Vívódásaink, szorongásaink, bélyegeink – Záborszky Zsófia pszichológus rovata
„Félek, hogy nem tudom majd szoptatni, és attól rossz anyának érezném magamat.” „Vajon jól csinálom ezt az egész dolgot?” „Milyen lesz majd húsz év múlva a kapcsolatunk?” „Aggódom, hogy mennyit eszik, bezzeg a szomszéd gyereke már…” „Más gyerekével is pokol minden téli elindulás otthonról?” „Más is olyan magányos, mióta anyuka?” – néhány idézet a hozzám hetente beérkező őszinte és néha kétségbeesett üzenetekből, kérdésekből.
Az édesanyák igen aktívan jelen vannak a közösségi oldalakon. Az anyai lét ugyanis sokszor helyhez köt, az addigi életritmust és barátságokat felborítja, és közben rengetegen elmagányosodnak. Ezek a platformok nagyszerű lehetőséget kínálnak arra, hogy online közösségek alakuljanak, akár barátságok vagy jövőbeli munkakapcsolatok épüljenek egymás bátorításán és inspirálásán keresztül – ugyanakkor ideális közeget teremtenek egymás kritizálására is.
Az online anyaharcok fénykorát éljük, megy az egymásra mutogatás: igény szerint vagy fix időre szoptatunk; tápszeres vagy anyatejes a babánk; hordozunk, vagy babakocsit használunk; együtt vagy külön alszunk; császárral vagy természetes úton szültünk; szép szülésélményünk volt, vagy traumatikus; lombikkal vagy természetes módon, tervezetten vagy meglepetésszerűen fogant a gyermekünk; cumizik vagy nem; pépes vagy darabkás hozzátáplálást követünk; dolgozunk a gyerek mellett, vagy állandóan vele vagyunk; fogadunk bébiszittert, vagy nem; segítenek a nagyszülők, vagy nem igényeljük; jár-e bölcsibe a kicsi, vagy nem, és így tovább. Sajnos hosszan tudnám még sorolni azokat a témákat, amelyek kapcsán ismerős vagy ismeretlen anyukák elképesztő indulattal képesek egymás torkának esni. Persze vannak olyan kérdések, amelyek esetében valóban lehet érvelni az egyik vagy a másik megoldás mellett, ez azonban senkit sem jogosít fel arra, hogy ítélkezzen mások anyai teljesítménye felett. Mindannyiunk számára új terep ez, és mindenki a maga módján, a saját eszközeivel és a rendelkezésére álló információk, tapasztalatok birtokában próbál megküzdeni a kihívásokkal.
Érzelmi hullámvasút
Tudattalanul úgy működünk, hogy amikor a legbizonytalanabbak vagyunk, többnyire akkor bántjuk és húzzuk le leginkább egymást, hogy ezáltal jobbnak tűnhessünk a saját szemünkben, és végre megnyugodhassunk. Az anyaság vegyes érzésekkel teli időszak, amikor rengeteg csoda, élménydús megtapasztalás és örömteli esemény történik velünk, azonban egy teljesen új, ismeretlen helyzetben találjuk magunkat. Nem csoda, hogy a legtöbb édesanya, akikkel anyaként és pszichológusként foglalkozom, arról számol be, hogy mennyire bizonytalan abban, hogy jól „csinálja-e” (mintha az anyaságot csinálni lehetne…), és hogy mennyi fájdalom érte már őket az anyatársak beszólásainak, ítélkezésének köszönhetően.
Mások visszajelzései akkor tudnak igazán elbizonytalanítani minket, ha nem vagyunk elég biztosak magunkban, kételkedünk a képességeinkben, szorongunk. Az anyává válás amúgy is egy szorongásokkal teli időszak, hiszen nemcsak a gyermekünk születik meg, hanem az anya is bennünk. Csakúgy, mint az újszülött gyermekkor, az „újszülött anyakor” is egy nagyon érzékeny periódus az életünkben. Egy teljesen új identitás van éppen kialakulóban, amely sok addigi életélményt is megmozgat bennünk: a saját szüleinkkel, anyukánkkal való kapcsolatunkat, az érzelmi sérüléseinket, a kapcsolati tapasztalatainkat, a félelmeinket, az önértékelésünk addigi alapjait.
S ez a sok, bennünk izzó lávaként fortyogó érzés, feszültség, amely éppen egy újféle rendet próbál meg a lelkünkben kialakítani, gyakran úgy fejti ki a hatását, hogy elkezdünk mindenfélén aggódni, vívódunk azon, hogy anyaként mit hogyan csinálunk. Közben a gyerekeinknek nem egy mindent jól csináló anyukára van szükségük, hanem egy olyanra, aki érzelmileg elérhető, figyel, visszajelez, együttérez, hiszen ezek segítségével fogja majd szép lassan megismerni önmagát és felépítgetni a saját énképét, identitását.
Felnőni a feladathoz
A legtöbb tehát, amit anyaként adhatunk a gyermekeinknek, az a saját önismeretünk mélyítése. Minél kevesebb a vakfoltunk, az elnyomott és fel nem dolgozott érzésünk, annál inkább tudunk a gyermekre tőlünk független, önálló személyként tekinteni, annál kevésbé keverjük össze a saját érzéseinket az övéivel. Mindannyian úgy működünk, hogy azt tudjuk visszajelezni, amit ismerünk, és ha a saját érzéseinket nem merjük megélni, a gyermekünkben sem biztos, hogy észrevesszük őket.
Nézzünk erre egy konkrét példát! Ha én azt tanultam meg, hogy a harag rossz, büntetendő érzés, akkor el fogom fojtani magamban, hiszen szeretnék elfogadható maradni. Ha a gyerekem haragszik, és ezt az életkorának megfelelően kifejezi, akkor azt vagy másnak látom – csak a felszínen lévő viselkedést, a hisztit veszem észre, és arra jelzek vissza, nem a mélyebb érzésre –, vagy én leszek tőle frusztrált és dühös, és ezt valamilyen módon a gyerekemen vezetem le.
Teljesen természetes, hogy a gyerekünk viselkedése hat ránk, de egy ilyen esetben a szituáció praktikus megoldásán túl az a legjobb, amit tehetünk, ha éreztetjük, hogy megértjük, mellette vagyunk, és ha tudatosítjuk benne, hogy ő most haragszik. Ezt felismerve és elfogadva fog előbb-utóbb valóban megnyugodni, és ezáltal sajátítja el, hogy a harag természetes érzés, az életünk része, így nem kell tőle megijedni, meg lehet tanulni kezelni.
Nem vagyunk egyedül
Érzelmi egészségünk alapja az, hogy tudatosítjuk magunkban: minden érzésünknek megvan a maga helye, szerepe, és szabad megélnünk őket – az már egy másik kérdés, hogyan fejezzük vagy éppen nem fejezzük ki ezeket. Ahogyan jó és rossz érzések sincsenek, csak helyükön megélt vagy elfojtott, másra áttolt érzések, úgy jó és rossz anyák sincsenek, csak olyanok, akik talán kicsit előrébb tartanak az önazonosság útján. Ez azonban nem egy teljesítmény, hanem sokkal inkább egy újrakapcsolódási folyamat. Újrakapcsolódunk saját magunkhoz, a bennünk élő gyermeki részhez, ahhoz, akik mi gyerekként voltunk, hiszen ez segít a saját gyerekeinkhez való kapcsolódásban is. Akkor tudunk valóban együttérezni velük, és akkor tudjuk megtanítani őket is saját maguk megértésére – hiszen ez később az egészséges kapcsolataik alapja lesz –, ha elő tudjuk hívni magunkból azt az érzést, élményt, amelyen ők is éppen átmennek.
Ezekkel a gondolatokkal indítjuk most útjára az Anyatükör rovatot, ahol elfogadó légkörben szembenézhetünk önmagunkkal, és egyre szabadabban megélhetjük azt, akik valójában vagyunk – annak minden árnyalatával és érzésével, az eddig ránk rakódott szorongásokkal, megfelelési kényszerekkel vagy épp elhárításokkal együtt. Ez egy hosszú és néha fáradságos utazás, de bátoríthat bennünket a tudat, hogy nem vagyunk egyedül. Tekintsünk az anyaságunkra úgy, mint egy csodálatos lehetőségre, amely segít még mélyebben megélni a bennünk lévő érzéseinket, miközben megismerjük és megértjük azokat, amelyek másokban születnek meg – így mélyítve a közöttünk lévő intimitást.
Megjelent a Family 2020/1. számában.
