Tamás nyolcadikos. Jó eszű fiú, szerető családból származik. A bizonyítványa mégis mindig tele van hármasokkal. Hogy miért? Mert nincs kedve tanulni. Egyre dacosabb, „igazi” kamasz: ellenálló, lázadó. A szülei sok mindent megpróbáltak a lelkére beszéléstől a korrepetáláson át, de Tamásnak nem segít. Utálja az egész iskolát – a szülei pedig értetlenül állnak a helyzet előtt. Esze van. Biztos, támogató háttér áll mögötte. Jók a tanárai (akik dicsérik is jólneveltségét, szociális érzékenységét). Segítséget kap. Miért nem akar tanulni?
Panna negyedikes. Csendes, visszahúzódó kislány. Talán azért is, mert a tanulással mindig is meggyűlt a baja. Lassan tanult meg olvasni, nehezen megy a számolás, folyton lemarad. A tanító néni időnként kifakad: ha nem lenne ilyen lusta, jobban menne neki. Szülei nem értik: hogyhogy lusta? Hiszen otthon kérés nélkül nekiül a leckének. Igaz, aztán az egész délután elmegy egy-két számtanpéldával, de Panna ott ül, háborgás nélkül. Tényleg lusta lenne?
Zoli másodikos. Nehezen ment neki az első osztály is, pedig édesanyja mindennap gyakorolt vele. Kínkeservesen haladtak, és Zoli mindig éppen csak elégségesre írta meg a felmérőket. Lassan megfogalmazódott a félelem: lehet, hogy buta? Egyszerűen nem elég okos ahhoz, hogy megjegyezze a szorzótáblát, megértse az olvasmányt? Ugyanakkor otthon csodálatos dolgokat épít, sok minden iránt érdeklődik, jól lehet vele kirakózni. Valóban buta lenne? Vagy más áll a háttérben?
Nem akarja? Lusta? Buta? Vagy valami más?
A figyelemzavar alattomos, aljas nehézség. Könnyebben gyanítható, könnyebben felismerhető, ha az aktivitás szabályozásának, az impulzusok kontrolljának nehézsége is kíséri – azaz ha a gyermeket szinte lepkehálóval kell elkapni, hogy egy-egy helyzetbe belevezessük, de onnan pillanatok alatt kilép, és már nyomát sem látjuk, hamar megfogalmazódhat bennünk a gyanú: a figyelme sem lehet jelen sokáig egy-egy helyzetben. Ha azonban a figyelemzavar hiperaktivitás nélkül jelentkezik, megtévesztő a kép. Úgy tűnik, mintha nem akarna tanulni, mintha lusta vagy buta lenne. Pedig lehet, hogy csak a figyelme „fogy el”.
Képzeljük csak el a helyzetet: elkezdődik a matekóra. Az első tíz percben képesek vagyunk a figyelmünket koncentrálni, együtt haladunk a tanárral, tudjuk, mi a feladat, hol tartunk. Tíz perc után azonban lassan elkalandoznak a gondolataink, kikapcsolunk. Nem azért, mert így döntünk, hanem mert pillanatnyilag nincs több figyelmünk.
Ezzel pedig elveszítjük a fonalat. Az óra halad tovább, mi pedig egy másik világba léptünk: a lehulló levelet figyeljük, a radírunkat próbáljuk apró morzsákra aprítani, a padtárs legújabb csillámos tollát „kell” kipróbálnunk. Mert elfogyott a figyelmünkből az erő; és ahhoz, hogy újratöltődjön, muszáj kicsit kikapcsolnunk. De mivel hiperaktivitás nincs jelen, ezt csendesen, „jól nevelten” és ezért feltűnésmentesen tesszük.
Lehet, hogy néhány perc múlva (az elkalandozás során kicsit „pihenve”) feleszmélünk, és megpróbálunk újra bekapcsolódni az órába – de könnyen lehet, hogy addigra értékes információkról maradtunk le. És kezdődhet a küzdelem: miközben megy tovább a tanár, egyszerre kellene rá is figyelni, illetve pótolni, ami a „szünet” alatt kimaradt. Ez persze fárasztó, megterhelő. Ha a figyelmünk nem elég fejlett, egy dologra is éppen elég nehéz koncentrálni, nemhogy párhuzamosan többre. Így a figyelmünk még jobban kifárad, könnyen kikapcsolunk megint. És az ördögi kör újraindul: végképp lemaradunk, elveszünk a tananyagban…
Vajon hogyan néz ki ez kívülről?
„Nem tudja, hol tartunk a feladatban – biztos nem is akarja csinálni.”
„Nem ott tart a feladatban, ahol kellene – lusta együtt haladni az osztállyal.”
„Nem érti a feladatot – persze, mert buta.”
A valóságban pedig se nem dacos, se nem lusta, se nem buta. Csak épp kihúzták alóla a figyelem „szőnyegét”.
Néhány alapvetés
1. Minden gyermek arra vágyik, hogy a felnőttek büszkék lehessenek rá. Egyrészt a szüleinek jó fia, jó lánya legyen: olyan, aki beválik, aki sikeresen csinálja, amit várnak tőle, aki dicséretet kap – egyszóval olyan, aki elégedettséget teremt maga körül. Másrészt a tanárainak ügyes diákja legyen: aki jól válaszol, aki ügyesen csinálja, amit kérnek tőle, aki jó eredményt ér el – egyszóval olyan, akire büszkék lehetnek a tanárai.
Minden gyermek ezzel a vággyal indul az iskolába. Természetesen az idők során van úgy, hogy ez valamiért gellert kap, kisiklik. De nem azért, mert a gyermek egy nap úgy ébred, hogy már „nem akarja” – hanem azért, mert történik valami, végigszenved egy folyamatot, amelynek során feladja. Mert valami miatt túl nehéz teljesítenie, nem sikerül megfelelnie. Vagy mert rendszeresen kifárad a figyelme, és ezért folyton elvész, lemarad, nem tudja követni az eseményeket. Akarja, persze, hogy akarja – ő lenne a legboldogabb, ha „jó” gyermek, diák lehetne. De nem megy. Ettől frusztrált, motiválatlan, elkeseredett lesz – és feladja.
A lényeg itt van: miért nem megy?
2. Ha valami nem megy, akkor egy probléma húzódik meg a hátterében. A „nem megy”, a „lassan, nehezen megy” tünet. Azt jelzi, hogy az adott területen valami gondot okoz a gyermeknek. Egy hasonlattal élve: építkezünk, de a fallal csak nem haladunk. Mert az alapok bizonytalanok, girbegurbák, nem működnek alapként – nem tartják a falat. Hiába szidjuk azt, aki a falat építi, attól nem lesz stabilabb a fal. Ha az alappal van a baj, hiába mondjuk a kőművesre, hogy lusta, nem akarja, attól sem fog a fal jobban épülni. Az alapokat kell megvizsgálni, ott kell megkeresni: mi akadályozza, hogy a fal rendben elkészüljön?
Ne a tünetek szintjét nézzük: nem halad az osztállyal, nem tud számolni vagy olvasni. Ha valami nem megy, keressük, de legalább feltételezzük a mögötte húzódó képességek nehézségét. És máris más a kép: nem arról van szó, hogy nem akarja, lusta vagy motiválatlan, hanem hogy az alapok környékén valami problémája van. Erről pedig egyetlen gyermek sem tehet.
És itt érdemes röviden kitérnünk a gyakorlás és a fejlesztés lényegi különbségére. A gyakorlás a nehézség szintjén mozog: megcsináljuk néhányszor azt, ami gondot okoz, begyakoroljuk – és ettől kezdve képesek vagyunk rá. A fejlesztés nem a nehézség szintjén mozog: a tevékenység hátterében álló, annak alapját adó képességeket térképezi fel. Ezek közül erősíti meg azt, ami kevésbé fejlett, elmaradott vagy hiányos, és ez hat pozitívan a tevékenységre is. Ez természetesen szakember feladata, de szülőként fontos emlékeznünk: nem biztos, hogy a nehézségen a több gyakorlás segít. Lehet, hogy a háttérképességek fejlesztése a megoldás.
3. Nem minden a gyermek elhatározásán múlik. Ha a figyelme nem kellően érett, könnyen lehet, hogy a tanórák jelentős részét elkalandozva, a figyelmét kikapcsolva fogja tölteni. Ez nem az ő döntése – mint ahogyan nem az autó döntése, hogy nem megy tovább, amikor kifogy belőle a benzin.
Lehet, hogy a gyermek nagyon-nagyon szeretne odafigyelni (mert például éppen dolgozatot ír). Lehet, hogy ha borzasztóan motivált, akkor egy-egy alkalommal képes is felülmúlni önmagát (és a témazáró dolgozatra negyven percen keresztül is koncentrálni tud). De ezeket tekintsük inkább ritka kivételeknek, amelyek ráadásul elképesztő erőfeszítésébe kerülnek egy figyelmi problémával küzdő gyermeknek. Ha „csak” egy pici erőfeszítésen múlna a gyermek számára, rég összekapta volna magát: hiszen úgy szeretne olyan gyermek, diák lenni, akire büszkék a felnőttek…
Az, hogy a gyermek figyelmének milyen a fejlettsége, nem a gyermek szándékán múlik.
Az, hogy a rendelkezésre álló figyelem „elfogy”, nem a gyermek hibája.
Az, hogy az elfogyott, hiányzó figyelmét valahonnan mégiscsak teremtse elő, nem reális elvárás.
Ha fogytán a figyelem
Ha most visszapillantunk Tamás, Panna és Zoli példájára, érdemes ezen a szemüvegen keresztül újra elolvasni a jellemzésüket.
Lehet, hogy Tamás a figyelme kifáradása miatt nem tud az eszének megfelelően teljesíteni, és ennek a frusztrációja okozza a motiválatlanságát, ellenállását.
Lehet, hogy Panna a figyelme kifáradása miatt marad le folyton, kalandozik el, és készül el olyan lassan mindennel.
Lehet, hogy Zoli a figyelme kifáradása miatt nem képes elég hosszan koncentrálni ahhoz, hogy bekerüljön a tananyag a fejében, és megmaradjon benne.
Persze az is elképzelhető, hogy Tamás, Panna és Zoli más nehézséggel is küzd. De a figyelem állapota alapvetően határozza meg a teljesítményünket. Ezért aztán központi kérdés: mit tehetünk a figyelemért?
- Legyünk résen! Ne ítéljünk a tünetek szintjén, hanem nézzünk mögéjük. Ne azt mondjuk, hogy nem akarja, lusta, buta, sokkal inkább azt, hogy ez valamiért nehéz neki. Próbáljuk megtalálni, mi okozhat gondot neki. Kérjük szakértő segítségét – mert rajtunk, szülőkön és pedagógusokon múlik, hogy segítségért fordulunk, vagy butának, lustának, ellenállónak bélyegezzük a gyermeket.
- Teremtsünk megfelelő környezetet! Ha figyelmi probléma áll a háttérben, alakítsuk a gyermek környezetét úgy, hogy a segítségére legyen. Ne arra akarjuk rávenni, hogy folyamatosan figyeljen. Lehet, hogy egyszer-egyszer megteszi a kedvünkért (ha nagyon kell, mi is tudunk a kezünkön járni), de úgy kifárad, hogy a következő órákban használhatatlan lesz.
-
- Segítenek azonban a tevékenységváltások, a betervezett pihenők, a meghatározott ideig tartó feladatok. Ezek megtervezésébe már egy alsós gyerek is bevonható. Mondhatjuk: „Nézd, itt egy matekfeladat. Szerinted hány perc alatt leszel kész? Öt perc alatt meglesz? Rendben, ha elkezded, indítom az órát, meglátjuk. De szerinted mi segítene, hogy az öt percet összeszedetten végigdolgozd? Guggolsz előtte hármat? Vagy iszol egy pohár vizet?”
- Lehet, hogy könnyebb, ha nem kell a tanulást széken, „mozdulatlanul” végigülnie. Sünipárna, gumiszalag a szék két lába közé – és máris izeghet-mozoghat annyit, amennyi segít a figyelmét fenntartani.
- Lehet, hogy könnyebb, ha tekergethet, gyúrhat, nyomogathat valamit, amíg figyel. Számtalan ilyen tárgy van – sok közülük hangot sem ad ki. Ha segít, miért ne? Tapasztaljuk ki együtt: milyen ritmusban, milyen segítséggel tud optimálisan figyelni?
- Adhatunk továbbá mankókat is: ha a figyelem belülről, a gyermekből „fogy ki”, akkor adhatunk számára külső támogatást. Emlékeztető a gyerekszoba ajtaján: „Holnapi különóra?” És akkor hátha nem reggel kell keresni a focicuccot. Versike a leckeíráshoz: „Mateklecke kipipálva, aztán megy is be a zsákba!” És akkor hátha a házi feladat megírása után a táskába kerül a matekfüzet, és nem a fiókban várja sorsa jobbra fordulását. Közösen kialakított napi időbeosztás: rövid tanulóidőkkel, közben betervezett, mozgásos pihenőkkel, uzsonnával, ivással. És akkor hátha nem egy hatalmas, átláthatatlan, ellapátolhatatlan feladatkupac a tanulnivaló, hanem belátható, megléphető szakaszokból és várva várt pihenőkből álló kihívás.
- És a kedvencem: a csomagolás. Ha nem tud egy tantárgyhoz négy tankönyvet, füzetet számontartani – csomagoljunk. Tegyük őket mappába, és máris csak egyre kell figyelni. Ha nem tud a kulcs-bérlet-telefon hármasságra figyelni (vagyis valami mindig otthon marad…) – csomagoljunk. Kerüljön a bejárati ajtóra egy nagy jel, amely három részből áll, például egy kéz, három feltartott ujjal vagy egy háromlevelű lóhere. Már csak egy jelre kell figyelni – és az emlékeztet a három elemre. Mindig a padlón marad a szennyes tornacucc, a zsákban pedig a maradék uzsonna? Csomagoljunk. Iskolából hazaérkezés után (ha már begyakoroltuk, közös a tolvajnyelv) elég csak annyit mondani: „Juli, tudod, két dolgod van!” És már tudja is, mi az a kettő: a tornacucc szétpakolása és a maradék uzsonna beszolgáltatása. Csomagoljunk, vagyis a kisebb egységeket próbáljuk meg nagyobb egységek részévé szervezni. Így kevesebb elemre kell figyelni, illetve a nagyobb egység előhívja a benne rejtőző kisebbeket.
Eleinte munkás? Igen. Nem szabad egyszerre túl sok csomagot alkotni? Nem bizony. Azonban lassan, lépésről lépésre ezek a külső mankók beépülhetnek a mindennapok gyakorlatába – megkönnyítve a gyermek életét, sikerélményt szerezve és így a nagyon fontos „én is rendben vagyok” érzést biztosítva.
Végezetül: szakember segítségét nem csak a nehézség hátterének, okának feltárásánál vehetjük igénybe. Számos gyógypedagógiai, pszichológiai alapú fejlesztés érhető el Magyarországon, súlyos nehézség esetén pedig az orvosi támogatás vagy a gyógyszer is felmerülhet. Széles a paletta, így sokféle lehetőség közül választható ki az, amelyik a legjobban tudja támogatni a családot.
Szülőnek, gyermeknek, pedagógusnak ugyanaz a célja: olyan gyermeket nevelni, aki bízik önmagában, elégedett önmagával, jól érzi magát a bőrében, és így a benne rejlő lehetőségeket ki tudja bontakoztatni. Biztos vagyok abban: mire a szülőben megfogalmazódik, hogy „valami nincs rendben”, a gyermek már rég érzékeli ezt. A nap sok-sok percében szembesül azzal, mennyire eltér a korosztályától; érzi, hogy valamiben más.
Ne hagyjuk magára gyermekünket, adjunk neki kapaszkodót és támogatást ebben a helyzetben! Segítsünk neki azzal, hogy nyíltan beszélgetünk vele. Fogalmazzuk meg: nem vele van a baj, hanem nehézséggel küzd valamilyen területen. Keressük közösen a megoldásokat, küzdjünk meg vele vállvetve. Építő lesz – a szülő-gyerek kapcsolatra nézve is.
Ismerje meg szakértőnket! Látogasson el honlapjára, forduljon hozzá bizalommal kérdéseivel!
www.fejlesztesitanacsado.hu
www.facebook.com/fejlesztesitanacsado
Megjelent a Family 2021/1. számában.
A szerzőről
