30 év házasság, 9 gyermek, közös hivatás
A Tóth házaspárral való megismerkedésem érdekesen alakult. Annával először egy riport miatt találkoztam a Keresztény Családi Centrumban, ahol termékenységi problémákkal küzdő pároknak nyújt lelki segítséget. Emlékszem rácsodálkozásomra, amikor a negyvennek látszó, dekoratív nőről megtudtam: kilenc gyermeke van, és görögkatolikus papné. Később újra összefutottunk egy párkapcsolati tréningen, ahol a férjével, Andrással segítő házaspárként voltak jelen. Akkor tudtam meg, hogy van egy közös hivatásuk is: család- és párterapeutaként segítik a hozzájuk fordulókat.
Sok minden szóba került már köztünk, de ez még sosem: hogyan ismerkedtetek meg?
Anna: Ez a kérdés egy első terápiás ülésen is megállná a helyét, mert pozitív élményeket ébreszt a párokban. Tudom, tudom, most nem terapeutaként kérdezel, de látod, már mosolygok is… Viharos, mindent elsöprő szerelem volt a mienk. A megismerkedésünk után hamar összeházasodtunk, és egy év múlva megszületett az első gyermekünk, két év múlva a második… Ami még igazán szép: a találkozásunk a Rózsák terén álló templomhoz kötődik, ahol András görögkatolikus kispap volt.
András: Annát akkor láttam először, amikor huszonkét éves korában megkeresztelkedett. A nagyszombat éjszakai szertartáson egymásra néztünk, és engem már akkor nagyon megfogott a fehér ruhájában. Utána rendszeresen találkoztunk a szombati vecsernyéken.
Anna: Mint újonnan megkeresztelt, friss keresztény nagyon szerettem azokat a szombati szertartásokat. Utána elmentünk Andrásékkal moziba, mert nekik akkor volt a kimenőjük. Először többen, aztán egyre kevesebben, végül ketten maradtunk, és hajnalig beszélgettünk. Három hét múlva megkérte a kezem. Azt válaszoltam: jó, de én tíz gyermeket szeretnék. Fogalmam sincs, miért mondtam, de végül is elég jól eltaláltam…
András: Én úgy emlékszem, ezt később mondtad, ez akkor nem volt „feltétel”, de egy biztos: nem riadtam (volna) meg tőle, én is sok gyermeket szerettem volna, hiszen mi heten vagyunk testvérek. Három hét után biztosan éreztem, hogy öregkorában is szeretni fogom ezt a nőt, ezt az arcot és ezt a kapcsolatot, amely addigra köztünk kialakult. Ez harminc éve volt, és azóta is tudom: jól éreztem.
Anna: És képzeld, akkor kaptam tőle a nevemet is!
Úgy érted, akkor lettél Tóth? Vagy… csak nem az Annát kaptad tőle?!
Anna: De igen. Engem Juditnak hívnak eredetileg, és utáltam a nevem. Azt mondtam Andrásnak: ha kitalálja az igazi nevemet, akkor az övé a kezem.
András: Mint a népmesékben… És én erre azt válaszoltam neki: olyan, mint egy század eleji Anna.
Anna: Telitalálat volt. Nem hiszed el, de onnantól nemcsak ő, hanem mindenki más is Annának hívott, még a saját testvérem is. Alig tudja már valaki, hogy mi az eredeti nevem.
András: Azért is volt telitalálat, mert a nagymamáját hívták Annának, aki nagyon fontos személy volt az életében és a megtérésében.
Anna: De ezt András nem tudta, ezért éreztem a névválasztást nagyon erős jelnek. Hatéves koromig gyakran megfordultam a nagymamáméknál. Debrecenben, ahol a hatvanas-hetvenes években felnőttem, ő volt az egyetlen biztos pont, akire mindig lehetett számítani, aki meleg otthont tudott teremteni. A szüleim élete kaotikus volt, így ő jelentette számomra a biztonságot és a női mintát. És a hitemet is ő kezdte el megalapozni, őmiatta keresztelkedtem görögkatolikusnak. Amikor húszéves koromban meghalt, rám hagyta az imakönyvét. A halálát nagyon nagy veszteségnek éltem meg, de közben azt is éreztem, hogy a hitem révén újra tudok hozzá kapcsolódni.
Új kihívások, új szerepek
Nagyon különböző családból érkeztetek. Nem jelentett ez nehézséget az elején vagy később?
András: Én egy régi papcsaládból származom, de nemcsak ebben különböztünk, a személyiségünk is nagyon más volt. Mintha a tűz és a víz találkozott volna és keveredett volna össze. A vízszentelési szertartásunkban van egy olyan rész, amikor a pap égő gyertyával háromszor keresztet rajzol a vízbe, és a tűz „belehal” a vízbe. Mi sok szempontból ilyenek voltunk, és néha még vagyunk is. Mindkettő nagyon szép szimbólum…
Anna: Szép, szép, de azért a hétköznapokban ez sok nehézséget is jelentett.
András: Igen, de az elején ezt fel sem fogtuk. Örültünk egymásnak, a különbözőségünknek és annak az évekig tartó nagy szerelemnek, amely gyorsan igen termékennyé vált, hiszen rögtön születni kezdtek a gyerekeink. Csak később jöttünk rá a megnövekedett feladatok és felelősség következtében, hogy mennyire mások vagyunk, és ezzel mennyi dolgunk van.
Anna: Először persze még nem tudtuk, hogy ezzel dolgunk van…
András: Valóban, először csak éltük az életünket. De azt már az elején megbeszéltük, hogy Anna otthon marad a gyerekekkel. Amikor megismerkedtünk, az orvosi egyetemre járt, ám egy idő után abbahagyta, és a családnak szentelte az életét.
Anna: Egyetemistaként eléggé kifele éltem. Festettem, verseket írtam, egyetemre jártam, pörögtem. Ezt az individualista életet belső indíttatásból cseréltem le a családra és az otthonteremtésre.
András: És ez húsz évig így is volt. Anna menedzselte a gyerekeket, és közben rengeteget segített nekem is a munkámban. Nagyon jól tudtunk együttműködni, közösen alkotni, inspiráltuk egymást. Neki szüksége volt az én nyugodtabb személyiségemre – a vízre, amelyen lehet hajózni –, nekem pedig az ő szenvedélyes vibrálására, lobogására, amely hajtott engem is, minket is előre.
Merthogy eközben Anna „nemcsak” anya, hanem papné is volt, s ez gyakori költözéssel és a helyi közösségi élet vezetésével is együtt járt. Nem volt ez nehéz, még nagyon szerelmesen is?
Anna: András nagyjából tudta, mire számíthat, hiszen ebben nőtt fel, de én nem is sejtettem, hogy ennyire mozgalmas életünk lesz. Az első öt gyerekünk megszületéséig négy helyen laktunk.
András: Viszont az öt gyermek után jött egy ötéves nyugalmas időszak egy kis faluban, majd tíz év egy nagyobb városban. Nagyon érdekes, hogy az idők során mindenféle helyszínen éltünk: kis faluban, fővárosban, nagy faluban, kisvárosban, szegény és gazdag vidéken egyaránt, ennek köszönhetően az ország mindenféle szegmensét láthattuk testközelből.
Anna: És mindenütt új kihívások vártak ránk. Hol egy új gyerek érkezett a családunkba, hol egy új helyszínre és egy új közösség élére kerültünk. Papnéként számtalan elvárás nehezedik az emberre, hogy milyennek kellene lennie mind neki, mind a gyerekeinek – mindig jól kell viselkedni, szépen fel kell öltözni, és így tovább. Ezt a harmadik gyermekünkig nagy igyekezettel tudtam tartani, de utána elengedtem.
Eddig lendületből, ezentúl tudatosan!
És mit szólt ehhez a pap, vagyis a férjed?
Anna: András nagyon együttérző ember, aki mindenben mellettem áll. Néha megemlítette, hogy a faluban Marika néni mit mondott, vagy hogy melyik gyerekünk mit nem csinált, de sosem hibáztatott.
András: Nem volt könnyű dolgom, mert a hagyományos közösségekben elvárták volna, hogy hagyományos módon viselkedjünk. Mégis, ahogy megismertek minket, elfogadták, hogy kicsit rendhagyók vagyunk, és közben mégis tiszteltek és szerettek minket. De tény: soha nem tudtunk a hagyományos szerepekbe belesimulni. Nyilván volt köztünk feszültség emiatt, az életünknek mégis megvolt az egyensúlya: a fővárosban például kora reggel el kellett mennem misézni, és egész nap dolgoztam a közösségért, ezalatt Anna egyedül állt helyt otthon. Éppen ezért egy idő után inkább elvállaltam egy kis falut, hogy önállóbban dolgozhassak, és többet lehessek a családommal. Akkorra már én is elfogadtam, hogy négy gyerek után megszűnik a realitás.
Anna: Majdnem mindenhol belevágtunk valami közös projektbe. Voltunk népművelők; alapítottunk könyvtárat, kultúrházat, iskolát; bálokat, falunapokat szerveztünk. Nemcsak az egyház, hanem a falu teljes közösségével foglalkoztunk. Amikor már hét gyermekünk volt, éreztük, hogy elértük a saját határainkat. Előbb egy szatmári faluba kerültünk, majd két év múlva Győrbe, ahol tíz évig laktunk. A két legkisebb gyermekünk már ott született. Izgalmas és tartalmas évek voltak, mind a családi, mind a közösségi életünket tekintve talán a legszebb, legtermékenyebb időszakunk. Viszont ott jöttünk rá arra is, hogy tanulnunk kell…
Tanulni negyvenévesen, kilenc gyermek mellett…?!
András: Igen, továbbtanulni. Az életközepi válság minket is utolért a párkapcsolatunkban és szakmailag is. Azt éreztük, hogy el kell kezdenünk tudatosabban élni. Az első húsz évünk lendületből ment, rengeteg energiával és teremtő munkával. Az energiát viszont szabályozni is meg kell tanulni, mert a lendület egyszer már nem lesz elég. Anna a húsz év alatt otthon is mindig tevékeny volt, de igénye lett a változásra. Én is úgy éreztem, már nem bírom ugyanúgy, valami mást is szeretnék csinálni, a régi megoldások nem feltétlenül működnek, a kamasz gyerekek lázadnak… Először én kezdtem el az egyetemet, aztán Anna is. Önismeretet, pszichodrámát, családterápiát tanultunk – sok száz óránk és tizenkét évünk van benne. Azóta már ebben dolgozunk, de közben a mai napig folyamatosan tanulunk.
Anna: A mentálhigiéné szak igazi mentőöv volt számunkra. Rengeteg önismereti munkával járt az elvégzése, közben kénytelenek voltunk nagyon sok mindent átgondolni az életünkben is. Azért mondom, hogy kénytelenek voltunk, mert ezt senki nem szívesen csinálja – ez egy többéves, fájdalmas önismereti munka. Változtattunk az addigi hagyományos családi szereposztásunkon is: már elkezdtem az egyetemet, amikor megszületett a kilencedik gyermekünk. És akkor úgy döntöttünk, nem hagyom abba. András hozta szoptatni Flórát az oktatásra és a vizsgákra, és a nagyobb gyerekek is nagyon sokat segítettek.
„Teherbíróvá tettük a kapcsolatunkat”
Hogyan kezdődött a közös párterápiás munkátok? És hogyan hat rátok?
András: A közös munkát megalapozták a saját közös tapasztalataink, a rengeteg önismereti és párkapcsolati munka a tanulás révén és persze maga az oktatás. Előtte is sok jegyes- és házaspárral álltam kapcsolatban, egy részükkel ún. pársegítő beszélgetéseket is folytattunk Annával. 2010 körül, amikor befejeztük a mentálhigiéné szakot, és párterápiás konzulensek voltunk, megkeresett minket egy hívő, háromgyermekes pár azzal, hogy a feleség egy héten belül el akar költözni, de a férj kérésére előtte még eljöttek hozzánk. Az első beszélgetésünk után a feleség úgy döntött, nem költözik el, ad még egy esélyt a kapcsolatuknak. Egy év alatt sikerült annyira megújítani a házasságukat, hogy búcsúzáskor bejelentették: útban van a negyedik gyermekünk.
Anna: És megkérdezték, ajánlhatnak-e minket másoknak is. Akkor dőlt el, hogy mi ezt együtt is jól tudjuk csinálni. Azóta legalább száz párnál tartunk. A munkánknak persze vannak veszélyei: el kell tudni választani a magánéletet a munkától, szupervíziókra kell járni. A képzésünk megtanított arra is, hogyan reflektáljunk mások problémáira, hogyan dolgozzuk fel, ha közben megérintődünk. A legnehezebb egyébként a magánélet és a munka szétválasztása. Ebben segít, hogy Etyeken élünk, és főleg Budapesten dolgozunk. Az odaúton lelkileg fel tudunk készülni, a hazafelé vezető úton pedig le tudjuk tenni a munkánkat.
András: A helyszín tényleg sokat számít: haza, a konyhába, a hálószobába már nem visszük be a terápiás beszélgetéseket. De mindez a személyiségtől is függ. Papként nekem már volt annyi előnyöm és gyakorlatom, hogy a gyóntatás miatt már gyakoroltam a titoktartást, és ki kellett dolgoznom mások terhének „letevési” stratégiáját is. Ugyanakkor a közös munkának megvan az az előnye, hogy a titoktartás ellenére meg tudjuk beszélni, milyen érzéseket keltett bennünk az ülés. A legfontosabb talán mégis az, hogy teherbíróvá tettük a saját kapcsolatunkat. Ha még ott tartanánk, ahol a hozzánk forduló párok, akkor ez a közös munka a házasságunkat is sokkal törékenyebbé tenné.
Anna: Persze nekünk is vannak konfliktusaink, ugyanúgy csetlünk-botlunk, mint mások, de egyre könnyebben állunk fel egy-egy helyzetből, mert felismerjük a csapdákat, és tudjuk, milyen eszközre van szükségünk, hogy tovább tudjunk lépni. Például a ma reggeli közös munkánk során újra arra jutottunk: el kell fogadnunk, hogy tűz és víz vagyunk, és hihetetlenül különbözünk – még most, harminc év után is.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
A szerzőről
