Egy bécsi kirándulásunkon megláttam a kedvenc német soulénekesem arcképét egy óriásplakáton, mely a koncertjét hirdette. Megnéztem a dátumot, végigfuttattam a fejemben, hogy akkor éppen szabad vagyok-e, majd amikor megnyugtatóan konstatáltam, hogy semmi akadálya elmenni, fülig érő mosollyal a feleségem felé fordultam, és megkérdeztem tőle: „Drágám, visszajövünk Bécsbe erre a koncertre?” Dóri a rá jellemző higgadt mosollyal az arcán közölte velem: „Tudod, a te Istened az én Istenem, de a te ízlésed nem az én ízlésem.”
„Mi a jó egy párkapcsolatban: ha hasonlóak vagyunk, vagy ha különbözünk egymástól?” – kérdezik meg tőlem sokszor. Nehéz egyértelmű választ adni, mert a hasonlóság stabilitása kel versenyre a különbözőség izgalmával. Ám a stabilitás könnyen átcsaphat unalomba, az izgalom pedig irritációba.
Életszakaszonként eltérő
A kapcsolat elején sokszor éppen a különbözőség az, ami megragadja a figyelmünket, és odabilincsel a másikhoz. A másik ember úgy áll előttünk, mint egy felfedezésre váró új kontinens, mint egy meghódításra váró idegen világ. Egy pici szeletet láttunk csak belőle, de felébred bennünk a vágy a még és a több iránt. Minden mozdulatával és szavával meg tud lepni bennünket. Tetszik, hogy nem kiszámítható, kíváncsivá tesz azzal, hogy mindig tud újat mutatni.
Azután belelépünk egy új szakaszba. Az állandó vibrálás helyét átveszi a rutin, már nemcsak a randikon találkozunk egymással, hanem idővel osztozunk egy közös élettéren is. Túl vagyunk a lakberendezés kihívásain, hiszen csak a hatodik bútorboltban sikerült olyan darabokat találni, amelyek mindkettőnknek tetszenek (ennyire eltérő az ízlésünk). Lassan-lassan átlépünk abba a fázisba, amikor már nem az izgalom a legfontosabb számunkra, hanem amikor egy kis nyugalmat, békét szeretnénk. Ekkor feltör bennünk a fájdalmas kérdés: „Miért kell neked mindent ennyire máshogy látnod, mint ahogy én látom? Nem lehetne csak egyszer ugyanaz a véleményed? Nem tetszhetne csak egyszer neked is ugyanaz, ami nekem tetszik? Nem mehetnénk egyszer minden vita nélkül oda, ahová én szeretném?” Ebben az illúzióvesztett szakaszban sokan megijednek, és kilépnek a kapcsolatból. Pedig az új fázis kihívásait – változó amplitúdóval ugyan, de – minden pár megéli. Azok is, akiket a hasonlóság vonzott egymáshoz. Akik azonban kitartanak, hamar megtapasztalják, hogy ezután is jöhet egy újabb kapcsolati életszakasz: az újrafelfedezés időszaka, amikor megtanulják a különbözőségüket egymás szolgálatába állítani. A folyamat végén valahogy így vélekednek a társukról: „Kezdetben az vonzott, hogy annyira más vagy, mint én. Izgalmas és új volt veled minden pillanat. Aztán a különbözőségünk elkezdett zavarni. Idegesített, hogy mindent más szemüvegen keresztül látsz. Most viszont megtanultam értéket látni a különbözőségedben, és rájöttem, hogy így még többet érhetünk el együtt. Semmiért sem adnám, hogy más vagy, mint én.”
A változatosság gyönyörködtet – a hasonlóság együtt tart
Egy sikeres kapcsolatnak mindkét pólusra szüksége van, a változásra és a stabilitásra egyaránt. Ha mindig csak változás van, akkor elveszítjük a biztonságérzetünket, és az életünk kaotikussá válik, mert nincs kapaszkodónk, belső iránytűnk. Ha minden stabil, akkor a kapcsolat merevvé válik, minden kiszámítható, szigorúan kontrollált, és előbb-utóbb a rendszer elkezdi büntetni a másként gondolkodást, a sorból való kilógást. Az egészséges párok és családok mozgásban vannak, de csak ritkán érintik meg a változás és stabilitás képzeletbeli egyenesének valamelyik végpontját. Inkább a középső harmadán mozognak hol erre, hol pedig arra.
Ahhoz, hogy hosszú távon jól együtt tudjunk működni valakivel, meg kell ismernünk a személyiségének azokat a megnyugtató vonásait, amelyek hasonlítanak a miénkre, amelyek miatt kritikus helyzetekben is rá merjük bízni magunkat, meg tudunk bízni a döntéseiben, és tudjuk, hogy jó irányba kormányozza a közös hajót. De akkor miben lehetünk különbözőek, és miben jó hasonlóan látni, hogy ne sodorjuk veszélybe a kapcsolatot?
Nem mindegy, miben különbözünk
Ha az imént egy egyenesként képzeltük el a témánkat, akkor most képzeljük el koncentrikus körök formájában is. A belső kör azokból a dolgokból tevődik össze, amelyek elsődlegesen meghatározzák az identitásunkat: ezekből rakjuk össze magunknak, és prezentáljuk a külvilágnak, hogy kik is vagyunk. Idesorolhatjuk a rasszunkat, a nemzetiségünket, a hitünket, az értékrendünket és az ehhez hasonló, mélyre nyúló szempontokat. Egy második, külső kör határolja azokat a tényezőket, amelyek szintén fontos helyet töltenek be az életünkben, de csak másodlagosan határozzák meg azt, hogy kik is vagyunk: ide tartozik például az ízlésünk (zene, öltözködés, lakberendezés), a bioritmusunk (bagoly vagy pacsirta), a politikai nézeteink, a kedvenc sportunk, és így tovább.
Most jön azonban a buktató! A megismerkedés elején a külső körös dolgok tűnnek fel először, noha nem ezek az identitásunkat igazán meghatározó tényezők. Vagy azért kedveljük meg a másikat, mert a külső körös dolgai eltérnek a miéinktől, vagy azért, mert hasonlóságot érzünk bennük. Mire azonban elkezdjük megismerni a belső körös dolgait, általában már mélyebb érzelmeket táplálunk iránta (mondjuk, a rassz és a nemzetiség elég egyértelmű, de a hite és az értékrendje már kevésbé).
A kapcsolat hosszú távú stabilitásához és boldogságához fontos, hogy a belső körben összhangban álljunk egymással. Ha így van, akkor a kapcsolat el tudja hordozni a külső körben meglévő különbségeket (erre utalt a feleségem a bevezetőben idézett mondatával). Ha viszont a belső körben túlságosan különbözik egymástól két ember, akkor az előbb-utóbb elkezdi feszíteni a kapcsolatukat – bármennyire hasonlítanak is a külső körben.
A tisztelet a kulcs
A különbözőségek kezelésében a legfontosabb kulcsunk a tisztelet. Ha tiszteljük a másikat úgy, ahogy van, és ezt a tetteinkben és a szavainkban ki is fejezzük iránta, akkor képesek lehetünk egy élhető egyensúly kialakítására. Ügyeljünk arra, hogy a társunk tőlünk eltérő tulajdonságait sose fordítsuk ellene – inkább keressük azt a szemléletmódot, amelyben a javára írhatjuk.
Megjelent a Family magazin 2020/2. számában.
A szerzőről
