„Nem találkoztunk mi már valahol?” – a filmekben általában ez a klasszikus „ismerkedős” szöveg, így indul a hős és a hősnő kapcsolata. Persze az életben ennél jóval szövevényesebbek is lehetnek az egymáshoz vezető utak. Rovatunkban ilyen különleges megismerkedési történeteket mutatunk be – azzal a nem titkolt céllal, hogy a néha minden reményt feladó keresgélőket is bátorítsuk: Isten útjai kifürkészhetetlenek…
Ribényi Ákost és Mónit hallva megelevenedik a népi bölcsesség, hogy az ellentétek olykor vonzzák egymást, hiszen a beszédintenzitást tekintve ritkán találni akkora különbséget, mint náluk. Móniból ömlik a szó – ami nyelvtanár lévén nem csoda –, a csendes matematikusnak, Ákosnak viszont a saját állítása szerint egy-egy családi beszélgetés során majdhogynem jelentkeznie kell, ha szólni akar. Másképp esélye sem lenne véleményt nyilvánítani abban a szóáradatban, amelyhez már a fiai is hozzájárulnak. Így kérdéseimre is érthető módon először Móni csap le, felidézve néhány érdekességet a temperamentumuk kapcsán:
– Emlékszem, egyszer meghívtam Ákost a kollégiumba hozzám vacsorázni, és csak később vettük észre, hogy a kazettás magnó véletlenül felvette a beszélgetésünket. Amikor meghallgattuk, jót nevettünk, ugyanis végig az én hangom hallatszik, csak olykor-olykor tűnik fel egy bőbeszédű „ühüm” a másik oldalon – meséli Móni nevetve.
De ha már az ellentéteket felhoztuk, akkor meg kell említenünk azt is, hogy másban viszont nagyon is hasonlóak voltak: azonos értékrend, azonos érdeklődés, és ugyanúgy visszafogottan gátlásosak voltak mindketten, így el sem tudták képzelni, hogyan ismerkednek majd meg a jövendőbelijükkel. Ezt végül Ákos találékonysága oldotta meg.
– Nagyon szenvedtem attól, hogy nem tudtam udvarolni, nem tudtam, hogyan legyek kezdeményező. Mindenesetre amikor kibuktatták az utolsó lány évfolyamtársamat is a természettudományi karról, akkor minden matematikai logikámat összeszedve arra jutottam, hogy máshol kéne feleség után nézni. Az ösztönöm azt súgta, hogy jelentősen nőne az esélyem, ha a bölcsészettudományi karon néznék körül. Például testnevelésórákra akár oda is járhatnék. Így kosarazni kezdtem ott, és utána mindig kérdezgettem, kinek van kedve a közeli Jégbüfébe beugrani – hátha lesz ebből valami. És lett is…
A beszédesebb másik fél visszaemlékezései is pontosan alátámasztották ezeket:
– Nekem főleg plátói szerelmeim voltak. Erre a kosarazásra is úgy mentem el, hogy egy kollégiumi fiú ismerős hívott rá, aki még a vége előtt távozott, és rám se hederített. De a jégbüfés alkalmakon mindig voltunk öten-hatan, és Ákossal jókat beszélgettünk, egyre jobban megismertük egymást.
Néhány hét után már meg-megfordult Ákos fejében, hogy hátha ő lesz az igazi. De biztosra akart menni, így csak májusban, a kollégium évzáró nyelvi estjén mert kezdeményezni, amely Móni elmondása szerint elég különleges nap volt:
– Nekem Ákos volt az első udvarlóm, tehát huszonegy évet kellett várnom az első fiúra. Csakhogy aznap délután még Ákos egyik csoporttársa is megjelent, és moziba invitált, így ennyi év után pont egy napon jelentkezett két fiú is – és mindketten matematikusok.
Oly távol vagy tőlem, kedvesem…
De ezzel még bőven nem értek révbe, ugyanis Móni nyáron egy hónapra kiutazott Amerikába, onnan pedig furcsa, kétségekkel teli levelek érkeztek. A hirtelen támadt bizonytalanság mögött egyetlen ok rejlett: Ákos nem volt hívő. Móni ma is emlékszik a vívódásokra:
– Úgy éreztem magam, mint egy hullámvasúton: ha vele voltam, nagyon jó volt, de a távolság hatására beindult a józan ész is: hiszen ő nem hívő, és különböző világnézeti alapra nem lehet építeni egy kapcsolatot. Elkísért olykor templomba, ám képes volt akár még mínusz öt fokban is kint leülni egy padra és inkább ott megvárni.
Ákos nem volt ugyan teljesen hitetlen, de hívő sem – nem akart képmutató lenni azzal, hogy bemegy. Csakhogy az amerikai út után egy évvel Móni kapott egy újabb ösztöndíjat – ezúttal Hamburgba, fél évre. Ákos teljesen le volt forrázva, ám támadt egy ötlete: fejest ugrik, és ő is megpályáz gyorsan egy ösztöndíjat, amelyet el is nyert Braunschweigbe, mely kétszáz kilométerre fekszik Hamburgtól – csakhogy az egy egész évre szólt. Csöbörből vödörbe… Ezzel túllőtt volna a célon, ám végül sikerült találnia valakit, akivel „elfelezték” a lehetőséget.
Közben sajnos meghalt Móni édesapja, aki már a kiutazáskor is súlyos beteg volt.
– Nagyon szerettem az édesapámat. Amikor útnak indultam, nehéz szívvel búcsúztam tőle, féltem, hogy nem látom majd viszont. Vigaszt jelentett azonban, hogy Ákos ott lesz majd Németországban a közelemben. Hazajöttem a temetésre, és utána már együtt utaztunk ki.
Hitre találva
Amikor Ákostól kérdezem, hogy végül hogyan kerekedtek felül a hitbeli különbségeken, akkor ő éppen ezt a szomorú halálesetet hozza fel:
– Valahogy mélyen hatott rám az a felismerés, hogy amíg jól mennek a dolgok, az embernek látszólag nincs szüksége Istenre. De abban a percben, ha gond támad, minőségi különbség van hívők és nem hívők közt. Mindkettőnk édesapja beteg volt, amíg azonban nálunk összeomlott az egész család, addig Móniéknál azt láttam, hogy nagy szeretettel együtt hordozzák ezt a helyzetet. Teljesen más hozzáállást tapasztaltam meg, és ez mély gondolatokat indított el bennem. Németországban már együtt jártunk el a misékre, ugyanis időközben azt is sikerült elintézni, hogy a távoli kisvárosból átkerülhessek Hamburgba, ahol egy csodálatos újabb véletlen segített szálláshoz: Mónit megkérdezte egy idős néni a templomban, hogy nem tud-e egy magyar diákot, mert ő kiadná a katona fiuk szobáját. A kint töltött időszak ideális volt ahhoz, hogy még jobban megismerhessük egymást. Ott laktunk egymástól ötven méterre, egész nap együtt voltunk, csak külön aludtunk.
És talán az is hozzájárulhatott Ákos hitének erősödéséhez, hogy neki nem is volt igazán baráti köre, Móninak viszont annál inkább – ám mind hívők voltak. A közös programok, beszélgetések révén ők is hatással tudtak lenni Ákosra és formálódó világképére. Megtért, és ma már akolitusként szolgál a plébániájukon. (Az akolitusok olyan világi személyek, akik részt vesznek az oltár körüli szolgálatban, a liturgiában – a szerk.)
Mámoros kalandok
Mámoros időszakukból mosolyogva hoznak fel két emlékképet: Móni egy alkalommal a Balaton északi partján fekvő telkük helyett Kaposváron kötött ki, mert búcsúzáskor annyira csak egymásra figyeltek, hogy egyikük sem vette észre, hogy rossz vonatra száll. Ugyanígy vonatos vonatkozású Ákos „őrültsége”, amikor egy külföldi bridzsversenyről hazafelé tartva a barátaival túl későn vették észre, hogy át kellett volna szállniuk, de ő mindenáron el akart jutni Mónihoz, aki várt rá, így leugrott a már begyorsult vonatról – és utána az állomás elsősegélynyújtó helyén kellett ellátást kérnie.
A lánykérés, majd a hangulatos esküvő után kalandos nászút következett. Az ifjú pár Kőszeg és Ausztria környékére szeretett volna menni, csakhogy kiderült, hogy Móni útlevele lejárt, így hirtelen módosítani kellett az útvonalat és keresni egy másik szállást. Ákos pedig azzal kezdte férji életét, hogy a nászút első napján lekapta a kezéről a gyűrűt, amelyet azóta sem hord. Móni hiába próbált könyörögni, hogy legalább egy-két napra vegye fel, ő képtelen ékszert elviselni a kezén. Ez persze nem akadályozta meg őket a boldogságban, amelyben már közel harminc éve élnek együtt. Négy fiúgyermeket neveltek fel, akik ma már mind huszonévesek.
Végezetül egy érdekesség: Ákos a 25. házassági évfordulóra azzal akarta meglepni Mónit, hogy a régi esküvői negatívokat digitalizáltatja. És ekkor derült meglepő fordulat következett: az előhívott negatívokon egy teljesen más pár képei láthatóak! Hosszú heteket, hónapokat töltöttek nyomozással, míg végül Pál Feri atya volt az, aki felismerte a másik párt, és így eljutottak az eltévedt képek a gazdájukhoz. Viszont a saját negatívjuk azóta sem került elő – de ezt is pozitívan veszik, hiszen a szereplők megvannak.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
A szerzőről
