Találkozás Horváth Gergely rádiós műsorvezetővel
„A fiú – ez férfilétünk elfeledett, de egyik legfontosabb dimenziója. Úgy futunk neki az életnek, hogy apánk fiai vagyunk. Kérdés: jelen van-e, vagy nincs? Ismerjük-e őt, vagy nem? Ha igen, hogyan, miből? Abból, amit cselekszik, vagy abból, amit hiányként élünk meg? Fiúból leszünk apák. Mit rejt atyai örökségünk? Kit látnak bennünk a gyermekeink? Megvan-e még a férfiban a fiú, és kinek a karjaiban? Mi történik, ha a fiú elveszíti apját, s az apa elveszíti fiát? S hogyan változik a bennünk élő férfi, amikor megtapasztalja, hogy Isten gyermeke? Mit művel az emberi szívvel a Fiú?” – teszi fel a kérdést Horváth Gergely az egyik podcastjének bevezetőjében. Apaságról, fiúságról, a hang és a szó teremtő erejéről beszélgettünk mi is a Petőfi Rádió korábbi szerkesztő-műsorvezetőjével, aki jelenleg a Kultúrfitnesz és Soron kívül címmel online rádiós műsorokat (podcasteket) készít.
A te életedben jelen volt az édesapád?
Igen, egészen egyetemista koromig, amikor a szüleim elváltak. De ez a jelenlét sem volt teljesen egyenletes, úgy mondhatnám, hogy kissé „lyukacsos” volt. Erre az ember felnőve döbben rá, aztán megpróbálja valahogy betapasztani ezeket a lyukakat – ám kiderül, hogy idővel ugyanúgy megjelennek a saját apaságában is. Alapvetően pozitív apaképem van, de volt egy-két dolog, amelyről tudtam, hogy másképp szeretném csinálni, mint ő. Például a házasságomban.
Egyszer meglátogattam, és megláttam őt ugyanabban az élethelyzetben, amilyenben egykor az ő édesapja is élt. Ugyanúgy nézett ki, ugyanúgy reagált, mint az apai nagyapám. Akkor én is ugyanezt a mintát fogom majd követni, amit ő? Minden ugyanúgy fog megismétlődni? – ez a kérdés katalizálta bennem a megtérést. Ennek hatására nyíltam ki azoknak az igazságoknak a befogadására, amelyeket már korábban is ismertem, de nem akartam tudomásul venni. Ahogy jöttem hazafelé, az autóból felhívtam a bátyámat, aki akkor már másfél évtizede hívő volt. Adott egy könyvet, amely a generációs átokról szólt. Mélyen érintett. Megértettem, hogy milyen szellemi és lelki helyzetben vagyok, és hogy Isten nélkül tényleg az a sors várna rám, mint az édesapámra. A könyv végén van egy ima. Egyedül voltam az albérletemben, és akkor ott elmondtam azt az imát. Ez volt a megtérésem pillanata. Onnantól fordult az életem.
Minden hang számít
Milyen változást hozott az életedben az, hogy Isten gyermeke lettél?
A lyukacsos apai jelenlét folytán lyukacsos apa leszel, ha valami nem változik. A változáshoz egy új felület, egy újjáteremtett felület kell. Észlelem a saját apaságom kiáltó hiányosságait, és ezeket próbálom valahogy behozni. Engem a fiúság tanít az apaságra. Az, hogy Isten gyermeke vagyok, számomra azt is jelenti, hogy szeretném a mennyei Atyámat minél mélyebben megismerni, hiszen ő a példaképem abban, hogy milyen apának kéne lennem. Persze rémítő a különbség a valóság és az isteni példa között, de mégis csak ott a kegyelem, amelyen lehet lépkedni. Illetve csak az van.
Milyen dolgokat tudtál átemelni az édesapád örökségéből?
Például hogy tudok bocsánatot kérni, akár a gyerekeimtől is. Ez nagy ajándéka az életemnek. A másik, hogy férfiként is fontos az érzéseinkről őszintén beszélni.
Nehéz őszintén beszélni?
Számomra nem önmagában beszélni nehéz, hiszen én párbeszédekben élek, és a hanggal dolgozom. Soha nem is érdekelt igazán a kép, a láthatóság inkább feszélyez. De a beszéd több mint puszta információközlés. A beszédnek teremtő ereje van. Felelősség, hogy úgy beszéljünk, ahogyan az Efezusi levélben is áll, hogy a szánkból semmiféle rothadt beszéd ne jöjjön elő, csak ami jó és építő, hogy áldásos legyen. Amikor 2005-ben megtértem, a rádiózásra is másképp tekintettem. Akkor kezdtem gondolkodni arról, hogy mi is a hang, mi minden van a beszédben, és hogy műveltem én addig a hivatásomat. Mert minden hang számít.
Viszont későn, a Soron kívül podcastjaink első részeinek készítése közben tapasztaltam meg, hogy a beszéd mivel kezdődik. Ebben a beszélgetéssorozatban emeljük a „tétet”, próbálunk mindenkivel kicsit mélyebbre ásni és személyesebbnek lenni. Itt tapasztaltam meg, hogy amikor olyan választ kaptam, amelyet nem akartam úgy hagyni, hanem szívesebben tereltem volna kicsit a saját világlátásomnak megfelelően – gondolván, hogy mégiscsak jeleznem kellene, hogy merre van az igazság –, mindig elakadtam a beszélgetésben. Akkor jöttem rá, hogy nem minden helyzetben kell reagálni, sőt. Isten mit tesz, amikor a hülyeségeimmel traktálom? Olykor maga a meghallgatás is üzenet.
Misszió és minőség
A beszéd és az írás mellett a harmadik talán a zene¼?
A zene számomra nem eszköz abban az értelemben, hogy nem tudom létrehozni, nem függ tőlem. Nem játszom hangszeren. A zenét inkább a hatás viszonylatában tudom fogni: ahogyan hat rám, vagy amilyen hatást kivált másokból.
Az tudható rólad, hogy a rockzene közel áll hozzád – írtál is egy könyvet Jézus és a rock and roll címmel. Hogyan élted meg azt a váltást, hogy nemrég a Klasszik Rádióhoz kerültél?
Abban az értelemben nem volt nagy váltás, hogy már a petőfis időszakban is sok komolyzenét hallgattam. Kellett ahhoz, hogy olyan mennyiségben be tudjak fogadni könnyűzenét, mint amennyi a munkámból adódott. 2007-ben indult a Petőfi Rádió, ennek a zenei világa egy az egyben az enyém volt, de friss megtérőként a dalszövegek egy részével nem tudtam azonosulni, és ez komoly dilemmát okozott. Vajon mit, mennyit vehetek át ebből a kultúrából? Aztán megértettem, hogy nem lehet nonstop dicsőítésben élni az életünket. Az hamis lenne. Számomra a mélypontok is fontosak, mert ebben a világban, az emberi létben a kudarc alapélmény, ami efölött van, az a kegyelem. Az őszinte közlésnek van értelme, az előjelétől függetlenül, mert az őszinteség mögött mindig van megküzdés, belső munka, és az már tulajdonképpen az igazságkeresés. Ettől függetlenül sok olyan dalszöveggel találkoztam, amellyel nem volt kényelmes hosszú távon együtt élni. A Klasszik Rádiónál ez másképp van, itt a zenei bázis negyven százaléka a barokk muzsikán alapul. És a rock and roll olykor abban is benne van.
Azért a könnyűzenével sem szakadt meg teljesen a kapcsolatod: a Szikra Díj zsűrijének az elnöke vagy. Miért fontos számodra ez a szerepvállalás?
A Szikra Díj a keresztény előadóművészek és alkotók munkájának az elismerése, az átadó mindig a keresztény könnyűzene ünnepe. Ez most projektté szélesedett: kormányzati segítséggel lehetővé vált, hogy a magyar keresztény könnyűzenei szcéna alkotói és szakmai támogatásban részesüljön, és olyan minőségi színvonalú hívő dalok készülhessenek, amelyek akár a kereskedelmi rádiókban is megszólalhatnak. Minden dal hordoz valamilyen szellemiséget, és hatással van a hallgatójára. Felelőtlenség lenne, ha a mi üzenetünk nem jelenne meg. Be kell szállnunk, ez is a missziónk része. De az is felelősségünk, hogy olyan minőséget mutassunk fel, amely a művészet isteni igényességéről árulkodik.
Haza és maradás
Visszatérve a családra, mesélnél arról, hogy milyen értékek mentén nevelitek a gyerekeket?
A feleségem művészember, restaurátor. Hasonló élethelyzetben találkoztunk, mindketten felnőtt megtérők vagyunk. Hívő életre szeretnénk nevelni a gyerekeinket, nem csupán keresztény szellemiségben, de a neveltetésünk, a hátterünk miatt ez nem kis feladat számunkra. A gyerekeinknek már természetes, hogy apa imádkozik, vagy hogy a közös étkezéseknél hálát adunk. De én nem ismerem például azokat a keresztény énekeket, amelyeket ők már kisgyerekként megtanultak a gyerekórán vagy a nyári táborokban.
Mennyire tudsz jelen lenni a gyerekeid hétköznapjaiban?
Most reggeli műsort vezetek, emiatt a feleségemre hárul mindkét gyerek reggelenként. A munkám miatt korábban is vagy a nap indításából, vagy a zárásából kellett kimaradnom. De erős hagyománya van nálunk az esti olvasásnak. A fiam tizenkét, a lányom kilencéves, és még most is olvasunk nekik.
Most éppen mit?
Feleségem a Momót, én a Narniát, könyvenként. Ha befejezek egy kötetet, akkor jön a feleségem könyve, váltjuk egymást. A fiammal a Karl May-életművet is elolvastuk. Old Shatterhand egy központi figurám. Abból a verzióból, amelyet gyerekként olvastam, az ötvenes években kioperálták a hitre utaló részeket, de valahogy mindig is tudtam, hogy Shatterhand hívő volt, pedig ügyeltek rá, hogy az erről tanúskodó mondatokat kiszerkesszék a könyvekből.
A reggeli műsor végén ma a járványhelyzetre utalva úgy köszöntél el: „Most új jelszavaink valának: haza és maradás.” Hogyan érint téged ez a vírus és a vele járó bezártság?
Gyakorlom a feszültségmentesítést. Szeretném tisztábban látni, hogy ezzel a helyzettel hogyan lehet a mindennapokban úgy együtt élni, hogy ne tapadjunk le itt, és más is fontos lehessen, hiszen úgy tűnik, hogy nem egyhamar lesz erre a problémára megoldás. Nem mehetünk el megölelni a nagyszülőket. De meddig? Mi lesz? Sokszor eszembe jut az ige: „Nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1,7) Azt gondolom, hogy ez a helyzet segít hitben élni. Isten nem azt ígérte, hogy kényelmes életünk lesz, sőt azt mondta, hogy nehézségek is érni fognak minket, de bármi történik is, nekünk örök életünk van, így van reménységünk is. Most itt a nehézség – komolyan vehetjük hát a reményt.
Megjelent a Family magazin 2020/2. számában.
A szerzőről
