Amikor az indulatok átlépnek egy határt
A Covid-járvány nagyon sok család működését átírta. Mint a krízisek általában, úgy ez az állapot is felnagyította azokat a személyiségvonásokat, amelyek kisebb mértékben már eddig is jellemeztek minket, most azonban teret nyertek a kiteljesedésre. Aki eddig is jó problémamegoldó volt, most újratervezte a család működését, felújította a lakását, vagy éppen új vállalkozást indított. Aki azonban eddig is nehezen kezelte az indulatait, az most szintet lépett, és bántalmazóvá vált. Ehhez hasonlóan a bántalmazásra hajlamos férjek és feleségek is szintet léptek: aki eddig „csak” kiabált, az most elkezdett pofozkodni; aki eddig „csak” pofozkodott, most elkezdett rugdosni vagy fojtogatni… Az indulatkezelés nehézségei olyan tragikus állapotokhoz vezettek, hogy az ENSZ árnyékjárványnak minősítette a jelenséget.
„A férjem eljár dolgozni, én otthon vagyok a gyerekekkel. Napközben nagyon jól elvagyunk. A gyerekek tanulnak, játszanak, én főzök, mosok, elvégzem a háztartási teendőket. Délután már kezd nyugtalanná válni a légkör, amikor pedig a férjem hazaér, elkezd szikrázni a levegő. Megszűnik a nevetés, csak a feszültség és az indulat marad. A minap a kislányom meg is jegyezte: »Bárcsak apa ne jönne többé haza!« Ettől nagyon megijedtem” – magyarázza hívása okát Reni.
„Gábor, nagyon sürgősen adjon nekünk időpontot. A feleségem elköltözött a szüleihez, és elrabolta a kisfiamat is” – méltatlankodik Gergő, a negyvenes férj. Amikor a részletekről faggatom, így felel: „Nálunk is elhangzanak néha csúnya szavak, meg elcsattan egy-két pofon, de hát mi egy ilyen olaszos család vagyunk. Azért ettől függetlenül nagyon jól megvoltunk. Nem értem, miért teszi ezt velem.”
„Már a járvány előtt is előfordultak nálunk kiabálós jelenetek. Amikor a feleségem bejárt dolgozni, akkor a hazatérése után indult mindig újra a »számláló«, ám amióta itthon van, a következő vita ugyanarról a hangerőről indul, mint ahol az előzőt abbahagytuk. Ráadásul mindez a gyerekek előtt. Meddig kell ezt eltűrnöm? Addig nyeljek, amíg el nem kezd törni-zúzni?” – panaszkodik Peti, a harmincas férj az online párterápiás ülésen.
Mihez kezdjünk, ha a családunkban ilyesmit tapasztalunk? Egyáltalán van még remény, ha valaki egyszer elveszíti a fejét, vagy úgy van ez, mint a harci kutyánál, hogy ha egyszer bekattant, akkor onnantól kezdve bármikor újra támadhat?
Olaj a tűzre
A tisztánlátásban sokat segít, ha először is megfigyeljük, milyen típusú bántalmazó magatartásról van szó. A szakirodalom különbséget tesz alkalmi és megrögzött bántalmazás között.
Az alkalmi bántalmazás esetében gyakran váltakozik a szereposztás attól függően, hogy ki mennyire ingerült, vagy éppen kinek sikerül jobban kordában tartania az indulatait. Gyakran jelek hosszú sora utal az egyre fokozódó feszültségre, sok olyan állomáson megy végig a pár, ahonnan még vissza lehetne fordulni. Valaki azonban még rátesz egy lapáttal, vagy olajat önt a tűzre, és ettől a folyamat halad tovább az egyre inkább elkerülhetetlen eszkaláció felé. Az eszkaláció (csúnya szavak, becsmérlés vagy akár fizikai inzultus formájában) azonban mély bűntudattal párosul a kontrollvesztett félben. Az elkövető szégyelli magát, felelősséget vállal a tetteiért, bármit megtenne annak érdekében, hogy visszafordítsa az eseményeket.
A megrögzött bántalmazás más dinamikát mutat. Itt általában szigorúan rögzített szereposztást látunk – van a bántalmazó, és van(nak) az áldozat(ok) –, ahol a bántalmazó a legtöbb esetben a férfi. A bántalmazó magatartása nem kiszámítható, az áldozat számára befolyásolhatatlan, bármikor pillanatok alatt elborulhat az agya. A bántalmazó mindig a másik felet hibáztatja a saját magatartásáért, nem érez szégyent a tettei miatt, és nem vállal felelősséget értük. „Ha te megtetted volna, amit már százszor kértem tőled, akkor én nem lettem volna kénytelen…” – hajtogatja.
A kutatások szerint az elszabadult indulatokkal lefolytatott párkapcsolati viták 71%-ánál alkalmi bántalmazásról van szó. Arról, hogy mennyire jól kezelhető ez a magatartás, a terápiás szakmában megoszlanak a vélemények. Sokan egyáltalán nem vállalják el a párt, ha bármilyen típusú bántalmazás áll fenn, mivel megvan a kockázata annak, hogy a témáról való beszélgetés miatt még jobban elszabadulnak az indulatok otthon, és az áldozat még nagyobb veszélybe kerül. Ezt természetesen senki sem vállalja fel szívesen. Ebben a helyzetben a legfontosabb szempont, hogy az áldozat és a gyerekek biztonságban legyenek, a bántalmazó fél pedig egyéni terápia formájában vehet igénybe segítséget. John Gottman szerint azonban az alkalmi bántalmazás esetén kellő körültekintés mellett vállalható a párterápia, és jó eredmények érhetők el.
Lassan a testtel!
A gyógyulásban fontos szerepe van annak, hogy megértsük, honnan is táplálkozik a bántalmazó magatartás mintázata. Az érintettek sok esetben maguk is áldozatok voltak gyermekkorukban: vagy oly módon, hogy őket bántották, vagy pedig úgy, hogy tanúi voltak a szülők egymás felé irányuló bántalmazó magatartásának. A gyerekkorukban bántalmazott felnőttek vagy maguk is bántalmazóvá válnak, vagy pedig eltűrik a bántalmazást. Az ilyen emberek nyugodt körülmények között képesek a kiegyensúlyozott működésre, nyomás alatt azonban gyakran bekapcsol a gyerekkorban betáplált „robotpilóta-program”, és tudattalanul is elkezdik másolni a szülői mintát – még akkor is, ha annak idején nagyon szenvedtek tőle, és százszor megfogadták, hogy ők bizony sohasem tesznek hasonlót.
Jelentősen segíthet, ha a párok figyelemmel kísérik a feszültségszintjüket, és időben beavatkoznak, mielőtt a destruktív folyamat elindulna. Amikor a pulzusszámunk eléri a százat, különös biokémiai változások állnak be a szervezetünkben. A szimpatikus idegrendszer bekapcsol, és kiadja az „üss vagy fuss” parancsot, amitől minden szervünk átáll túlélő üzemmódba (szokták ezt „hüllőagyfunkció”-nak is hívni). Az agyunk is szelektívvé válik, minden külső ingert a támadás jeleként fog fel, csőlátás és csőhallás alakul ki bennünk. Ez pedig nagyban megnehezíti a sikeres konfliktuskezelést, hiszen elveszítjük a problémamegoldó képességünket, a humorérzékünket, az együttérzésünket, a kreativitásunkat – egyszóval minden olyan fontos képességet, amely a konfliktus sikeres megküzdéséhez szükséges lenne. Mit tehetünk ilyen helyzetekben? Ne engedjük a pulzusunkat száz fölé emelkedni!
- Például azzal, hogy feszült helyzetben elkezdünk tudatosan lassan és mélyen lélegezni. Tegyük a tenyerünket a hasunkra, és engedjük, hogy belégzéskor a hasunk kitolja a tenyerünket.
- Vagy figyeljünk a hangunkra. Ha feszültek vagyunk, a hangunk általában magasabb hangtartományra vált, hangosabb és hadarósabb lesz. Ha érezzük, hogy a feszültség kezd elönteni bennünket, akkor szabályozzuk le a hangunkat, és beszéljünk mélyebben, lassabban és halkabban.
- Segíthet az is, ha külső megfigyelő státust veszünk fel magunkkal szemben (például egy légynek képzeljük magunkat a falon), és megpróbáljuk objektíven leírni a testtartásunkat, a légzésünket, a kisugárzásunkat. Ezután pedig elkezdjük nyugodtabbá, békésebbé formálni a fellépésünket.
- A hívő embernek ilyenkor nagy segítség az imádság, a csendes, szemlélődő elvonulás. Persze ezt nem használhatjuk a problémák elől való elmenekülésre, inkább erőforrásként, hogy azután meg tudjunk küzdeni velük.
- A karanténkutatásunk – melyről a Viharálló szerelem című könyvemben szólok részletesen – arra is fényt derített, hogy milyen fontos az érzelmeink kimondása, megbeszélése. Amikor feszültek vagyunk, szükségünk van valakire, aki meghallgat, megért és támogat bennünket. Ehhez azonban el kell mondanunk, ha valami bajunk van. Meg kell tanulnunk helyszíni közvetítést adni a belső történéseinkről, mert ezzel együttműködésre, védelmezésre sarkallhatjuk a párunkat. Ha megosztjuk vele az érzelmeinket, akkor ő maga fogja kérdezni, hogy mit tehet értünk, és nem kell erőszakkal kivívnunk a figyelmét és a támogatását.
Végső soron mindenki önmagáért felel. A saját érzelmi állapotunk miatti felelősséget nem háríthatjuk át a társunkra – magunknak kell megbirkóznunk vele.
Megjelent a Family 2021/2. számában.
A szerzőről
