Édesanyaként személyesen is tapasztalom, családokkal foglalkozó pszichológusként pedig gyakran látom, hogy a kisgyermekek csodálatosan bontakozó értelmével, akaratával egyenesen arányosan nő a szülőkben a fáradtság és a türelmetlenség. „Nem, nem, nem!” – mondogatjuk és halljuk egész nap, és egy idő után legszívesebben világgá szaladnánk.
Egy amerikai felmérés szerint azokban a családokban, ahol két-három éves gyereket nevelnek, a leggyakrabban elhangzó szó – mind a szülők, mind a gyerekek részéről – a „nem”: „nem szabad”, „nem megyek”, és ennek végtelen számú variációja…
Bár sokszor nem szeretjük, ennek a kifejezésnek nagyon fontos szerepe van: segít kijelölni a határokat. Biztonságos kereteket alakít ki, valamint jelzi az én határait: a gyermek abból tanulja meg, hogy ki ő, hogy elhatárolódik attól, ami nem ő. Onnantól tud jó szívvel és biztonsággal, önazonosan igent mondani, amikor már képes arra, hogy nemet mondjon. (És ez mennyire így van felnőttként is…)
Kellenek a határok!
Egy érdekes kísérletben háromféle játszótéren játszó gyermekeket figyeltek meg: mindegyiken ugyanazok a játékok helyezkedtek el, ugyanolyan elrendezésben – egyedül a kerítés jellegében volt közöttük különbség. Az egyik esetben egyáltalán nem kerítették körbe a teret; a második esetben volt ugyan kerítés, de túl közel állt a szélső játékokhoz; a harmadik esetben pedig nagyobb teret hagyva, a játékoktól távolabb húzódott. Tippelhet a kedves olvasó, hogy melyik esetben hogyan viselkedtek a gyermekek… Leghamarabb ott frusztrálódtak, ahol a kerítés túl közel esett. A kerítés nélküli játszótér esetén mind betömörültek a belső játékok köré, így ott sem maradtak sokáig szívesen. Végül a legtovább és a legnagyobb kedvvel a tág kerítésű játszótéren játszottak.
Ez a kísérlet is arról árulkodik, hogy a gyerekeknek szükségük van bizonyos határokra, keretekre ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat, ugyanakkor fontos, hogy elég tág teret kapjanak az egyéni próbálkozásaikhoz is.
Nézzünk egy egyszerű példát: a gyerekünk festeni szeretne. Túl szorosra húzzuk a határt, ha erre egyáltalán nem adunk lehetőséget neki, mert féltjük az egész lakást. Ha pedig nem szabunk határt, akkor az is rendben van, ha lemoshatatlan festékkel összemaszatolja a nappali falát. Az egészséges határ valahol a kettő között húzódik: próbálkozhat egy olyan helyiségben/ruhában, amelyet nem féltünk annyira, és utána együtt feltakarítunk; vagy veszünk lemosható festéket, és megengedjük, hogy a fürdőszoba csempéin alkosson.
Jól szeretni
Persze más határokra van szüksége egy kétévesnél fiatalabb gyermeknek, aki még a bizalmat és a biztonságot tanulja, és akit muszáj megvédenünk az életét kockáztató vagy egyértelműen káros, romboló tevékenységektől – és más az óvodás- vagy kisiskoláskorúnak, akiben ez a bizalom és biztonságérzet már kialakult.
A gyakorlásra, énkifejezésre elég teret hagyó határok a szeretet mély és érett kifejeződései. Segítik a gyermeket érzelmileg érett felnőtté válni – olyan emberré, aki tudatában van a saját értékességének, és nem mások visszajelzéseitől függ, emiatt képes az őszinte „nem” és „igen” kifejezésére is, és ugyanezt tiszteletben tartja mások esetében is. Ezzel szemben a túl szoros, gyakorlóterepet nem hagyó vagy a határok nélküli gyerekkor a kodependens, vagyis a mások véleményétől vagy egyéb tevékenységektől (például a munkától, vásárlástól, közösségi médiától stb.) függő személyiség kialakulásához vezethet.
Bár minden életkornak megvan a maga szépsége és nehézsége, talán a legtöbben egyetértenek azzal a vélekedéssel, hogy kevés fárasztóbb dolog van a szülői létben, mint a határok meghúzásával kapcsolatos küzdelem. Ügyeljünk arra, hogy ezen az úton ne fáradjunk ki túlságosan érzelmileg! Tartsuk szem előtt: a legfőbb célunk az, hogy a gyermekünket az érzelmi érettség útján vezessük.
Négy bevált trükk
Az alábbiakban összegyűjtöttem négy módszert, amely segíthet abban, hogy a gyermekünk jobban megértse azt, ha valamire nemet mondunk. (Ettől függetlenül az sem tragédia, ha néha nagy hisztit csap. Ha bizalom és szeretet van köztünk, elbírja a kapcsolatunk, és utána ugyanúgy folytatódik tovább az élet.)
Nézzünk megint egy példát! A gyerekünk ütögeti a kisöccsét. Többféleképp reagálhatunk rá: ezerszer szajkózhatjuk, hogy „ne üsd meg”, „hagyd már abba!”, mégsem történik semmi. Vagy úgy megbüntetjük, hogy egy életre megjegyzi – ám közben a biztonságérzete és az értékességtudata csorbát szenved. Próbáljuk meg inkább a következő technikákat:
1. Kapcsolódjunk hozzá!
Értsük meg a gyermekünk viselkedését, hiszen azzal mindig egy olyan mélyebb érzést, szándékot kommunikál, amelyet az életkorából adódóan máshogy még nem tud kifejezni. Ha ezt észrevesszük, és ehhez kapcsolódunk, az máris olyan, mintha egy fal omlana össze: neki jólesik, hogy megértjük, mi meg kulcsot kapunk ahhoz, hogy megtanítsuk arra, hogy más módon is kifejezheti azt, amit érez, vagy amire vágyik.
Az előző példánál maradva: lehet, hogy azért mérges vagy féltékeny a kistestvérére, mert zavarja, hogy korábban az összes szülői figyelmet egyedül ő kapta meg, most pedig osztozni kell rajta. És hiába próbál a kistesóhoz közeledni, nem tudja, hogyan tegye. Sokat segíthet, ha ezt mondjuk: „Látom, hogy próbálsz vele játszani. Kedves tőled, biztosan ő is örül neked.”
2. Állítsunk határokat!
Fontos jeleznünk azt is, ha egy viselkedés nem elfogadható – természetesen az ő értelmi szintjén, egyszerűen, röviden magyarázzuk el neki, hogy miért nem jó, amit tesz, és hogy mi lesz a következménye annak, ha tovább folytatja. Éreznünk kell a különbséget: nem megbüntetjük, hiszen az szégyent kelt benne, és könnyen úgy érezheti, hogy az egész személye rossz, hanem határt húzunk egy olyan cselekedete miatt, amelynek rossz következményei lehetnek. Ebből érezni fogja, hogy nem őt magát utasítjuk el, hanem csak az adott viselkedést, és azt is érteni fogja, hogy miért.
Az is lényeges, hogy egy-egy ilyen meghúzott határnál következetesek maradjunk (ezért is érdemes nem túl magasra tenni a lécet, hiszen ha túl sok a korlátozás, már mi sem fogjuk tudni követni). Visszatérve a példánkra, mondhatjuk ezt: „Ne üsd meg, mert az fáj neki. Emlékszel, amikor elestél, és beütötted a térded a küszöbbe? Ez hasonló érzés neki. Úgyhogy ha még egyszer megütöd, akkor arrébb fogom tenni.”
3. Mutassunk példát!
Ne hagyjuk magára a gyereket akkor, amikor valamely viselkedésére nemet mondtunk, hanem rögtön tereljük a figyelmét arra, hogy mit csinálhat helyette, amivel kifejezi az eredeti szándékát. Például: „Nézd, ilyen finoman simogasd meg!” Így nem marad teljesen tanácstalanul, tehetetlenül, eszköz nélkül, ami további haragot és frusztrációt szül benne, hanem a figyelmét rögtön arra fókuszálhatja, hogy mit próbálgathat újonnan.
4. Erősítsük meg!
Ha látjuk, hogy az eredeti, problémás viselkedést megváltoztatva képes elfogadható és építő módon reagálni, akkor feltétlenül dicsérjük meg érte. Például így: „Most nagyon finoman simogatod, ennek biztosan örül.” Ennek köszönhetően mélyebben beépül a tudatába az új viselkedésforma, továbbá nő az önbizalma, és átéli, hogy képes kreatívan változtatni, másképp is kifejezni magát.
Megjelent a Family magazin 2020/2. számában.
