Egy napsütéses kora őszi napon éppen a délutáni kávémat kortyolgattam az egyik legközelebbi barátnőmmel, amikor gondterhelt arccal hozzám fordult, és megosztotta velem a dilemmáját: nem tudják eldönteni a párjával, hogyan, illetve kinél ünnepeljék a karácsonyt. Őszintén szólva először elmosolyodtam rajta, és megjegyeztem neki, hogy milyen jó, hogy ennyire időben elkezdik tervezni az év végét, de ahogyan egyre jobban a téma mélyére ástunk, egyértelművé vált: valóban sok konfliktus forrása lehet ez a kérdés.
A barátnőm még nem házas, és ez lesz az első közös karácsonyuk a párjával. Mivel jól ismerem őt és a családját is, egyáltalán nem lepődtem meg rajta, hogy továbbra is a szeretteivel tervezi eltölteni a szentestét, a többi napot illetően viszont nyitott arra, hogy a párja hozzátartozóival is ünnepeljenek – feltéve, ha ez nem ütközik más, számára közeli rokonokkal való találkozással. Ez érthető módon vitát keltett kettejük között, ugyanis a barátja sem szerette volna a saját családját a háttérbe szorítani.
Házasként könnyebb?
Minden ember, párkapcsolat, családi dinamika és hagyományrendszer más és más, így nem lehet erre a kérdésre egy mindig, mindenhol jól alkalmazható választ találni.
Mi annak idején könnyebb helyzetben voltunk, mint most a barátnőm, mert fiatal házasként szembesültünk először ezzel a dilemmával, másrészt amikor elkezdtük kialakítani a saját ünnepeinket, szokásainkat, alig kellett egyezkednünk a férjemmel, annyira közös nevezőn voltunk. Úgy határoztunk, hogy a szentestét kettesben, már új családként töltjük – attól függetlenül, hogy még nem volt gyermekünk. A karácsony többi napját pedig úgy osztottuk be, hogy első nap a férjem családjához megyünk, hiszen ott már alkalmazkodni kell a többi sógornő családjához is, karácsony másnapján viszont az én szüleimet látogatjuk meg – és cserébe, amiért ilyen „sokat” kell várniuk ránk, egy-két napig még náluk maradunk. Ez mindkettőnk számára elfogadható megoldás volt. Igyekeztünk átgondolni minden szempontot, és bár én is szívesen mentem volna egyből a saját szüleimhez, testvéreimhez, elfogadtam, hogy a férjeméknél sokkal több embernek kell egymáshoz alkalmazkodnia.
A barátnőm esetében furcsa és egyben nehéz is lehet az a köztes állapot, amikor félig-meddig még a régi család része az ember, ugyanakkor már egy komoly párkapcsolata van. Mivel még hivatalosan nem kötötték össze az életüket, nem tudják magukat új, különálló családként értelmezni. Ez sokszor a fiatal házasoknál is előfordul, főleg ott, ahol a származási családdal túl szoros a kapcsolat az egyik – vagy akár mindkét – oldalon. Nem egy olyan esettel találkoztam mind a barátaim körében, mind coachként egy-egy segítő beszélgetés alkalmával, amikor komoly feszültséget okozott az, hogy az egyik fél nem tudott fizikailag vagy érzelmileg elszakadni a szeretteitől.
Hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Nagyon röviden annyit, hogy még mindig azt a családot tartjuk a fontosabbnak, amelyben felnőttünk, nem pedig azt, amelyet a házastársunkkal alkotunk. Ennek számos megnyilvánulása lehet; vegyünk néhányat sorra a teljesség igénye nélkül! Például nem tudunk nemet mondani a szüleinknek; fontosabbnak tarjuk a nekik való megfelelést, mint a házastársunkkal közösen meghozott döntéseinket; anyagilag függünk tőlük, netán egy háztartásban élünk velük.
Ez az év többi részében is gondot okozhat, de karácsonykor, amikor az emberek érzelmileg amúgy is kimerültebbek, sok programot kell összeszervezniük, és a munkahelyeken is feszítettebb a tempó, még könnyebben a felszínre hozhatja a mélyben rejlő feszültségeket.
Egységben az erő
Mit tehetünk annak érdekében, hogy nyugodtan és örömmel tudjuk megtervezni ezt az időszakot?
- Először is gondoljuk át magunkban, hogyan képzeljük el az ünnepeket, kikkel szeretnénk találkozni, időt tölteni. Elképzelhető, hogy a szűk családunkon kívül is akadnak olyanok, akikkel csak ilyenkor tudunk összefutni, mivel külföldön élnek, és ekkor térnek haza.
- Azon is töprengjünk el, hogy van-e olyan program, amely gyerekként kötelező volt számunkra, és megszokásból, kötelességből azóta is részt veszünk rajta, pedig már egyáltalán nem szeretnénk. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy jó szívvel mondunk-e igent ezekre a látogatásokra, vagy csak a családi nyomás, elvárás miatt cselekszünk így.
Én is olyan közegben nőttem fel, ahol nagyon szoros az egymással való kapcsolatunk, és az esküvőt követő első évben okozott is némi feszültséget, hogy nem az én családom az első, akiket meglátogatunk, illetve a távolabbi rokonokkal való találkozásokon már nem feltétlenül veszünk részt. Ilyenkor természetesen jönnek az alkudozások, egyezkedések annak érdekében, hogy változtassunk az álláspontunkon. Mi is számos megoldási javaslatot kaptunk, hogy ha így vagy úgy osztanánk be az időnket, akkor lehetővé válna, hogy korábban tudjunk érkezni, sőt volt olyan ötlet is, hogy akár ünnepelhetnénk a szentestét velük is, majd ráérünk akkor „új” családként ünnepelni, amikor megérkezik az első gyerekünk. Persze a szüleim idővel – és a mi határozott döntésünknek köszönhetően – belátták, hogy ebbe a kérdésbe valójában már nem szólhatnak bele, másrészt ők is beismerték, hogy amikor összeházasodtak, már külön családként ünnepeltek.
Ennél a pontnál válik igazán fontossá az, hogy a szülők, testvérek, rokonok mennyire tudják tiszteletben tartani a társunkkal meghozott döntésünket, illetve mi magunk hogyan tudjuk kommunikálni a közösen kialakított álláspontunkat. Nekünk sokat segített az, hogy emellett mindketten következetesen kitartottunk, és ezt mindkét családnak egyértelműen a tudtára adtuk. A mai napig törekszünk arra, hogy a saját szüleinkkel, rokonainkkal mi magunk egyeztessünk, hiszen természetes, hogy más hangnemben tudunk egy nehézséget, konfliktust megoldani azokkal, akik felneveltek és feltétel nélkül szeretnek minket. Ez persze nem azt jelenti, hogy soha ne kommunikáljunk a párunk családjával, de konfliktus esetén sokkal szerencsésebb, ha mi védjük a határainkat akár a szüleinkkel szemben is.
Szabad nemet mondani!
Sokak számára elképzelhetetlen, hogy nemet mondjanak a szüleiknek vagy a rokonaiknak. Higgyük el, hogy bár nehéz elkezdeni, mégis megéri határokat húznunk saját magunk és az új családunk védelmében! Elképzelhető, hogy nem a karácsony a legmegfelelőbb időszak arra, hogy felborítsuk az évek alatt kialakított szokásokat, ám célszerű elgondolkodnunk azon, hogy szeretnénk-e változtatni valamit a hagyományainkon. Ezt a kérdést később újra napirendre vehetjük – ha a gyermekeink már olyan korúak, akkor akár őket is bevonva. Érdemes megkérdezni őket, hogy elégedettek-e a jelenlegi hagyományokkal, vagy változtatnának valamin. Építsünk ki olyan kultúrát a családban, hogy szabadon megoszthassuk az érzéseinket, gondolatainkat, és erre biztassuk a szeretteinket is!
Emlékszem, nálam a középiskola alatt érkezett el az a pont, hogy a szűk családi karácsonyon kívül egyáltalán nem akartam egyéb programot az ünnepekre. Végre lehetett volna pihenni, sokáig aludni, ehelyett egy nagy rohanás kezdődött keresztül-kasul az országon, ugyanis a szüleim a két ellentétes végéből származnak, és ha már felkerekedtünk, természetesen a többi rokont is illett meglátogatnunk. Persze ha valakinek ez örömöt okoz, és szívesen tesz eleget a rokonlátogatásoknak, ráadásul a családjának sem jelent túl nagy terhet, akkor nem szükséges csak azért is változtatni a jól bevált menetrenden. Ám ha kiderül, hogy a párunk vagy a gyermekeink csak csendben elviselik a kialakult helyzetet, akkor fontos lenne újragondolnunk a karácsonyi programokat és közösen megfogalmazni, hogy mi lenne a mi szűk családunk számára ideális.
Akár egyből belevágunk a változtatásokba, akár fokozatosan kezdünk neki egy nyugodtabb időszakban, számíthatunk rá, hogy lesznek, akik a nemtetszésüket fogják kifejezni. Ideális esetben kapunk egy-két megjegyzést, hogy minek felrúgni a „jól bevált” hagyományokat, de szépen lassan elfogadják az új helyzetet. Kevésbé ideális esetben hatalmas családi veszekedésekbe, ellenkezésbe, manipulációba vagy akár zsarolásba torkollhat a kezdeményezésünk. Ha tudjuk a saját családunkról vagy a társunkéról, hogy az utóbbiakra hajlamosak, akkor érdemes lehet külső segítséget kérni akár egy coach, pszichológus vagy család-, párterapeuta személyében és együtt felkészülni a beszélgetésre.
Ne feledjük: néha nemet kell mondanunk másoknak – még a legközelebbi szeretteinknek is –, hogy igent tudjunk mondani a magunk és a párunk számára fontos dolgokra. Hosszú távon megéri gyakorolni ezt a fajta (ún. asszertív) kommunikációt, hiszen ezáltal építhetünk egészséges kapcsolatokat. Az a kapcsolat ugyanis, amelyben nem lehet nemet mondani, alapvetően egészségtelennek nevezhető. És ne aggódjunk, ha nem megy elsőre! Kezdjük kicsiben gyakorolni, és akkor idővel eljuthatunk oda, hogy gond nélkül hangot tudunk adni az elképzeléseinknek – még egy olyan érzékeny témával kapcsolatban is, mint a közös karácsonyozás.
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
