Háromgyermekes családban élve nem meglepő, hogy a naptárunk szinte mindig tele van programokkal, főként hogy két gyermekünk is versenysportoló. Isten azonban rendszeresen megállít, hogy tudatosítsa bennünk a programjaink legfontosabb feltételét: „ha az Úr akarja, és élünk”. Mostanában többször is megesett, hogy ellenőriztette velünk: vajon meghívtuk-e őt is a naptárunk eseményeihez.
Néhány hete szinte csak arról lehetett olvasni a hírekben, hogy az M1-es autópályán a porvihar miatt tömegbaleset történt. Mi éppen arrafelé indultunk aznap, de én még Budaörs környékén meg szerettem volna állni egy rövid kitérőre. A férjem nem is értette a tervet, hiszen nem sokkal azelőtt indultunk el, és hosszú út állt még előttünk – továbbment hát, úgy gondolta, bizonyára csak viccelek. Kicsit azért zokon vettem, de mivel valóban nem volt sürgős elintéznivalóm, túltettem magam a meg nem értésen. A porvihart látva több helyen is lassan mentünk az autópályán, le is videóztam a „láthatatlansági” viszonyokat, és igyekeztünk kiszámíthatóan, óvatosan áthaladni rajtuk.
Csak este, a híreket olvasgatva számolgattuk, mikor is jártunk mi ott, és mikor történt a baleset. És akkor gondoltunk bele abba, hogy ha ott mégis megállunk egy rövid pihenőre, és aztán folytatjuk csak az utunkat, hol lennék most épp…
▪️
Egy másik alkalommal a kisebbik fiunkat kísértük meccsezni. Úgy tűnt, az első fordulókon minden rendben van, egy alkalommal viszont sírva jött le a pályáról, és mutatta a lábát. Kiderült, hogy a friss, de már bejáratottnak hitt korcsolya mégis lenyúzta a lábáról a bőrt. Viszont még folytatnia kellett volna a játékot… Másnap, a következő első meccsen fájdalmas arccal üldögélt a kispadon: hiába volt minden kötözgetés, nem akart múlni a fájdalom. A szabályok szerint viszont egész nap ott kellett volna ülnie, teljes menetfelszerelésben, hogy meglegyen a létszámuk – és nézni a csapattársait, akik egymásnak segítve kiabálták, melyik körben ki megy fel, ki marad bent a fiunk helyett.
A szünetben igyekeztünk szót érteni a helybeli, szlovák orvossal, hogy mi lenne hasznos, hogyan tudnánk őt még aznap pályára állítani. Mire kitaláltuk, mi lenne jó, és ő is egyetértett velünk, ellátta a sebes lábat, a fájdalom is enyhült. Attól kezdve a kisfiunk nemhogy korcsolyát tudott újra húzni a lábára, de sokkal jobban is játszott, hogy meghálálja a csapattársainak a segítséget, amíg őt helyettesítették.
▪️
A harmadik ilyen utunk előtt már tartottunk tőle, most mi következik. Nem csalódtunk. Nagyfiunkkal indultunk volna útnak hajnalban, amikor előző este váratlanul lebetegedett. Kétségbeesve nyöszörgött, hogy most mit csináljunk – mi is tanácstalanok voltunk. Beteg gyereket terhelni nyilván nem szeretnénk, viszont a csapatot cserben hagyni sem lett volna szép. Annál is inkább, mert már késő lett volna mást hívni a helyére, ráadásul a szállást sem lehetett lemondani. Imádkoztunk, és igyekeztünk bízni abban, aki előre látja a programjainkat. Az a történet jutott eszembe, amikor Jézushoz egy apa érkezett, gyógyítást kérve tőle gyermekének. Amikor Jézus megkérdezte tőle, hisz-e benne, és ő azt felelte: „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24), Jézus nem kérte tőle számon, hogy nem 100%-os a hite: a gyermeket azonnal meggyógyította. Ezt mondtuk mi is: nem tudunk többet tenni, mint hogy imádkozunk, és bepakolunk az utazásra. Ennél jobban most nem tudunk hinni. Amikor a fiunk inni kért, abból a bögréből adtunk neki, amin ez a felirat áll: Nincs lehetetlen. Lázár története is előttünk volt: ő nem kicsit „érezte rosszul magát”, hanem, bizony, negyednapos halott volt, mire Jézus hajlandó volt odamenni – hogy aztán megmutathassa, neki ez sem akadály. Mintha kihúzná a lábunk alól a biztosnak tűnő emberi számítások talaját, hogy megmutathassa: neki nincs lehetetlen. Ezt akkor is átélhettük: nagyfiunk meggyógyult, mire az úticélunkra érünk, az ereje is visszatért, és három napon keresztül jól helyt tudott állni.
Azóta valahányszor elmegyünk a mellett a kihajtó mellett az autópályán, ránézünk a korcsolyára vagy a bögrére, mindannyiszor Isten gondviselése jut eszünkbe – akár kisebb, akár életbevágó dologban mutatkozott is meg.
A szerzőről
