A globális statisztikák szerint a hívő keresztények valamivel több mint a fele nő. Ezt magunk is könnyen beláthatjuk: elég, ha egy tetszőleges felekezet összejövetelét meglátogatjuk, rögtön szemet szúrhat, hogy több hölgyet látunk, mint urat. Mi lehet ennek az oka? És mit tehetünk azért, hogy a spirituális dolgok iránt érdeklődő – vagy csak a feleségük által elrángatott – férfiak otthonosabban érezzék magukat egy vasárnapi misén vagy istentiszteleten? Ez azért is kulcskérdés, mert ha egy férfi csatlakozik egy keresztény közösséghez, akkor a felmérések szerint sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy az egész családja követi majd, mint ha ugyanezt a felesége teszi.
A nők jobban vágyódnak a közösségre, a férfiak inkább individualisták. A nők össze akarják tartani a családot, és motorjai a közösségeknek, a férfiak viszont akkor mennek szívesen, ha érzik, hogy fontosak, ha ők is hozzá tudnak valamivel járulni a közösséghez, és ha vannak ott hozzájuk hasonló férfiak. Sokszor idegen számukra a frontális, iskolai oktatáshoz hasonló liturgia, amelynek csupán passzív résztvevői lehetnek. Emiatt előfordulhat, hogy könnyebben meg tudja szólítani őket egy kiscsoportos vagy interaktív alkalom. Általában azt szeretik, ha nem elvont, hanem minél gyakorlatiasabb témákról hallhatnak, és ha az valamilyen módon kapcsolódik az életükhöz, az érdeklődési körükhöz – például hálásak azért, ha a prédikációban a sportból vett képek vagy műszaki jellegű példák is elhangzanak. Zavarja őket, ha a technikai eszközök nem működnek megfelelően (gerjed a mikrofon, rossz az erősítés, nem látható jól a kivetítő, ügyetlen vagy ronda a honlap, stb.). És akadnak olyanok is, akiket a klasszikus egyházi zene untat, ők lehet, hogy szívesebben járnának olyan helyre, ahol modern keresztény könnyűzene szól.
Láthatjuk tehát, hogy nincs könnyű dolgunk, ha azt szeretnénk, hogy egy férfi lelkesen járjon vasárnaponként istentiszteletre, hiszen rengeteg minden elvonhatja a figyelmét, vagy bosszúságot okozhat számára.
A falakon kívül
Akkor sem vagyunk egyszerű helyzetben, ha nem hívő férfi munkatársakat, barátokat szeretnénk meghívni a közösségünkbe. Először egy férfiaknak szóló beszélgetős alkalomra vagy valamilyen közös tevékenységre (bográcsozás, vitorlázás, kerékpártúra, sziklamászás) érdemes invitálni őket, ahol őszinte, akár nyers, mégis moderált beszélgetések alakulhatnak ki. Ezek mind lehetőséget teremthetnek arra, hogy elgondolkoztassunk valakit az életéről, annak irányáról, az örökkévalóság nagy kérdéseiről. És ha aztán hosszas töprengés után kérdései támadnak, akkor ott kell állnunk, és mély, gyakorlatias, őszinte válaszokat kell adnunk rájuk.
Egy református lelkész barátom mesélte, hogy a gyülekezetében működött egy „pogánykör”, ahová magukat nem hívőnek tartó férfiak jártak – olyanok, akik azért nyitottak voltak arra, hogy Bibliát olvassanak, és beszélgessenek a hit dolgairól. Az istentiszteletre soha be nem tették volna a lábukat, viszont a lelkésszel nagyokat beszélgettek, vitatkoztak, és örömmel készültek a heti összejövetelekre. Ha egy ilyen körből idővel szívesen csatlakozna valaki a nagyobb közösséghez, akkor jó, ha van mellette egy mentor, aki kísérni tudja a tanítványság útján.
Egy másik lelkész barátom egy dél-dunántúli faluban szolgál. Ő azt tapasztalta, hogy gyakran nincs túl jó hírük a vallásos embereknek, nem szívesen keresik a társaságukat azok, akik nem keresztények, mert képmutatónak tartják őket. Ugyanő mondta azt is, hogy a környékükön a férfiakat egyszerűen nem lehet a templomba becsalogatni, emiatt kénytelen olyan programokat szervezni, amelyek a templom falain kívül zajlanak, és amelyekhez bárki csatlakozhat. Általában az olyan projektek szoktak sikeresek lenni, amikor a tágabb lakóközösségükért tesznek valamit, például kerítést festenek az óvodában, elvállalják a főtéren lévő park szépítését, és így tovább. Ennek hatására többen odalépnek hozzájuk, beállnak ők is segíteni, és a közös munka során az élet és a hit dolgai is szóba kerülhetnek.
Individualizmus és elmagányosodás
Persze szem előtt kell tartanunk azt is, hogy jelenleg minden csoportképző forma válságban van. Klubok, közösségek épülnek le, a kisebb településeken a művelődési házakat alig lehet egy-egy programra megtölteni, mivel atomizálódik a társadalom. Az emberek a hobbijuk szerint kapcsolódnak egymáshoz, de ez gyakran csak Facebook-csoportokat vagy más virtuális felületeket jelent, kevés tényleges találkozással. Az emberek ma már ritkán segítenek egymásnak egy-egy építkezésnél vagy nagyobb kerti munkánál, megszűnőben van a kalákában való dolgozás, amely a hetvenes-nyolcvanas, de még a kilencvenes évekre is annyira jellemző volt.
Ezek a negatív tendenciák a keresztény közösségekben is tetten érhetők: a vidéki egyházi közösségek sorra szűnnek meg, öregszenek el, és küszködnek a fiatalok elvándorlása, érdektelensége miatt, akik időutazásként élik meg a tradicionális liturgiát, és nincs bennük vágy, hogy egy számukra régies közösség részévé legyenek.
Klaus Douglass evangélikus lelkész szerint a 21. század embere messzemenően nyitott a vallási kérdések iránt, a válaszokat azonban nem az egyházban keresi. A jelenlegi Y generációra (a húszas-harmincas korosztály) ráadásul már az individualizmus jellemző. Ennek történelmi-társadalmi okai is vannak: azok, akik a szocializmusban éltek, kénytelenek voltak többször összekapaszkodni, mivel a központosító hatalom erre kényszerítette őket – ha másért nem, akkor azért fogtak össze, hogy csendben ellenálljanak. Napjaink kapitalizmusa azonban sajnos nem nagyon kínál lehetőséget az együttműködésre és az összefogásra.
Egyedül nem megy
Jézus bejárta az országot a szolgálata során; ezt az újszövetségi görög nyelv a peripateo szóval adja vissza. Vagyis Jézus jelen volt, ott volt az emberek között, ott volt, ahol zajlott az élet. Ma egy keresztény közösségben sokszor nem ez érződik: nincs élet, lendület, sodrás.
Az első században kereszténynek lenni harc volt és kihívás. Ma már inkább fárasztónak, unalmasnak érezzük, nem találjuk benne a motivációt. Ha kicsit mélyebbre néznénk, bizony észrevennénk, hogy ez mennyire nincs így, ma is rengeteg feladat várna ránk, hívő férfiakra. Meg kellene védenünk az általunk vallott értékeket, de ezeket a csatákat egyre inkább a munkahelyünkön, a tág családban, a lakóközösségben kell megvívnunk, márpedig megfelelő felkészülés, támogató, biztos háttér nélkül garantáltan alulmaradunk a küzdelemben.
A férfiaknak tehát olyan élő, jól működő keresztény közösségekre lenne szükségük, ahol felfedezhetnék, hogy Jézus Krisztus követése cseppet sem unalmas, hanem kihívásokkal, kalandokkal teli út – vagyis igazán férfihoz méltó dolog. És akkor garantáltan nem ürülnének ki a templompadok.
Megjelent a Family magazin 2020/1. számában.
A szerzőről
