„Magukra fentről vigyáznak”
Nem szokványos módon vált nagycsaládossá a Túri házaspár: egy év leforgása alatt lett három gyermekük. Nem sokkal azután ugyanis, hogy Zoltánt (11) és Erikát (10) örökbe fogadták, megszületett a saját kislányuk, Sára (2,5). A kárpátaljai Kígyóson élő diakónus, történelemtanár, kutató Lászlót és feleségét, Ágnest az idáig vezető útról – harcokról és győzelmekről, próbatételként megélt várandósságról – kérdeztük.
Mikor kötöttétek össze az életeteket?
Ágnes: Még az egyetemi éveink alatt ismerkedtünk meg. Évfolyamtársak voltunk, majd két év együttjárás után, 2013-ban házasodtunk össze.
A gyermekáldás azonban még váratott magára…
Á:. 2017-ben született meg Sára, négy év várakozás után.
A nagycsalád már kezdetektől szerepelt a terveitek között?
Á.: Igen. Mindig is három gyereket szerettünk volna, de magunk is meglepődtünk, hogy sikerült egy év alatt „teljesítenünk”…
És hogyan jött a képbe az örökbefogadás?
Á.: Egészen addig nem gondolkodtunk rajta, amíg az élet elénk nem hozta. 2016 húsvétján meglátogattuk Laci nagybátyját, akivel egyébként nem annyira tartottuk a kapcsolatot. Akkor láttuk először a gyermekeit – Laci unokaöccsét és -húgát –, Zolikát és Erikát. Nagyon nehéz körülmények között éltek. A szülők között megromlott a kapcsolat, az édesanya már korábban elhagyta őket, ezért az édesapa – aki hatvanéves volt már – egyedül maradt velük. A látogatás után néhányszor el is hoztuk magunkhoz a gyerekeket. Sírtak, hogy nem akarnak visszamenni. Egy alkalommal mondtam is Lacinak: vagy hazavisszük őket, vagy többször ne jöjjünk, mert ez így nagyon nehéz mindenkinek. Egy idő után aztán a férjem nagybátyja is megkérdezte, hogy miért nem vesszük őket magunkhoz.
Imádkoztunk bölcsességért, és úgy döntöttünk, hogy elindítjuk az eljárást. Kilenc hónapba telt, mire Laci lett a gyerekek gyámja. Az apukájuk megengedte, hogy azelőtt ideköltözzenek hozzánk, mielőtt a hivatalos végzés megérkezett volna, úgyhogy 2016 szeptemberében már itt kezdték az iskolát.
László: Ágival mindketten úgy éreztük, hogy így kell tennünk velük kapcsolatban. Tényleg sokat imádkoztunk. „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak” – jutott eszünkbe gyakran az Ige figyelmeztetése.
Zolika ekkor már első osztályos volt, de Erika még egy hátrányos helyzetű gyerekek számára fenntartott bentlakásos óvodába járt. Az apjuknak az volt a terve, hogy Erika az óvoda befejezése után Zolikával együtt megy majd egy bentlakásos iskolába. Ekkor még nem láttuk Isten terveit, de utólag visszanézve mindent szépen elrendezett. Addigra a nagybátyámban is megérlelődött, hogy lemond a gyerekekről. Nem sokkal ezután el is hunyt. Ha nem fogadjuk őket örökbe, akkor gyermekotthonba vagy állami gondozásba kerültek volna. Jézus azt mondja: „Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be.” Kirázza az embert a hideg, ha belegondol, hogy valójában mi kapunk áldást rajtuk keresztül…
A láthatatlan hátizsák
A gyerekek mintha egy láthatatlan hátizsákkal érkeztek volna hozzátok, amely javarészt negatív élményekkel volt tele. Hogyan lehetett feldolgozni ezeket?
Á.: Fél éven keresztül minden egyes étkezésnél előjöttek bizonyos élmények. Az egészségükkel is akadtak problémák. Emellett pedig ott voltak a lelki sérüléseik is, hogy az anyukájuk elhagyta őket, az otthoni környezet pedig nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. Ami egy átlagos családban felnövő gyerek számára automatikus, azt nekik külön meg kellett tanítani. Az sem lehetett könnyű számukra, hogy egy év múlva kaptak egy kistestvért, aki a nap huszonnégy órájában igényelt engem. Bár végre lett anyukájuk, mégis kicsit megint el kellett veszíteniük…
Hogy látjátok, mikor leltek otthonra nálatok lelkileg is?
Á.: Szerintem akkor, amikor Sára született. Ezután még inkább összekovácsolódtunk. Eleinte Áginak és Lacinak hívtak minket, aztán áttértek az „anya” és „apa” használatára, mert a kistesójukat erre akarták megtanítani. Ez igazi nagytestvéri feladat volt. Az is sokat segített a beilleszkedésükben, hogy itt jártak oviba, iskolába, és lettek barátaik.
„Sára volt a mi Izsákunk”
Időközben kiderült, hogy a „szív szerinti” gyermekek érkezése után úton van a vér szerinti gyermeketek is. Azonban az öröm nem tarthatott sokáig…
Á.: Orvostól orvosig mentünk, és mindenki csak azt mondta: „Hát, gond van, nagy gond van. Ez a terhesség nem marad meg. Ez a kisbaba nem fog élni. Ha megszületik, testi és/vagy szellemi fogyatékos lesz.” A várandósságom alatt végig kevés volt a magzatvíz. Valószínűleg burokrepedés történhetett az első trimeszterben, ez okozhatta a problémát. Csak az utolsó ultrahangfelvételen látszott, hogy pont ott volt magzatvíz, ahol nagyon kellett, a kis feje körül. Lelkileg nagyon megviselt minket ez az egész. Végül császármetszéssel szültem öt héttel a kiírt időpont előtt – egy makkegészséges, cserfes energiabombát.
Mi adott mégis reményt, hogy tovább menjetek, amikor minden a megállás mellett szólt?
Á.: Eddigi életem során soha nem kaptam még olyan sziklaszilárd igei vezetést, mint akkor. Mintha öntötték volna rám dézsából, hogy ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségét szolgálja. Ne hátráljak meg, menjek előre, bízzak benne, a döntés az ő kezében van. Nem tudtam úgy készülni egy hittanórára, hogy ne került volna elém valami bátorító igevers, pedig nem kerestem. Azért volt olyan időszak is, amikor Laci és a szüleim is nagyon féltettek, hogy veszélyeztetem a saját életemet.
L.: Kicsit furán hangzik, de Sára volt a mi Izsákunk. Ahogyan Ábrahámék életében is volt egy hitpróba, amely megerősítette őket, úgy a miénkben is. Sokszor úgy jöttünk ki az orvosoktól, hogy könnyes volt a szemünk, és csak hallgattunk, de ez arra sarkallt minket, hogy még jobban forduljunk oda Istenhez, még többet imádkozzunk. Sára még meg sem született, amikor mondtam Áginak: szerintem Isten azt akarja, hogy ez a gyermek nagy dolgokat vigyen véghez. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ő egy csodagyerek, de az, hogy egészségesen megszületett, tagadhatatlanul hatalmas csoda.
Harci tapasztalatok
Sokak számára példamutató az életetek, a türelemről, békességről rengeteget lehet tanulni tőletek. Mi az, amiről úgy gondoljátok, hogy örök életre megjegyeztétek?
Á.: Annak ellenére, hogy nem árultam el, milyen megfontolásból nem szakítottam meg a terhességemet, az egyik orvos egyszer azt mondta nekem: „Magukra fentről vigyáznak!” Soha nem beszéltem neki ilyesmiről, számára mégis egyértelmű volt, hogy ami velünk történik, amögött Isten áll. Ez arra tanított engem, hogy nem biztos, hogy mindig a szavainkkal kell tanúságot tennünk, néha az is elég, ha látják rajtunk Isten tetteit. Nem haragszom az orvosokra, mert ők nyilván azt mondják, amit tanultak vagy tapasztaltak, csak az isteni tényező náluk nem szerepelt a pakliban.
L.: Számomra a legfőbb tanulság az, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Találkoztunk olyan szaktekintélyekkel, olyan orvosokkal, akik hatalmas tudásúak, az ember azonban nem tévedhetetlen… Amink van, azt mind Istentől kaptuk – a tudást is, amelyet az emberek sokszor a magukénak éreznek. Azt azonban nem merném ígérni, hogy ha most megint nehéz helyzetbe kerülnénk, akkor kihúzott, egyenes háttal és mosolyogva mennék bele, de az biztos, hogy Isten már valamennyit formált rajtunk. Az életünkben lehetnek még olyan helyzetek, amikor szükség lesz azokra a harci tapasztalatokra, amelyeket összeszedtünk.
Előfordulhatott volna az is, hogy beigazolódik, amit az orvosok mondanak. Azt hiszem, hogy akkor is lenne okunk bizonyságot tenni arról, hogy Isten végig velünk volt.
Sokan bizonytalanok abban, hogy merjenek-e az örökbefogadás mellett dönteni. Mit üzennétek azoknak a pároknak, akiknek biztatásra lenne szükségük?
Á.: Nem tudják, miből maradnak ki, ha nem vágnak bele! Persze nem mondom, hogy könnyű, mert mindennap meg kell küzdeni azzal, hogy jó szülők vagyunk-e, megadjuk-e a gyermekeinknek a kellő odafigyelést, szeretetet. Az viszont biztos, hogy rengeteg szeretettel hálálják meg a gondoskodást. De először is magunkban kell eldöntenünk, hogy érzünk-e késztetést az örökbefogadásra. Ha valaki őszintén szeretné, nem hiszem, hogy nagyon el lehet rontani.
L.: Amit én tudok tanácsolni, hogy a legfőbb „Szakembert” mindenképpen kérdezzék meg róla. Bármi döntés előtt állunk, jó Isten kezébe letenni. Arra tudok mindenkit biztatni, ne gondolkozzon túl sokat, mert lehet, hogy van valahol egy kisfiú vagy egy kislány, aki csak arra vár, hogy valaki végre kinyissa rá az ajtót.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
