Sokat hallunk mostanában a közösségi média és általában a világháló szabadságáról és korlátozásáról, lehetőségeiről és csapdáiról. A karantén különösen megnövelte az online valóság „fogyasztóinak” számát és ezzel a jelentőségét is.
Ez a valóság azonban ügyesen igazodik a felhasználók igényeihez – nemcsak a reklámokat válogatja célzottan, hanem a híreket is. Szűrve kapjuk az információkat, így a világnak szinte csak azt az oldalát mutatják, amelyiket látni szeretjük. Nem is kell valótlanságot állítani, egyszerűen a hírek összeválogatása, szerkesztése formálja a véleményünket, tereli a gondolatainkat.
Ezért tartom fontosnak, hogy az információk terén is tudatos fogyasztók legyünk. A koronavírus, az ökológiai katasztrófa, az amerikai erőszakhullám és a többi rémisztő hír hatására növekszik bennünk a félelem, a bizonytalanság, a szorongás, és ilyen lelkiállapotban könnyen válik szelektívvé a látásunk, hallásunk: egyre inkább a rosszat vesszük észre, csúszunk a reménytelenség, a kétségbeesés felé. Tudatosan szembe kell úsznunk ezzel az árral, ha be akarjuk tölteni a hivatásunkat. Küldetésünk, hogy világosság és a föld sója legyünk, ezt várja tőlünk a világ is. Egy prédikációban találkoztam ezzel a képpel: a narancs leve és illóolaja akkor jön elő, amikor a gyümölcs „szorult helyzetbe” kerül. Az emberből is a „szorongattatások” hozzák elő a benne rejlő zamatot. Ideje, hogy Isten zamatát, jó illatát árasszuk a világban.
A Lélekre figyelve az események mögött kirajzolódnak előttünk a remény jelei, a szeretet művei is, sőt azt látjuk, hogy épp ezek ellen irányulnak a gonosz erők támadásai. A világi sajtó számára nem hír, hogy SS-tisztek dédunokái bocsánatot kérnek és kapnak magyar holokauszt-túlélőktől őseik bűnei miatt, vagy hogy imámok, hívő muszlimok találkoznak álomban, látomásban Jézussal, és elismerik őt Uruknak. Arról sem sok tudósítást olvashatunk, hogy egy osztrák nagymama, Maria Prean által vezetett misszió Ugandában gyerekek ezreit neveli, tanítja, és az ország varázslóinak hegye, amely évszázadok óta a gonosz szellemek lakhelyeként volt ismert, az ő imáik és hitük által mára Isten dicsőségének hegye lett. Kevesen tudják, hogy Iránban számtalan kis titkos imacsoport működik, hogy Kínában hálát adnak az üldözésekért a hűséges keresztények, vagy azt, hogy az izraeli parlamentben is rendszeresen van keresztény imareggeli, és hogy a Jézusban a Messiást felismert palesztinok és zsidók testvérként imádkoznak együtt a Szentföldön Isten országának győzelméért.
Ez a győzelem mindenképp napról napra közelebb van, és nehéz nem érzékelni az események felgyorsulását. Mindez talán valami beletörődésfélét is ébreszthet bennünk: meg van írva, hogy mindenféle szörnyűség történik majd Urunk visszatérése előtt, tehát elegendő ezeket elviselnünk, fohászkodva, hogy minél kevesebb szenvedéssel megússzuk, vagy lehetőleg még a nagy szenvedések előtt elragadtassunk a mennybe. Meggyőződésem azonban, hogy helyesebben látják a helyzetet azok, akik szerint most van itt a kellő idő, hogy a magukat krisztusinak vallók Isten országa nagyköveteként, erővel és hatalommal álljanak elő, emelt fővel és félelem nélkül hirdessék az igazságot, akkor is – sőt akkor igazán –, amikor ez nem számít politikailag korrektnek és haladónak.
Az egymást követő megrázkódtatások próbára teszik életünk alapjait, egyre világosabban elválik, mi ad valódi biztonságot, és mi az, ami nem érdemli meg a bizalmunkat. Nem arra gondolok, hogy némelyek most igyekeznek a pénzüket „értékálló” befektetésekbe menteni, mert gazdasági válságra számítanak a Covid-válság után. Nem is arra, hogy mások keresik a Föld békésebb zugait, hol lenne biztonságosabb letelepedni. Valódi biztonságban csakis a Teremtő szárnyai alatt lehetünk, tehát őrá kell figyelnünk az értelmünkkel és főként a szívünkkel, olvasni a szavait és el-elgondolkodni rajtuk. Nincsenek kész receptek, a külsőséges szokások kiüresednek, sok hagyomány elkopik, de annál inkább láthatóvá válik a valódi kincs: a hit, a reménység, a szeretet. A bizalom útját kell járnunk, a naponkénti vízre lépést kell gyakorolnunk, mindig fülelve a Jó Pásztor hangjára.
Nagy gyakorlatunk van a kéréseink megfogalmazásában, természetes számunkra, hogy Isten áldását kérjük, neki adunk hálát, és gyakran énekeljük Isten dicséretét is. Azonban sokkal ritkábban sikerül csendben figyelve hallgatni őt és hallgatni őrá. Márpedig a mostani felfordulásban, kavarodásban keveset tud segíteni a tudomány, az emberi okosság: szükségünk van a Lélekre, aki éltető és vigasztaló. Szükségünk van a bölcsességre, amelynek kezdete, első lépése a Példabeszédek könyve szerint „az Úr félelme”, azaz annak felismerése, hogy teremtmények vagyunk, és a mi Teremtőnk a szeretet és az igazság Istene, aki mindig mindenütt jelen van, aki fölötte áll a teremtett világnak, és aki nem hagyja magára teremtményeit.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
A szerzőről
