Így lehet közös örömforrás a túrázás
Egyre többen keresik a kikapcsolódást, feltöltődést a természetben. A kijárási korlátozás idején talán még nagyobbra nőtt a számuk, sokan fedezték fel az erdő áldásos, testet-lelket feltöltő hatását. Ingyen van, nagy, elférünk benne, érdemes élni az általa felkínált lehetőséggel. A legjobb, hogy minden korosztály találhat benne számára jót, és közben együtt lehet a nagymamától a kisbabáig mindenki.
Ez persze csodálatosan hangzik, de aki kirándult már bármilyen korú gyerekkel, az pontosan tudja, hogy a megvalósítás azért nem olyan egyszerű.
Idén tavasszal a Budai-hegységben és a Pilisben volt talán a legnagyobb a tumultus. Bár mi rendszeres túrázók vagyunk – tavaly ősszel nem volt olyan hétvége, hogy ne kirándultunk volna, sőt előfordult, hogy szombat és vasárnap is az erdőben találtuk magunkat –, mivel szép nagy kertünk van, úgy gondoltuk, meghagyjuk az erdőt azoknak, akik hétfőtől péntekig egy lakásba zárva élnek. Ám egy hónap elteltével úgy éreztem, ha nem szabadulok ki otthonról, biztosan megbolondulok. A Pilisi Parkerdő épp akkortájt javasolta, hogy ha tehetjük, kiránduljunk inkább hétköznap, és keressünk kevésbé közismert helyet célpontnak. Így is tettünk: délelőtt letudtuk a legfontosabb leckéket, a munkát eltoltuk szombatra, és egy szerdai napon ebéd után útra keltünk.
Minden jó, ha jó a vége
És ekkor ért a meglepetés. Az idő ugyanis megszépíti a múltat – akkor már több mint egy hónapja nem kellett sehova sem elindulni: reggel az iskolába, de még a nagyszülőkhöz sem. Emlékeimben úgy élt, hogy egy gyors összepakolás és öltözés után vidáman szökken a család kirándulni. Ehhez képest mire kutyástul, gyerekestül az autóba kerültünk, már majdnem megbántam, hogy túrázni akarok. A kutya legutoljára az állatorvosnál járt autóval, el lehet képzelni, milyen lelkesen szállt be a csomagtartóba… A gyerekek meg persze pont aznap délutánra találtak maguknak egyéb remek elfoglaltságot. Meg amúgy is: „Mama, melyik cipőmet vegyem fel? Miért nem jó a szakadt tréning? Minek pulcsi, annyira meleg van itt bent! Pakoltál elég ennivalót? De ne az én hátizsákomba, nem akarom cipelni! Én sem, én sem!”
Minden jó, ha jó a vége. Na igen, a vége jó volt, de a közepe…? Amikor az autóból kiszállva, a szabadság szelét megérezve mindenki elindult futólépésben, és kiabálni kellett, hogy „óvatosan, mert legurulsz a hegyről!”; vagy amikor jött az emelkedő, és a legkisebb rögtön nyakba akart ülni, az eggyel nagyobb meg látványosan szenvedett, hogy minek kell neki gyalogolnia; amikor sziklához vagy barlanghoz értünk, és hirtelen mindegyikük barlangásszá vagy sziklamászóvá vált, mi tagadás, bennem is megfogalmazódott: miért is jöttünk kirándulni? Úgy éreztem, rég idegeskedtem utoljára ennyit. Vagy egészen egyszerűen csak elszoktam attól, hogy nem otthon vagyunk?
De a vége tényleg jó lett, az erdő napokra feltöltött energiával és jókedvvel. Még a nehézségek ellenére is! A következő alkalommal azért már tudatosabban terveztem az indulást.
Hárombázisú motiváció
Megboldogult ifjúkorunkban, amikor még nem volt autónk, busszal, vonattal és gyakran hosszú, aszfaltos úton való gyaloglással értük el a túra kiindulópontját, és mire kiértünk az erdőből, még mindig nem lélegezhettünk fel. Jó időbe telt, mire otthon kinyújtóztathattuk tagjainkat. Mára már beláttuk, hogy négy gyerekkel (és egy kutyával) a legjobb, ha autóval elmegyünk addig, amíg csak lehet, hogy azt a pár kilométert, amennyit gyalogolni képesek, tényleg a zöldben tegyük meg.
A másik könnyítés, amelyet bevezettünk – különösen azóta, hogy mindenféle étkezési problémával küzdünk –, hogy ebéd után indulunk útnak. Így sokkal kevesebb harapnivalót kell vinnünk, bár tény, hogy délutánra a gyerekek kicsit fáradtabbak, tehát ha hosszabb utat akarunk megtenni, vagy ősszel, amikor hamarabb sötétedik, jobb korábban indulni.
Ezenkívül kidolgoztam egy motivációs rendszert, és ha időben kezdem adagolni nekik, mi várható – vagyis nem fél órával az indulás előtt szólok –, egészen működőképes a dolog. Három bázisa van: a cél, a társaság és a teli pocak.
- Célpont: Valljuk be: „csak úgy” sétálgatni az erdőben vagy gyönyörködni a kilátásban nem annyira vonzó program a 7–12 éves fiúk számára. De ha van egy érdekes célpont – barlang, megmászható kilátó, erdei játszótér vagy egy szeles rét, ahol sárkányt lehet eregetni –, sokkal izgalmasabbá válik. Persze időnként előfordul, hogy hiba csúszik a tervekbe: sikerült már olyan barlangjelzést találnunk a térképen, amelyről odaérve kiderült, hogy csak egy betonlappal lezárt lyuk. Volt is csalódás rendesen.
- Társaság: Ha barátokkal, társasággal vagy tágabb családi körben megyünk túrázni, az nemcsak az indulásra motiválja jobban a gyerekeket, hanem közben elvonja a figyelmüket az emelkedő okozta nehézségekről is. Tavaly ősszel újdonságnak számított, hogy kutyát is vihetünk magunkkal a kirándulásra. Nagyon lelkes volt az egész család – az ebet is beleértve –, egymás kezéből vették ki a gyerekek a pórázt. Most tavasszal ugyan valahogy mindig hozzám került vissza a póráz vége, de reméljük, ez csak ideiglenes állapot.
- Finomság: Nem értem, miért, de abban a pillanatban, ahogy beülünk az autóba, és elindulunk, hirtelen mindenkinek korogni kezd a gyomra. Vagyis mégis van egy sejtésem: végre ráérnek éhesnek lenni. De ki kell bírniuk az erdőig. A „csúcscsoki” elmaradhatatlan, és persze egyéb kekszek és finomságok is szükségesek, hogy bizonyos időközönként adagolva energiát biztosítsanak a csemetéknek. Érdemes a kirándulás előtti napokban óvatosabban kínálni a nassolnivalót, hogy működjön a motivációs eszközünk. (Hm, a kutyaiskolában is azt javasolták, hogy éhes kutyával érkezzünk…)
Bár a legnagyobb és a legkisebb gyermekünk között csak nyolc év a korkülönbség, mégis sokszor úgy látom, nehéz olyan programot szervezni, ahol mindenki egyformán jól érzi magát, mert ami a kicsit érdekli, a nagynak unalmas, és fordítva. De az erdő mindig nyitva áll, és tényleg olyan varázslatos hely, ahol senki sem szokott unatkozni.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
