Találkozás Lackfi Jánossal és Johannával
Még a Facebook-tagadók is betérnek a nap végén Lackfi Jánoshoz egy „jóéjtpuszira”, mert itt villanyoltáskor verset adnak-vesznek. A Hej, Sionról fúj a szél… című kötete nekünk szól, hétköznapi halandóknak, és arra bátorít minket, hogy a napi frusztrációt takarítsuk ki a szívünkből, és énekeljük el Istennek egy zsoltárban. Az „őszülő írókirály” szeme elfényesedik, mert a könyvhöz mellékelt CD-n a verseit előadó tündöklő hang nem másé, mint Lackfi Johanna énekesnőé. Ennek apropójából apa és lánya arról vallott nekünk, hogyan raknak rendet a lelkükben és e kusza világban.
Nagyot fordult veletek a világ a vírushelyzet óta?
János: Minden aggodalommal együtt nagyon áldott idők ezek. Az otthon ülős időszakban százhatvanöt alkalommal karanténszínházaztam, napi kétszer élőben jelentkeztem a Facebookon. Egyesek homeoffice-ozás, mások hagymapucolás mellett fogyasztottak egy kis irodalmat. A házikenyér-sütési láz már alábbhagyott, de a feleségem időnként még most is bedurrantja a pékséget. Sokkal több lett a közös családi imádság. Elképesztően mély messengeres imákat gyümölcsözött a karantén, magasabb repülésben visz a Lélek azóta is.
Johanna: Most nincs annyi fellépés, de nem is baj, végre kezd a hőn áhított egyensúly beállni. Egyre kevesebb feladattal csúszok meg, lassan már nem is emlékszem, mikor vesztettem el utoljára a kulcsomat. Épp a karantén előtt csinosítottam ki a teraszunkat, ott zajlanak a napindító közös kávézások az anyósommal, aki az egyik legjobb barátnőm is egyben. Elég, ha megdobjuk egymást egy kávéemojival a Messengeren, és már mind a ketten szaladunk is ki a teraszra. Ezekből a beszélgetésekből sok erőt merítünk a nap további részére. Olyan ez, mint amikor a testvéreimmel még mind otthon laktunk, és komoly teadélutánok kerekedtek egy egyszerű „kér még más is teát?” kérdésből.
Egy családi koprodukció apropóján beszélgetünk: János átírt néhány zsoltárt ismert magyar népdalok dallamára, Johanna énekel, a férje, Kormány Bendegúz pedig dobon kíséri. Honnan jött az ötlet?
Johanna: Én amióta az eszemet tudom, énekelek, sokáig egy bandában játszottunk Bendével, úgy ismerkedtünk meg. Miután a zenekar felbomlott, kerestük a lehetőséget a közös zenélésre, de nem akart összejönni. Ekkor találkoztunk Molnár Györggyel, a gitárosunkkal egy szüleim által szervezett Alfa-kurzuson, amelynek a záró hétvégéjére gyorsan betanultunk néhány dalt anyukám kérésére. Ott jöttünk rá, hogy lehetne ez a projekt hosszabb életű is, így alakult meg az Alfa trió. A zsoltár-népdal koncepció teljes mértékben apa érdeme. Én könnyűzenei hangképzést tanultam, ezzel igyekeztem egy kis csavart hozzátenni a hangzásvilághoz.
János: Pár koncert erejéig Zsoltározó Zsiványok néven léptünk színpadra, ahol egybeforrt két produkció. Egyrészt évek óta írok szabadverses zsoltárokat – sok humorral, groteszk elemekkel, minden ájtatoskodást kerülve. A közös fellépéseinken ezekből a versekből olvasok fel. A megzenésített népdal-zsoltárok nagy része ennél lágyabb hangvételű, ezeket öleli fel a Hej, Sionról fúj a szél… című CD-kötet. Itt a bibliai zsoltárok sorait formáltam át jól ismert magyar népdalok, például a Hej, Dunáról dallamára.
Johanna: A felolvasott zsoltárokban több a zsiványság. Azok nem szokványos Isten-dicséretek, szembeállítják az embert a saját kicsinyességével, nyavalyáival, görbe tükröt tartanak, és az önmagunkra ismerés kellemetlenségét humorral oldják. Az ember ezeket hallgatva magára ismer, és megrémül, mégis tud magán nevetni.
Milyen új színt hozott az apa-lány viszonyba, hogy alkotópáros lettetek?
János: Nagyon szívhez szóló Johanna tiszta hangja, ahogyan megszólaltatja ezeket az Isten-dicséreteket. Bizony az „öreg király” szentimentálisan örül, mert „akár a harcos tegzében a nyílvesszők, úgy sorjáznak a gyermekek az ifjú évekből. És ha a városkapunál vitába keveredem ellenfeleimmel, ott állnak utódaim, nem vallok szégyent”. Ha Johanna énekét hallgatom, abban az is benne van, hogy egy nap majd a gyermekeinek meg az unokáinak énekel, amikor én már nem leszek a Földön. S a mostani ének meg az akkori együtt cseng az örökkévalóságban, hiszen Isten szemében a mi lebutított, számolgatós időfogalmunk egészen máshogy létezik.
„Érdemünk, ha volt, az a buta bátorság…”
János, egyszer így fogalmaztál: „Az író vámpír, aki bárki vérét kiszívja, ha ezzel életet adhat egy figurának.” A család örök múzsád. Előfordul, hogy megbántod őket?
János: Hát persze, ezek folyamatos határviszályok és határátlépési kísérletek. Újra és újra felvetődik a kérdés, hol kezdődik az irodalom, és hol végződik az intimitás. Kisebb korukban a gyermekeim nagyon megbántódtak rajta, hogy a fél ország a Johanna és a fiúvécé cikis sorain nevetgél, vagy hogy a Kaláka fűnek-fának énekli a Dorottya és a hisztit.
A feleségemmel is sok vita származott a kettőnk kapcsolatát tárgyaló, számomra már elidegenített, számára túlságosan nyíltan megszólaló szerelmes versekről. Ezért a huszonharmadik házassági évfordulónkra írtam a szerelmünkről huszonhárom verset, és Juli lett az egyszemélyes cenzúrabizottság, aki eldönthette, mi kerül közönség elé, s mi nem. Irtó rendes cenzor volt, csak egyetlen verset tiltott be. A többi az Emberszabás című kötetben olvasható.
Johanna, téged hogyan érint, hogy apukád szösszeneteiben visszaköszönnek a család belső dolgai? Le tudod vetkőzni a Lackfi névvel járó méricskélést?
Johanna: Őszintén szólva a Johanna és a fiúvécé okozta a legtöbb szívatást az általános iskolás éveim alatt, mert, ugye, a kaki-pisi témakör önmagában is elképesztően jó poénnak tűnik akkoriban, de ha egy vers arról szól, hogy egy lánynak a fiúvécébe kell mennie pisilni, az még viccesebb. Később a középiskolában is előkerült apa jó néhány műve. A legrosszabb talán az volt, amikor egy gyengén sikerült dolgozat után jött a szemrehányás, hogy „szégyent hozol apukádra!” .
Nem hiszem, hogy valaha megúszhatom a hasonlítgatást. Az emberek szeretik azt hinni, hogy egy ismert költő gyermekei mágikus tulajdonságokkal rendelkeznek. Ha rajtam múlik, a hétköznapokban igyekszem nem azzal indítani, hogy kinek a lánya vagyok, elvégre én elsősorban egy önálló személy vagyok, nem valakinek a valakije.
Nálatok családi szokás fiatalon házasodni. Lehet az előző generációktól tanulni, vagy úgysem tudjuk a saját zsákutcáinkat megspórolni?
János: Én húszéves voltam, amikor elvettem a tizennyolc éves Julit. A nagykönyv szerint aligha illettünk egymáshoz, de a Jóistennel hármasban szerződtünk, és ő azért köti össze a házastársakat, mert nagyon másféle tulajdonságaikkal ők tudják egymást a leginkább gyógyítani. Persze az a lehetőségünk is megvan, hogy ha akarjuk, mesterien sebezzük egymást. Ez a döntéseinken múlik, de Isten vezet minket. Nemrégiben a huszonkilencedik házassági évfordulónkra kitaláltam egy jópofa játékot, erre kiderült, hogy valami ősrégi sebet sikerült vele feltépnem. Viszont hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy Isten épp azt a sebet szeretné begyógyítani, hogy még szorosabban eggyé váljunk. Döbbenet volt, mikor felfogtuk…
Johanna: Bármennyire is szeretné a külvilág a fiatalokat megóvni a csalódásoktól, a jó szándékú tanácsokat is meg kell tanulni mérlegelni. Minket például sokan óva intettek attól, hogy ilyen fiatalon összeházasodjunk, az összes elvált felnőtt ismerős kórusban mondta, hogy várjunk még. Nem mondom, hogy nem kell alaposan átgondolni, kihez megy hozzá az ember, de csak azért, mert sok házasság zátonyra futott, még nem fog mindenkié tönkremenni.
Azért viszont elképesztően hálás vagyok, hogy közelről láthattam, hogyan tud két ennyire különböző ember szeretetben és békességben együtt élni. Ez nálunk is kihívás. Én a szavak embere vagyok, minden érzésemet igyekszem kommunikálni, a férjem ezzel szemben a szöges ellentétem. Amikor rosszkedvem van, fogalma sincs, mit mondjon, fordított helyzetben pedig hiába próbálom harapófogóval kihúzni belőle, mi a baj. Várhatunk a varázslatra, hogy a másik majd kitalálja, mire vágyunk, de bölcsebb használati utasítást adni egymásnak a nehéz helyzetekre. Ma már elég, ha Bende annyit mond: semmi bajom nincs veled, egyszerűen rossz napom van, és akkor már tudom, hogy jobb, ha egy kicsit magára hagyom.
Kétszázzal a földúton
A költőkről azt tanultuk, hogy egy vasuk sincs, és harmincévesen meghalnak magányosan. Erre te hat gyermeket felneveltél, és házat építettél Zsámbékon. Jó döntéseket hoztál, vagy voltak barátaid, akiktől éjjel is kérhettél kenyeret?
János: Érthetetlen bőséggel zuhogott ránk az áldás, nyilván nem a saját érdemünkből. Érdemünk, ha volt, az a buta bátorság, amellyel fejest ugrottunk a kegyelembe nincstelenül. A Gondviselés valóban ejtőernyő, mindenki hátára oda van kötve, de aki nem nyitja ki, az sosem fogja észrevenni.
Amikor épp a híd alá kerültünk volna, mert összeomlóban volt a fejünk felett a lakás, jött egy kedves ismerős, aki az összeköttetései révén kölcsönt szerzett nekünk, és kezességet vállalt értünk, holott nyilvánvalóan hitelképtelenek voltunk. A rákövetkező évben pont annyival kerestem többet, mint amennyi a törlesztőrészlet volt. Amikor zsúfoltan laktunk negyvennyolc négyzetméteren, jött egy telefon, hogy harmincöt évesen megkaptam a korábban csak élő klasszikusoknak osztogatott belga műfordítói nagydíjat, amelyből továbbléphettünk. Amikor a házunk elkészült, de kiderült, hogy a víz- és a villanybekötés pár millióját a mesterek kifelejtették a költségvetésből, összeomlottunk. Erre betoppant egy baráti házaspár, és felajánlották, hogy szívesen kölcsönadnak pár milliót, a férjet ugyanis akkor rúgták ki, és nagy végkielégítést kapott. Az égi posta mindig a kellő pillanatban érkezik, ha az ejtőernyőt kinyitjuk.
János, mind a közszerepléseidben, mind az írásaidban középúton jársz. Istennel mégis elköteleződtél. Miért?
János: Isten nagyon korán, már gyermekkoromban megszólított. A kezdetektől fogva írok istenes verseket, de három éve ért el az igazi, a Szentlélektől átitatott megtérés: Isten szíven lőtt egy vállról indítós rakétával, és azóta lángol a mellkasom. Mindig van tüzem, aki kér, annak adok. Semmiféle Superman nem lettem, továbbra is tele vagyok hibákkal, de igyekszem sokkal átitatottabb ember lenni. Egyszer imában jártam az utolsó vacsorán, ahol Jézus azt mondta nekem, szeretné, ha a vállára dőlve élnék. Na, erre próbálok törekedni.
Johanna, rajtad is érezni lehet, hogy ismered azt az Istent, akiről énekelsz…
Johanna: Nekem már felnőtt fejjel erősödött meg a hitem. Isten szeretetét számomra a kis Julcsi húgom ölelése hozta közelebb. Benne elképesztő dózisban megtalálható a szeretet legtisztább formája. Rajta keresztül értettem meg, hogy mit jelent az, amikor Jézus azt mondja, legyünk olyanok, mint a gyerekek.
Az új lemezen van egy zsoltár, amely az A csitári hegyek alatt című népdal dallamára íródott. Nagyon mélyen megérintett ez a rész: „Sem a szekér, sem a ló a bizalomra nem méltó, bizalmad az Úrra vessed, mert eléri a gyenge szó…” Sokszor olyan könnyen elvész az ember a külsőségekben, annyira koncentrál, hogy minden körülmény tökéletes legyen, hogy közben kifelejti az egészből Istent, pedig ő minden emberi siker alapja.
János, pár éve volt egy stroke-od, mégis mintha kétszázzal robognál földúton. Nem vetted jelként, hogy nem ártana lefékezni?
János: Utólag sem igen tudom, hogyan kerülhettem volna el. Akkoriban építkeztünk, Juli vitatta meg a mesterekkel, mi hova kerüljön, én pedig az országot jártam, hogy minél több pénzt gyűjtsek a feneketlen zsákba. Egy kedves családtól kaptunk kölcsönt, vissza kellett adnunk. Abban az áprilisban negyvenegy fellépésem volt, előfordult, hogy hét rendhagyó irodalomóra után ültem be az autóba, és mentem Tiszakécskére. Közben kiderült, hogy édesapám rákos. Nem meglepő, hogy amint visszaadtuk a kölcsönt, egy hétre rá engem már vitt a mentő. Szerencsére minden maradandó nyom nélkül, olcsón megúsztam, pár nap múltán már vígan fociztam. Viszont el kellett azon gondolkodnom, mi mindent tudnék másképp szervezni az életemben. Rengeteg munkát mondok vissza, időnként persze a saját káromra elszámolom magam, gondolván, hogy még az is belefér. Ilyenkor újratervezés van. Folyamatosan fékezek, de a menetsebesség így is meglehetősen gyors. Mindamellett mindig találok valamit, ami feltölt, mostanában Julival remek imasétákkal kezdjük a napot.
Kapd el a kegyelmet!
Istenre sokféleképpen lehet várni. Van olyan családi történetetek, amely kapaszkodót jelent számotokra a várakozás időszakaiban?
János: Johanna lányom szó szerint az aszfalton született, a MÁV-kórház háta mögött, a Rippl-Rónai utcában. Julinak már tolófájásai voltak, a nőgyógyász mégis hazaküldte, neki nem fájt annyira. A taxiban elfolyt a magzatvíz, ráadásul egy éjszaka zárva tartó portához navigáltuk a sofőrt. Miután kiugrottunk a kocsiból, kérdeztem Julit, hogy mit segítsek. Az adrenalintól se nem láttunk, se nem hallottunk. „Kapd el!” – mondta. Odanyúltam hirtelen, és Johanna babánk popsija máris a markomban volt, Juli meg a hónaljánál fogta meg.
Hogyan nem lett semmi baj? Felfoghatatlan. Nem tudok gyereket „csinálni”, senki sem képes rá, nincs az a tudós, a készen kapott életet legfeljebb továbbadni lehet. A kegyelem ilyen, küldi az áldást, és azt mondja: kapd el! Nem azért, mert ügyes vagy, hanem mert Isten munkatársa vagy.
Johanna: Erre a történetre irtó büszke voltam kisgyerekként, mert menő volt ilyen extrém körülmények között megszületni a többiek unalmas kórházi sztorijához képest. Családi szokás nálunk karácsonykor levelet írni egymásnak, és egy alkalommal apa kifejtette, mennyire szereti bennem, hogy a mai napig óriási lendülettel és lelkesedéssel tudok embereket szeretni, új dolgokba belevágni vagy épp kiállni a céljaim mellett. Úgy meghatott, hogy sírtam. Csak ezek után gondoltam bele, hogy milyen szimbolikus a születésem története.
János: Ott álltunk egy langyos őszi estén, én félmeztelenül, könyékig véresen, a feleségem diszkrét tócsával, lógó köldökzsinórral, karján a csecsemővel, a kicsi az én véres ingembe burkolva. Azt az inget kimostam, eltettem, és évekkel később azt viseltem Johanna esküvőjén. Egy brutálisan gyönyörű történet, amely körbeért.
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
Lackfi János Hej, Sionról fúj a szél… című kötete a Harmat Kiadónál kapható.
