A farsangi bálon tánc közben a férjemmel a tombolaajándékokat vizsgáltuk, hogy melyiket is lenne jó megnyerni. Egyszer csak felnevettem: „Bármit, csak a tortát ne! Képzeld, egyedül kellene megenned az egészet!”
Hatfős családunkból egyedül a családfő az, aki bármit meg tud enni. Bár manapság nagyon divatos az ilyen-olyan mentes étkezés, sőt sokan kifejezetten egészségesnek tartják – és talán igazuk is van –, nem egyszerű egy olyan családban élni, ahol mindenki mást eszik.
A kálváriánk az első gyerekünk egyéves kora körül kezdődött, amikor is úgy döntött, zöldséget, gyümölcsöt nem vesz többé a szájába. Különböző fondorlatos módszerekkel próbáltam rávenni, rejtettem bele az ételekbe az egészséges hozzávalókat, de nem, mindig rájött, akármilyen keveset tettem is az adott ételbe. Sokat aggódtam, vajon egészséges lesz-e így, de azóta eltelt több mint tíz év, és erős, sportos kamasszá fejlődött, aki nem sokat üldögél a doktor néni rendelőjében. Ő ugyan ehetne abból azt a bizonyos farsangi csokitortából, de a zöldség és gyümölcs mellett elutasít mindent, ami krémes, így ő sem lenne apja támasza a tortaevésben.
A kálváriánk következő lépcsője néhány évvel később, nem sokkal a harmadik fiunk születése után következett. Pontosan emlékszem a pillanatra és az azt követő gyászfolyamatra közel hét évvel ezelőtt, amikor a gyerekorvosunk a két hónapos gyerekünkre pillantva azt mondta, hogy ki kéne vonnom a tejet az étkezésemből, mert lehet, hogy az okozza a kisbaba tüneteit. Ó, gondoltam magamban, nehéz lesz tejeskávé nélkül a reggel, de nem tűnik lehetetlennek. Csak amikor azt is megtudtam, hogy nemcsak a tejet, hanem az összes tejterméket is el kell hagynom, akkor ijedtem meg egy kicsit. Napokba telt, míg tudatosult bennem, mi minden van tejből: sajt – a bolognai spagetti tetején is, vaj, kalács és egyéb sütemények… Mit ne mondjak, összeomlottam. Mindig csodáltam azokat az embereket, akik képesek voltak diétázni; nekem a nagyböjt is komoly kihívást jelentett minden évben. De ha a gyerek jólléte vagy éppen élete a tét – és a két hónapos éppen nehézlégzéssel, bronchitisszel került kórházba –, akkor egy anya nemigen gondolkozik, betartja, amit be kell tartani. Persze a régi, berögzült, automatikus cselekvéseket – például a sajtreszelés közbeni kóstolgatást – is meg kellett változtatni, sokszor nem volt könnyű. Amikor kiderült, hogy a tojás is problémás, majd a búzalisztet is el kellett hagyni, újra megfordult velem a világ, de a következő nap már az internetet bújtam újult erővel új receptek után.
Nem is csodálkoztam, hogy a negyedik gyerekünk is ételallergiásan látta meg a világot. Azon sem, amikor pár hete egy fél éve húzódó nátha, tüsszögés és orrfolyás miatt a gyerekorvos az addig mindenevő másodszülöttünknek a tejmentes étkezést javasolta. Azon viszont nagyon is elhűltem, amikor kiderült, hogy a szoptatás másfél éve alatt a szervezetem annyira elszokott a tojástól, hogy köszöni, többet nem kér belőle, és mellé a cukorbetegség réme is fenyegetni kezdett.
Így hát adott egy hattagú család – négyféle ételallergiával és egy válogatós elsőszülöttel.
Sokszor eszembe jut egy barátnőm édesanyjától sok évvel ezelőtt hallott mondat: nem helyesli ezt a sokfajta diétát, mert ha állandóan arra gondolunk, hogy mit kell ennünk, az elvonja a figyelmet más fontosabb dolgokról, többek között az Úr Jézusról is. De mit tegyen az, aki nem divatból diétázik, hanem mert erre van szükség? Gyakran töröm a fejem, hogy miért pont mi, és miért pont ez a mi keresztünk, néha el is keseredek. Konfliktust is szül a testvérek között, hogy az egyik miért ehet ezt, a másik miért nem, és a vendégségbe járás sem egyszerű, amikor a gyerekeink a sok finomság közül csak az otthonról hozottat ehetik. Nem könnyű nekik az sem, amikor az óvodában, iskolában a születésnapok ünneplésekor a habos torták helyett is csak a saját kis kekszüket rágcsálhatják. A környezetünk nagyon támogató, de sokszor tanácstalanok, mivel is lehetne bennünket megkínálni, és ők érzik magukat rosszul, ha nem tudnak semmit sem adni az éhes gyerekseregnek.
Aztán arra gondolok, hogy biztosan nem véletlen, hogy a Jóisten éppen nekem adta feladatul ezt. Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem a konyhában a nagymamámmal. Karácsonyra, húsvétra nyolc-tíz féle süteményt sütöttünk. Láttam és próbáltam a kenyérdagasztás nehéz munkáját. Megtapasztaltam, ahogyan a nagymamám gondol egyet, és variál a recepten, mert úgy van kedve, vagy mert valamelyik alapanyag éppen nincs otthon, és még finomabb lesz a sütemény. Ezt a kísérletező kedvet eltanultam tőle, és amikor csak időm engedi, gyakorlom. Különböző gluténmentes liszteket keverek-kavarok össze tej, tojás, olajos mag és egyéb összetevők nélkül, és próbálok belőle olyan kinézetű és ízű ételeket készíteni, hogy a kisebbek se érezzék magukat kirekesztve. Mindig is szerettem sütni-főzni, most úgy érzem, ez az egyik küldetésem, és a gyerekek is hálásak érte.
Megjelent a Family magazin 2020/1. számában.
