekerül, amelyre én is jelentkeztem.
Lehet, hogy a rivalizálás nem tűnt el teljesen, de miután bevallottuk, hogy féltékenyek vagyunk egymásra, felszabadultunk. A mi kapcsolatunk valójában a válásom idején mélyült el, talán azért is, mert Évi volt az egyetlen, aki jó tanácsokkal látott el például a határokkal kapcsolatban.
Az tudható, hogy a közös darabotokhoz a Határaink* című könyv adta a kezdő lökést, de hol találkozott a könyv üzenete és kettőtök életútja? Elvégre egyikőtök kilépett egy párkapcsolatból, a másik meg belépett.
É.: A határok minden szinten átszövik az életünket, és nem kell sokat várni, hogy valaki átlépje őket. Annak idején, amikor megismerkedtünk a férjemmel, hamar kiderült, hogy Zsolti konkrétan társfüggő, én meg elköteleződésre képtelen. A Határaink nyitotta fel a szemem, hogy ezzel valamit kezdeni kell.
A.: Nekem az felért egy traumával, hogy az én rossz tanuló húgocskám bizonyos területeken előrébb tart, mint én, és ő tanít engem az élet fontos dolgaira. A határhúzás is ezek közé tartozott. Évi a válásom után adta a kezembe a könyvet, mivel nagyon nehezen ment az elszakadás. Egy válás elég egyértelmű határhelyzet, különösen, ha azt vesszük, hogy mindaddig egyáltalán nem voltak barátaim. Miután hirtelen magamra maradtam, egyedül kellett boldogulnom a nagyvilágban.
A téma adta magát, de hogyan lett belőle színdarab?
A.: A közös darab ötlete onnan datálódik, amikor pár éve felkértek minket, hogy egy vitaszínházban adjunk elő néhány jelenetet. „Ez zseniális! Hát ti hol voltatok eddig?” – kérdezték többen az előadás végén. Ez a sikerélmény döbbentett rá bennünket, milyen jól tudunk együttműködni, és hogy a humorral nekünk dolgunk van.
É.: Miután épp a határhúzás volt terítéken, újra nekiültünk a könyvnek, még a fontosabb kulcsszavakat is kijegyzeteltük. Azután kerestünk az életből olyan szituációkat, melyek a határok témáját feszegetik. „Take it easy!” (Nyugi!) figuráját például egy konkrét személyről mintáztuk, ő egy negyvenes férfi, aki képtelen volt leválni az édesanyjáról.
„Hol sírtunk, hol nevettünk”
Testvérekként jól ismerhetitek egymás sebezhető pontjait. Ez nem őrölte fel a közös munkát?
É.: Dehogynem! Kettőnk közül mindig is én voltam a belevaló csaj, Andi sokkal visszafogottabb. Csakhogy ez a szereposztás borulni látszott, merthogy az utóbbi pár évben a nagy dumás Évi elkezdett finomodni, Andi meg teljesen felszabadult. Úgy éreztem, ellopta a személyiségemet.
A.: A konfliktusaink nagy része abból fakadt, hogy mivel ő volt a rendező, úgy élte meg, hogy jóval több terhet cipel a hátán. Természetesen én is bele akartam adni a maximumot, de nekem a maximum máshol volt. Én, aki mindig mindenkinek meg akartam felelni, életemben először közöltem, hogy nem fogok az elvárásainak eleget tenni. Az én megfelelési kényszerrel teli egómnak iszonyúan fájdalmas volt azt beismerni, hogy voltaképpen Évi által fejlődtem a legtöbbet.
Még jó, hogy a krízis közepén mégiscsak vígjátékot próbáltatok…
A.: Volt, hogy sírtunk, volt, hogy mindketten visítva nevettünk. A Bagdy Emőke-paródiáról nem beszélve, valahányszor ahhoz a részhez értem a próbán, hogy „kérjen segítséget a barátaitól, ha vannak…”, rá se mertem nézni Évire, mert akkor nevetésbe fulladt az egész.
É.: A táncos jelenetek készítésekor először videóra vettük a koreográfiát, és amikor visszanéztük magunkat, nem lehetett nevetés nélkül kibírni, milyen arcot vágtunk. Szerintem az mindig mulatságos, ha valaki túl komolyan veszi magát. Egyébként a humor családi örökség, sok feszültségre gyógyír, mindketten használjuk „oldószerként”.
Az bevett szokás, hogy amint véget ér a taps, szóba elegyedtek a közönséggel?
É.: Ez attól is függ, mennyire nyitott a publikum, de hosszú távon az a célunk, hogy közös gondolkodásra hívjuk a közönséget. Elvégre ezért hoztuk létre az Attitűd Műhelyt, amely nem egy konkrét helyszín, inkább egy szimbolikus tér, ahol a színészi eszközök egy önismereti projektnek vannak alárendelve. Például bevonjuk a nézőket különféle helyzetgyakorlatokba, melyek egy-egy témára épülnek, majd közös párbeszédre invitáljuk őket.
A.: Az utóbbi pár évben úgy feltörtek a mentálhigiénés szakemberek, mint a talajvíz, s mivel az önismeret nemcsak érdekel bennünket, hanem van is róla mondanivalónk színházi nyelven, arra gondoltunk: miért ne lehetne a két területet összekötni? Legyen az egy tréning vagy workshop, ha hozzáadjuk a mi pluszunkat, talán a ránk ömlesztett tudás is mélyebben beépülhet.
Milyen visszajelzéseket kaptatok eddig?
A.: Van egy depressziós férfi, aki már többször megnézte a darabot, merthogy olyan gyógyító ereje van.
É.: Az is gyakran visszajut hozzánk, hogy keresztényként milyen felszabadító ez az előadás. Annyi felesleges emberi elvárás van bennünk, szabaduljunk fel végre, és nevessünk egy jót magunkon! Reményik Sándor egyik verse jut eszembe: Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz. Számomra ez a szeretetből fakadó felszabadult derű.
* Dr. Henry Cloud és dr. John Townsend nagy sikerű könyvét kiadónk adta ki.
Megjelent a Family 2019/4. számában. Fotó: Mészáros Péter.
