Család és karrier – női szemmel
Az élet egyik legkomolyabb kihívása és döntése, hogy a gyerekek születését követően édesanyaként munkavállalók legyünk, vagy otthon maradjunk. Melyik a mi utunk? Hol van a helyünk? Sokféle indíték, körülmény állhat a döntésünk mögött, s bármelyiket választjuk, mindkettő lemondással is jár.
A mai magyar modell szerint a munkavállaló édesanyák vannak többségben, akik így kevesebb időt tudnak a gyerekek mellett tölteni, mint főállású anyatársaik. A gyerekekkel töltött minőségi idő hiánya az egyik legnagyobb nyomás a dolgozó édesanyákon.
„Régen az anyák otthon voltak” – halljuk sokfelől. De kis utánajárással megállapíthatjuk, hogy ez a tény korántsem jelenti azt is, hogy régen az anyák több minőségi időt töltöttek a gyerekeikkel. Nem többet vagy kevesebbet foglalkoztak velük, hanem egyszerűen más körülmények között. Akárcsak évszázadokon át a természeti népeknél, a gyermek valóban az anya közelében nőhetett, de sokszor ez azt jelentette, hogy míg a szülők a földeken dolgoztak, a gyerek a napot a nagyszülőkkel töltötte, vagy maga is már fiatalon besegített a munkába. A többgenerációs nagycsaládok együttélése persze a gyerekek szempontjából védelmet, biztonságot nyújtott, de ennek is megvoltak a maga hátulütői.
A módosabb családok a 17–18. századtól szoptatós dajkát alkalmaztak a gyerekek mellett, aki sokszor akár élethosszig is elkísérte őket. A dajka mellé pesztrát is fogadtak egy-egy hét–tizennégy éves, szegény sorsú kislány személyében, majd nevelőnőt, házi tanítót. Ezek a segítők később a polgári családokban is megjelentek.
Ma a rokoni kötelékek meglazulása, a családok mobilitása, a nyugdíjkorhatár kitolódása, a közösségek felbomlása, a nukleáris családok miatt az anyák magukra maradtak. Így nem kis kihívást és komoly szerepkonfliktust, lelki terhet jelent a munkahely, a család, az otthon feladatainak sikeres összehangolása. Külső segítség nélkül lehetetlen minden szerepünkben kimagaslóan teljesítenünk – segítség nélkül még az sem várható el, hogy átlagosan teljesítsünk, ha négy-öt szerepben kell egyszerre helytállnunk.
Magyarországon ma külső segítséget kérni valahogy szégyellnivaló. A kívülről jövő és az önmagunkkal szemben támasztott elvárás mégis azt a hazugságot erősíti bennünk, hogy csak akkor vagyunk szerethetők és elfogadhatók, ha egyszerre hozzuk minden területen a megfelelő szintet. Jó nő, feleség, anya, keresztény, jól felkészült szakember, jó munkatárs, vezető, szomszéd, barát, háziasszony. A harmincas-negyvenes éveimben magam is ebben a taposómalomban éltem. Egyszer összeírtam, hogy volt idő, amikor közel húsz különböző szerepben működtem párhuzamosan – nem meglepő módon igen változó eredménnyel. Aztán egy szakmai konferencia kerekasztal-beszélgetése során szembesültem a nyilvánvaló ténnyel, hogy az ott lévő, a szakmájukban, a nyilvánosság előtt sikeres családos nők mindegyike kap segítséget házvezetőnő vagy takarító személyében a háztartásban, bébiszitter, magántanár, nagyszülő személyében a gyereknevelésben és bizonyos munkahelyeken személyi asszisztens, titkárnő, segítők személyében is. Egyedül senkinek sem megy.
Az életkörülmények változása, a modernizáció együtt jár nemcsak a nők munkavállalásával, de a férfiaknak a családi életben, gyereknevelésben való aktívabb részvételével is. A férjem támogató segítsége nélkül – aki lelkészként az átlagostól eltérő munkarendje révén éppen akkor tudott többet otthon lenni, amikor én a munkahelyen voltam – én sem vállalhattam volna a család mellett azt a munkát, amelyet végeztem.
Kérjünk segítséget! Tudatosítsuk magunkban, hogy nem természetes, hogy mindent egyedül kell csinálnunk. „Egy gyerek felneveléséhez egy falu kell” – mondták a régiek, és ma ez csak a legritkább esetben adott. Kérjünk segítséget a férjünktől, a közelben élő rokonoktól, barátoktól, dolgozzunk össze az ovistárs anyukájával, vagy ha megtehetjük, akkor szégyen és lelkiismeret-furdalás nélkül vegyük igénybe a fizetett segítséget.
Ellentmondásos helyzet
A kisgyermekes anyák munkaerőpiaci helyzetéről készült friss magyar kutatás is alátámasztja, hogy a nők zöme a gyerek hároméves kora körül visszatér a munkába. A munkavállalásukkal kapcsolatban több ellentmondás is megfigyelhető. A túlnyomó többség (92%) úgy gondolja, hogy az a helyes, ha a férfi és a nő is hozzájárul a család jövedelméhez, de sokak szerint (85%) azonban egy ideális világban a kisgyereket nevelő anyáknak nem kellene dolgozniuk. Bár a résztvevők nagyobb része szerint a kisgyerekes anyukák nem számítanak egyenértékű munkaerőnek (a betegségek, a gyerekek miatti rövidebb munkaidő, a rugalmatlanság miatt), 75%-uk mégis szívesen alkalmazna kisgyerekes nőt. A válaszadók többsége szerint nem befolyásolja az anya-gyermek kapcsolatot, hogy dolgozik-e az édesanya. Ugyanakkor a megkérdezettek több mint fele szerint a család élete megsínyli, ha az anya teljes munkaidőben dolgozik.
Akár az anyagiak miatt kényszerült vissza a munkába a nő (kétkeresős család), akár azért, mert onnan kap olyan visszajelzéseket, amelyek megerősítik őt, melyek révén értékesnek, teljesnek érzi magát (ez sokszor nem is tudatos választás, csak kellő önismeret hiányában belesodródik az ember), a család és a munka összehangolása alapkonfliktus lesz az életében. Mert a mai nők iránt alapvető elvárás, hogy a munkahelyükön úgy dolgozzanak, mintha nem lenne gyermekük, és úgy neveljék a gyermekeiket, mintha nem lenne munkahelyük.
Persze ez lehetetlen vállalkozás, egyedül erre képtelenek vagyunk. Fontos tudatosítanunk, hogy ez a nyomás honnan jön. Hogy a fogyasztói társadalom érdeke a teljesítmény, az abból fakadó magas kereset, amely jó vásárlóvá, fogyasztóvá teszi az embert. Ezek az elvárások tudat alatt is befolyásolják az ember önértékelését, választásait. A teljesítmény-központú világ nagyon könnyen magával sodorja a dolgozó nőt, aki újabb és újabb diplomák és képesítések megszerzése révén bizonyítja alkalmasságát, értékességét. Ha elengedhetetlen a tanulás, egy támogató férjjel és családdal átvészelhető egy-két kritikus év úgy is, hogy a munka és a család mellett az édesanya visszaül az iskolapadba, de az újabb és újabb lehetőségek láttán nem árt a józan önmérséklet, hiszen a harmincas-negyvenes éveinkben a gyermekeink számára még nagyon fontos, hogy elérhetőek legyünk.
Magam is végeztem egy kiegészítő szakot a gyed ideje alatt, két kisgyerek mellett, és nagyon hízelgő volt, amikor a professzoromtól meghívást kaptam a diplomamunkám alapján a doktori képzésbe. Minden körülmény arra mutatott, hogy ez számomra kikövezett út, hiszen felvételi nélkül bejutottam volna, s a férjem is támogatott a választásomban. Nem mondom, hogy könnyű volt nemet mondani egy ilyen lehetőségre, de tudtam, hogy nincs igazán szükségem rá, s azt is, hogy az adott életszakaszomnak nem az önmegvalósításról kellett szólnia. Úgy döntöttem akkor, hogy inkább a családra fókuszálok, s a férjemet támogatom a lelki szolgálatban. A döntéseink alakítják az életünket. Az enyém is biztosan más irányt vett volna, ha akkor igent mondok arra a lehetőségre. De visszanézve sem bánom, hogy így döntöttem. Ma már világosan látom: attól még, hogy látszólag egy út ki van kövezve, nem jelenti automatikusan, hogy az Isten akarata, és nem feltétlenül kell azt választanom.
Anya és az önmegvalósítás
Családos munkavállalóként fontos, hogy megmaradjunk nőnek, akinek a kapcsolatok az elsődlegesek, nem pedig a teljesítmény.
Az önmegvalósítás, önkiteljesítés, függetlenség korában élünk. A filmekből, könyvekből, népszerű motivációs előadásokból, mindenfelől eláraszt bennünket ez az uralkodó szemlélet: „Legyél valaki!”, „Bontakozz ki!”, „Valósítsd meg önmagad!” A közgondolkodásban nagyon erőteljes a nyomás, hogy nőként is egyre inkább a teljesítményeink alapján értékeljük önmagunkat és egymást. De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a munka, a karrier csak egy része az életnek. Fontos a siker, de ennek ugyanúgy igaznak kell lennie a családi életre is.
Elérhetünk kimagasló sikereket a munkában, de mire megyünk velük, ha közben a házasságunk kiég, a családi életünk zátonyra fut, a kapcsolataink tönkremennek? Nehéz ellenállni egy magasabb fizetés, egy munkahelyi előléptetés, szakmai siker csábításának, ha a másik oldalon az otthon végzett „láthatatlan munka” vár, melynek sosincs vége, s mellyel kapcsolatban majd talán csak évek múlva kapunk pozitív visszajelzést a gyerekeinktől. De ha őszinte akarok lenni, utólag – a látványos sikerek, „áldások” ellenére is – jobban bánom azokat az éveket, amikor a család mellett is napi tíz órákat dolgoztam, mint amikor otthon maradtam a kicsikkel, és jelentéktelennek látszó, de igazán lényeges dolgokkal töltöttük a napokat.
„Mert megérdemled” – hirdeti lassan fél évszázada az ikonikus szlogen, s a gondolat észrevétlen épült be a férfiak és nők hozzáállásába. „Ennyi nekem is jár”, „ez most az én időm” – mondjuk, amikor belenyugszunk abba, hogy saját céljaink és vágyaink háttérbe szorítják a család szükségleteit, prioritását. Igen, Isten azért adott nekünk ajándékokat, azért tette lehetővé, hogy tanuljunk, fejlődjünk, hogy használjuk majd azokat mások áldására és önmagunk kiteljesítésére. De emlékezzünk az időzítésre. „Mindennek rendelt ideje van az ég alatt” – azonban egy időben csak egy helyen lehetünk.
Egyensúlyban
Meg kell találnunk az egyensúlyt a család és a karrier között, mert a tartós egyensúlyvesztés következményei előbb-utóbb kiütköznek. Életünk különböző területein eltérő időre van szükség az egyensúly kialakításához. A család és a karrier viszonylatában talán nem mindennap egyformán sikerül az egyensúlyt megteremtenünk, de belátható időn belül bizonyára megvalósítható, hogy mindkettő a maga helyére kerüljön. Ehhez hasznos lehet, ha odafigyelünk arra, hogy a családdal töltött időben valóban rájuk fókuszáljunk, ne olvasgassuk a munkahelyi e-maileket, otthon már ne intézzük a telefonokat. Húzzunk határt a munka és a család között – ami nem is olyan könnyű az információs társadalomban, ahol egy laptop vagy okostelefon révén bármikor és bárhol utolérhet a munka, ha hagyjuk.
A gyerekeim sajnos jó pár negatív élményt el tudnának mesélni, amikor felugráltam a családi ebéd mellől, vagy az esti órákban is a munkahelyi levelezést intéztem. Azok az évek soha nem jönnek vissza. Ma már csak annyit tehetek, hogy a legkisebb fiamra jobban odafigyelek, hogy amikor munka közben szól hozzám, becsukom a számítógépet, hogy lássa, fontos nekem, amiről beszél. Jó látni, hogy ez neki milyen sokat jelent.
Egyensúly, melynek megtalálásához idő kell. Egy gyermek érkezését követően a családban, a házasságban az új egyensúly megteremtéséhez néha egy-két év is szükséges. Az élet része, hogy átmenetileg az érzelmi tartalékokból kell élnünk. Ezért is fontos, hogy legyenek a családban, a párkapcsolatban, a lelki életünkben olyan élményeink, tartalékaink, melyek átvisznek majd a nehéz időkön.
Az egyensúly megvalósulásáért mi tehetünk a legtöbbet. Akkor is, ha úgy érezzük, teljesen kiszolgáltatottak vagyunk a körülményeknek, ez a mi életünk, a mi döntéseink. A személyes egyensúlyhoz vezető úton jó kezdőlépés, ha átgondoljuk, hogy számunkra mit is jelent az egyensúly. Mi az, amit hiányolunk az életünkből? A békesség, a nyugalom hiányzik? Ha túl sokat dolgozunk, akkor az egyensúly talán azt jelenti, hogy félbe kell hagynunk a munkát, és pihennünk kell. Ha az öröm lett ritka vendég az életünkben, akkor be kell iktatnunk olyan programokat is, amelyek feltöltenek, amelyeket saját magunkért teszünk. Ha nincs időnk Istenre, akkor hamarabb kell felkelnünk, vagy át kell gondolnunk a napirendünket, hogy rendszeresen találkozni tudjunk az Úrral. Fogalmazzuk meg, hogy mire vágyunk, amikor az egyensúlyra gondolunk!
A következő hasznos lépés lehet, ha összeírjuk azokat a teendőket, amelyeket egyensúlyba szeretnénk hozni. Írjuk fel az összes feladatot és azokat az embereket, akikre szeretnénk odafigyelni! Ha mindezt végiggondoljuk, kisebb az esélye, hogy elfeledkezünk a fontos dolgokról. Készíthetünk arról is egy listát, hogy mire fogunk nemet mondani. Mi az, ami nem épít, aminek már vagy még nincs itt az ideje? Van olyan, ami csak rabolja az időt, de nem visz előre?
Végül arra, ami az egyensúlyunk szempontjából igazán fontos, mindennap szakítsunk időt!
Szívesen olvasna még a témáról?
Szívből ajánljuk szerzőnk könyvét, az Elég jó nőt, amelyből a fent idézett rész is származik.
(Harmat Kiadó, 2020. Ára: 2990 helyett 2392 Ft.)
Megjelent a Family 2021/1. számában.
A szerzőről
