Nemcsak az határozza meg a sorsunkat és az életünket, hogy ki lesz a társunk, hanem az is, hogy milyen pályát választunk. Sorozatunkban annak eredünk nyomába, hogy miként lehet egy szakmából hittel és szenvedélyes szeretettel űzött hivatás. Ezúttal Tőtős Mária lakberendezővel, egy neves belvárosi konyhastúdió vezetőjével, a Baptista Női Misszió munkatársával beszélgettünk.
Hogyan jelenik meg jelenlegi hivatásodban a hited, az Istennel való kapcsolatod?
Nagyon sokrétűen. Először is az üzletbe belépő ügyfél találkozik velünk – sokszor nem pont velem, hanem egy másik tervezőnkkel –, éppen ezért nem mindegy, hogy milyen csapatot építünk, kikkel dolgozunk, és hogy milyen az arculata, a hangulata a helynek, ahol fogadjuk. Számunkra nagyon fontos a minőség, a becsületesség és a személyre szabott figyelem. Lehet, hogy csak néhány mondatot beszélek egy emberrel, de lényeges, hogy milyen benyomás alakul ki benne. Törekszem rá, hogy kedves, segítőkész és hiteles legyek.
Elengedhetetlen a magas minőség is. Talán nem mindenki engedheti meg magának ezt, de aki nálunk vásárol, utólag nem csalódik. Ha az adott munkát nem tudjuk megfelelő minőségben elkészíteni, akkor inkább nem vállaljuk el, mert meg szeretnénk őrizni a hitelességünket.
Ez a hozzáállás egyfajta alázatra, szolgáló mentalitásra késztet.
Bevallom, amikor lakberendezőként egyre ismertebb lettem, kicsit elszálltam magamtól. De hálás vagyok, hogy voltak olyan barátaim, akik időben figyelmeztettek, így ma tudatosan figyelek arra, hogy a stúdióban is krisztusi alázattal viszonyuljak az emberekhez. Jézus mindig a saját nyelvükön szólította meg az embereket. Tőle tanultam, hogy ne általános dolgokat mondjak a hozzám fordulóknak, hanem próbáljam felismerni, hogy kinek mire van szüksége – ahogyan a lakberendezésben is alap, hogy az ügyfél megismerése után tervezünk egy számára optimális környezetet. Nem magamnak tervezek, nem magamat valósítom meg, hanem az ügyfélre fókuszálok. Építő módon kell kapcsolódni az emberekhez, segíteni őket. Az sem mindegy, hogyan mondok valamiről véleményt.
Időnként személyesebb beszélgetésekre is sor kerül az ügyfeleinkkel, például utazáskor, helyszínbejárások során. Volt, aki a házassági problémáját is megosztotta velem, bár ez mostanában jóval ritkábban fordul elő, mint évekkel ezelőtt, amikor még egy turkálónk volt. Ott valódi szükségleteik voltak az embereknek. A tehetősebb emberek, akikkel mostanában találkozunk, jóval keményebbek, nem érzik annyira, hogy mire van valójában szükségük. Emiatt a személyes kapcsolódás is nehezebb.
Korábban Vecsésen egy turkálót üzemeltettetek. Ennek köszönhetően később egy szolgálat és egy gyülekezet is elindult.
Egy válság közepén vágtunk bele, ahogyan most is egy gazdasági válsággal küzdünk, s mi épp plántálni kezdünk egy gyülekezetet Budapest szívében, Újlipótvárosban… Vecsésen a turiban készítettem elő a gyülekezeti játszóházunkra a kézműves anyagokat, amikor az egyik vásárló rákérdezett, hogy mit csinálok, és felvetette, miért nincs ilyen játszóház Vecsésen is. A férjem akkoriban „véletlenül” épp egy gyülekezetplántáló bibliaiskolába járt. Véletlenül, mert amikor megszületett benne a döntés, hogy szeretne elvégezni egy bibliaiskolát, az első adandó lehetőségre jelentkezett úgy, hogy fogalma sem volt a gyülekezetplántálásról. Közben munkálkodott benne ez a vágy, és azt kérte Istentől, hogy ha valóban ez lenne az elhívásunk, akkor mutassa meg nekem Isten ezt anélkül, hogy ő beszélne róla. Egyik hajnalban felkeltettem őt, mert álmomban láttam egy konkrét vecsési helyiséget, ahol keresztény játszóházat tartottunk a gyerekeknek. Jani számára ez egyértelmű válasz volt az imáira. Amikor elmeséltük mindezt a rákoskeresztúri lelkipásztorunknak, ő is arra bátorított minket, hogy vágjunk bele a vecsési misszióba.
Hogyan kezdtetek hozzá?
Először a lakásunkban tartottunk egy házicsoportot hét fővel. Az első nyilvános, külsős alkalmunk a játszóház volt. Írtam negyven sms-t a turiból az ismerősöknek, és megszólítottuk az ismerős gyerekeket. Aztán indítottunk egy patchworkklubot (ez máig működik), egy angol társalgási klubot és egy Biblia-klubot. Pár hónappal később tartottuk az első istentiszteletet, amelyen eleinte heten-nyolcan, később tíz-tizenketten vettünk részt, csak két-három év után lettünk többen. Tinialkalmakat, táborokat is szerveztünk, szolgálói csoportot indítottunk a megtértekkel. Együtt dolgoztuk ki a következő játszóházak témáját, velük beszéltük át, hogy mit szeretnénk, ha átélnének, megértenének a gyerekek, megszerveztük a játékokat, énekeket. Utólag jöttünk rá, hogy tulajdonképpen így tanítványoztuk őket. Később a gyerekek révén a családok is bekapcsolódtak a gyülekezetbe. Olyanok is voltak, akik az üzletbe jártak beszélgetni hozzám.
Aztán a férjemben született meg az ötlet, hogy indítsunk egy konyhastúdiót Vecsésen – úgy vélte, hogy bennem megvan hozzá a kereskedői véna és a stílusérzék, ő pedig asztalosként a szakmai részt tudja hozzátenni. Elkezdtem hát lakberendezést tanulni, aztán kiállításokra jártunk, kétszer megnyertük a legjobb stand díját. Így alakult ki lépésről lépésre a mai stúdiónk, immár a főváros szívében.
A tapasztalataidat, talentumaidat nem csupán a munkádban, hanem különféle szolgálatok során is hasznosítod. Hogyan?
Konferenciákat, színpadokat dekorálok, keresztény klubok, gyülekezeti házak berendezésében segítek. Az egyik kedvenc igém így szól: „Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr!” Úgy gondolom, hogy egy konferencián nemcsak hallanunk kell Isten igéjét, hanem meg kell tapasztalnunk a valóságban, a konkrét szükségeinkben is. Ez a gondolat inspirált az elmúlt időszakban, amikor az Álarcok nélkül, a Hálás vagyok, a Kelj fel, tündökölj!, a Hit6 női konferencia vagy a Pax Tv stúdiójának a dekorációját is készítettem. Számomra fontos, hogy a nők érezzék: Isten szereti őket, várta őket, tud róluk, s legyen mindez modern köntösben, mert a kereszténység nem holmi ósdi dolog, hanem ma is létező valóság. Rendszeresen szervezünk kreatív női alkalmakat is missziós céllal. Mostanában Lídia története inspirál, aki gazdag bíborkereskedőként nem hagyta maga mögött a kultúráját: az ő megtérésén keresztül született meg Európa első gyülekezete, jött létre egy missziós központ Filippiben.
Hiszem, hogy Isten nem véletlenül helyezett oda, ahol vagyunk, és adott éppen olyan képességeket, ajándékokat, melyekkel rendelkezünk. Ne arra koncentráljunk, amink nincs, használjuk azt, amit kaptunk! Ez mindenre igaz: az anyagiakra, a lelkiekre, a képességeinkre is. Sáfárkodjunk jól a talentumainkkal!
Végezetül megosztanál velünk néhány olyan alapelvet, amely segítségünkre lehet abban, hogy igazi otthonná váljon az otthonunk?
„A szeretet soha el nem múlik” – szerintem ez a legfontosabb. Gyakran bele szoktam hímezni az általam készített patchworkmunkákba ezt az idézetet is: „A szeretet teszi a házat otthonná.”
Nem elhanyagolható szempont a takarítás és a rendrakás. Ez az alap, amely egyfajta bizonyság az életünkről. Legyen olyan az otthonunk, hogy a család szeressen hazajönni, szívesen hozza oda mindenki a barátait, ne legyen ciki.
Én nagyon szeretem a régi dolgokat, tárgyakat is. Nézzünk szét, hogy mi van otthon, kreatív szemmel nézegessük a lakberendezési oldalakat, újságokat. Ne azt lássuk, hogy nekem ez sincs, arra sincs pénzem, ne legyen negatív a hozzáállásunk! Használjuk az Istentől kapott kreativitásunkat, és alkossunk újra dolgokat. Ne feledjük: Isten sem söpör félre minket a megtérésnél, hanem újraformál.
Jól megválasztott színekkel, ízléses textíliákkal még harmonikusabbá tehetjük a környezetünket. Gondoljuk végig, milyen színeket szeretünk, mi jellemző a ruhatárunkra, mi az, ami megnyugtat, és ezekhez keressünk kiegészítő színeket. (Az interneten rákereshetünk a „színharmóniák” kifejezésre, az is adhat ötleteket.) Érdemes használnunk a kontrasztokat is. Az egyszínű felület mellett legyenek mintás dolgok. Játsszunk a struktúrákkal: a fa mellett a beton vagy egy sima festett felület is izgalmas lehet. Figyeljük meg a természetet, mennyiféle anyag, felület, szín, struktúra létezik egymás mellett, mégis minden milyen harmonikus egységet alkot. Teremtsünk magunk körül mi is harmóniát!
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
A szerzőről
