Üzenet a gyűrűben
Vannak hétköznapi hősök, akik nem bánják, ha a rivaldafényből csak egy aprócska csík jut nekik, mert más fényforrásuk is akad. Róluk mondja Csavardi Samu A Gyűrűk Urában, hogy „gyakran visszafordulhattak volna, de nem tették, továbbmentek, mert volt mibe kapaszkodniuk”. Németh László lelkipásztor és felesége, Kerekes Andrea (Keri) ilyen hétköznapi hősök, akik közel jártak ahhoz, hogy mindent feladjanak. Egyedül a karikagyűrűjükbe vésett pár szónak köszönhetik, hogy nem tették.
Ha a családi örökségre gondolunk, könnyű vagy nehéz batyuval érkeztetek a házasságba?
Laci: Én a Vajdaságban születtem, anyukám félig magyar, félig horvát, apukám pedig a vajdasági magyar politikai újságírás nagyja. Az ő árnyékában nőttem fel, folyton hozzá mértek, mondván, hogy a nyomába sem érek. Amikor 1991-ben kitört a háború, apámat körözték, engem pedig a biztonság kedvéért átküldtek egy szegedi erdészeti technikumba tanulni. Miután a nagy Jugoszlávia szétesett, tudatosult bennem, hogy én magyar vagyok, erre a szegedi kémiatanárom az egész osztály előtt büdös jugónak nevezett. Akkoriban leginkább a határátkelőhelyen éreztem magam otthon, a senki földjén.
Keri: Én más veszteségekből jövök, kilencéves voltam, amikor az anyukám meghalt. Egy ilyen trauma nagyban kihat a társas kapcsolatokra, emiatt befelé forduló lettem. Tizenéves fejjel kerültem az Esztergomi Golgota Gyülekezetbe, csak mert menőnek tűntek az ott szolgáló amerikai misszionáriusok. Kamaszként nyilván vonzottak a külsőségek, idővel azonban megmaradt a hit, amely ma is megtart.
Szolgálat orrvérzésig
Hogyan kereszteződött az utatok?
L.: Tizenhat éves voltam, amikor kimentem Ausztriába egy keresztény konferencia-központba nyári szolgálatra, és Keriék gyülekezete pont ott táborozott. Miután megkedveltem őket, gyakran felvonatoztam Szegedről Esztergomig, hogy együtt lógjunk. Amíg a barátom haza nem ért a munkából, a Duna-parton vártam rá. Néztem a szétbombázott Mária Valéria hidat, és a tudat, hogy a hídon túl is magyarok élnek, gyógyította a lelkem.
K.: Évekig kerülgettük egymást, némi romantikus érzelmet is tápláltunk egymás iránt, de soha nem egy időben. Majd miután kiderült, hogy mindketten Szegeden fogunk továbbtanulni, ráeszméltem, hogy ő az, akire várok.
L.: Valószínűleg azért sem melegedtünk össze korábban, mert én egy csúnya szakítás után eltökéltem, hogy most már csak akkor közeledek egy lányhoz, ha Isten az égre írja, hogy ő a nagy Ő. Másrészt Keri egy csendes, titokzatos lányka volt, de egy idő után pont erre figyeltem fel. Ő egy örök rejtély, a mai napig megfejthetetlen számomra. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy vele akarom leélni az életemet, amikor rájöttem, hogy ő nem akar megváltoztatni, pedig én mindig mindenütt kilógtam a sorból.
K.: Két ismerősünk is állította, hogy a csillagjegyeink alapján a mi párosunk két szóval jellemezhető: esélytelen és reménytelen. Mi persze jót nevettünk ezen, pedig van benne igazság, hiszen ha Istent kivesszük a történetből, akkor tényleg nem sok esélyünk lett volna együtt maradni.
L.: Kezdve azzal, hogy mivel apukám folyton úton volt, nekem nem is volt rendes apaképem, Keri ezzel szemben egy jó erős apamintával érkezett a házasságba. A papája egyedül felépített egy házat a hegyoldalban, keményen állta a sarat, és ha egyszer az asztalra csapott, mindig neki volt igaza. Na, én ettől a férfiképtől menekültem. Valahányszor Keri felcsattant, teljesen lebénultam, ő meg lenézett, mert nem voltam neki elég férfias.
K.: A gyávaság jelének tekintettem, hogy kihátrál a nehéz helyzetekből.
L.: Valóban menekültem a felelősségvállalás elől. A férji pozíciómba azért nem tudtam beleállni, mert úgy éreztem, Keri nem fogad el olyannak, amilyen vagyok; az apaszerepbe meg azért nem álltam bele, mert azon görcsöltem, csak olyan ne legyek, mint apám. Azt hittem, teljesítenem kell ahhoz, hogy méltó legyek Keri vagy más szeretetére, ezért aztán orrvérzésig szolgáltam, miközben soha nem voltam otthon, aminek leginkább Keri itta meg a levét.
K.: Megjegyzem, nekem sokáig fel sem tűnt, hogy Laci magamra hagyott, hiszen jóformán kislánykorom óta egyedül kellett boldogulnom. Persze bosszankodtam, hogy nincs otthon, de összességében jól bírtam a három gyerekkel. Csakhogy úton volt a negyedik, amire egyikünk sem számított. Épp ezért el sem mondtam Lacinak. Pont egy konferenciára készült, és azzal engedtem útjára, hogy keresse Istent, bármit akar is neki mondani.
Amikor borul minden
Bevált a női rafinéria?
L.: Büszkén jöttem haza azzal, hogy Isten azt mondta, többet akar adni, de hogy ezt mire értette pontosan, egy új szolgálatra vagy a pénzre, arról fogalmam sem volt. Erre Keri elém rakott egy pozitív terhességi tesztet. Azt hittem, ugrat.
K.: És itt borult minden, mert három gyerekkel még elfértünk a kocsiban meg a lakásban, de egy negyedikkel már nem. Ráadásul Nimród egy születési rendellenességgel jött a világra, úgyhogy nyolc hónaposan átesett egy koponyaműtéten.
L.: Akkor láttam be, hogy most már nincs mese, oda kell tennem magam otthon, miközben a szolgálat teljes fordulatszámon ment, állandóan ki voltam centizve.
K.: Én pedig akármilyen szívós voltam is, az erőm végére értem, és már csak a sértés jött mindkettőnkből.
Ha mindketten a másikat okoltátok, akkor mi segített visszatalálni egymáshoz?
L.: A teljes összeomlás! Egy nap közel egy órát tusakodtam magamban. Úgy éreztem, mintha valami sötét, mély verem húzna le, alig bírtam összeszedni magam. Tíz hónap pszichoterápia és gyógyszeres kezelés kellett, hogy felépüljek a depresszióból és a gyerekkori sebekből.
Sokáig nem értettem, hogy ha gyógyulás történt a lelkemben, akkor az Istennel való kapcsolatom miért nem állt helyre. Akkor jöttem rá, hogy az apai sérüléseimből fakadóan én addig soha nem tudtam kimondani azt, hogy „mennyei Atyám”. Épp az egyik mentorral sétáltunk az erdőben a Fiúság hetén (lelkészeknek, szolgálóknak szervezett konferencia, melynek célja, hogy megerősödhessenek Isten atyai szeretetében – a szerk.), amikor elhaladtunk egy korhadt rönk mellett, ő meg rámutatott, és azt mondta: „Laci, ha te azt hiszed, Isten téged jobban szeret attól, hogy szolgálsz, akkor nem érted az evangéliumot. Ha naphosszat csak hevernél, mint ez a rönk itt, Isten akkor is ugyanúgy szeretne, mintha minden magyar megtérne a prédikációdra.” Isten tudta, hogy erdészként kell a szívemhez szólnia. Ott döbbentem rá – több mint tizenhét év szolgálattal a hátam mögött –, hogy mi a megváltás lényege, és hogy magamnak is hirdetnem kell az evangéliumot.
Ma már tisztán látszik a gyógyulásunk íve. Az elmúlt húsz év alatt rengeteg sebet ejtettem Kerin, ő mégis kitartott mellettem. A depresszió rákényszerített a szembenézésre. Miután Keri látta a bennem végbement változást, hogy bízhat bennem, végre kiengedte a könnyeit, és mert gyenge lenni, de ahhoz, hogy feldolgozza a veszteségeit, párterápiára is szükségünk volt. Az igazi fordulópont 2020 tavaszán jött el a házasságunkban, miután a járványhelyzet miatt bejelentették a kijárási korlátozásokat. Mi ugyanis a nagy bezártságban egymás felé fordultunk.
Névtelen utakon
Laci, a nevedhez fűződik a Névtelen Utak Alapítvány elindítása, amely az emberkereskedelem áldozatainak nyújt segítő kezet. Hogyan indult útjára ez a szolgálat?
L.: 2009-ben alakult meg a Dél-pesti Golgota Gyülekezet, és a második istentiszteleten megjelent két törékeny nő, akik elmesélték, hogy éjjel az utcákon evangélizálnak a prostituáltak között. Gondoltam, itt ez a két nő, halált megvető bátorsággal mennek a sötét éjszakába, de hol vannak a férfiak, és ki védi meg őket? Rögtön bekapcsolt bennem a hős, hogy majd én megmentem a világot… Ma már nem a teljesítménykényszer visz, egyszerűen megérintettek az életutak. Az én dolgom volt elterelni a stricik figyelmét, amíg Ildi és Móni a lányokkal beszélgettek. Afféle udvaribolond-szerep volt ez, szórakoztattam őket, eldumáltunk sportról, politikáról, sőt még házassági tanácsot is kértek tőlem. Ma már van egy védett ház, ahol az Anonim Alkoholisták tizenkét lépéses programját tanítom azoknak a lányoknak, akik végleg hátat akarnak fordítani az utcának.
Keri, te hogyan élted meg, hogy Laci más nők megmentésére indult, holott otthon is várta egy?
K.: Eleinte volt bennem neheztelés, hogy már megint egy újabb elfoglaltság, amely elvonja Lacit hazulról, de amióta megtanult határokat húzni, már én is jó érzésekkel segítek be a háttérmunkába. Egyszer egyébként én ugrottam be helyette, mert beteg volt. Meglepett, hogy az a strici, aki ilyen aljas munkára kényszeríti a lányokat, egy másik helyzetben felcsapja a motorháztetőt, kiveszi a disznótorost, és kolbászt küld a férjemnek, hogy attól majd erőre kap.
Voltak rázós helyzetek az éjszakai „bevetéseken”?
L.: Mindig vigyáztam arra, hogy sose legyek a lányokkal kettesben, de egyszer kint razziáztak a rendőrök. Én ott álltam az üres kocsival, amíg a lányok beszélgettek, erre váratlanul behuppant mellém egy prostituált. „Vigyél innen bárhova, csak el ne vigyenek a rendőrök!” – könyörgött, engem meg kivert a veríték. Az anyósülésen egy „aligruhás” nő, ha ezt bárki lefotózza, az még felhasználható lesz ellenem. Elvittem a következő sarokig, aztán kiszállt.
A lányaitok már kamaszok. Tudtok velük ilyen kínos kérdésekről beszélgetni?
L.: Először csak annyit mondtunk nekik, hogy bajba jutott nőkön segítünk, aztán ahogyan értek, egyre mélyebbre mentünk. Emlékszem, Lotti egyszer megkérdezte, hogy ebből egyáltalán helyre lehet-e állni. És akkor elmondtam neki, hogy az a néni, aki először rám se tudott nézni, mert számára a férfi egyet jelentett a bántalmazóval, később úgy szaladt oda hozzám, hogy „köszönöm”, és átölelt.
Véráztatta földeken
Évek óta tartotok jegyesoktatást is. Ha a gyermekeitek megházasodnának, milyen szülői tanáccsal látnátok el őket?
K: Talán azzal az igeverssel, amely a karikagyűrűnkbe van vésve: „De az Isten, gazdag lévén irgalomban…” (Ef 2,4) Mert itt fordul meg a történet. Elvégre a házasság egy állandóan változó kapcsolat, ahol a rossz dolgok nem maradnak örökké rosszak, és ugyanúgy a jók sem maradnak mindig jók. De Isten bármit képes a javunkra fordítani, még egy reménytelen helyzetet is.
L.: Akármilyen esélytelennek tűnik, ami rajtad áll, azt tedd meg, és Isten addig is egyben tartja a dolgokat, amíg te képtelen vagy rá. Hiszen a mi házasságunkat sem mi tartottuk egyben.
Évekig szolgáltatok Horvátország háború sújtotta övezetében is. Laci, milyen érzésekkel tértél vissza egykori hazádba?
L.: Még fiatal suhanc voltam, amikor elkezdtem a boszniai Szarajevóval álmodni. Álmomban láttam szétlőtt házakat régi tetővel és szétlőtt házakat új tetővel. Majd tíz évvel később ismét jött egy álom. A régi Jugoszlávia térképe jelent meg előttem, vérpacával a háborús területeken, és egy hang szólt hozzám: „Véráztatta földre hívtalak.” Miután felébredtem, felhívott egy barátom, hogy valami fontosat kell mondania: „Isten azt üzeni, hogy Vukovárra kell költöznöd.”
Azt fontos tudni, hogy 1991-ben az apukámat behívták a háborúba harcolni. Kétszer ő mondott nemet, harmadjára az anyukám. Apukám rá is írta a behívóra, hogy nem engedi az asszonya. Így maradt életben, ugyanis az ő osztagát Vukovárhoz vezényelték, ahol a katonák nyolcvan százaléka meghalt vagy súlyosan megsebesült. Erre 2004-ben ennek az embernek a fiát Isten Vukovárra hívja szolgálni…
Sosem felejtem el, amikor apám ott meglátogatott minket. Kiültünk a teraszra, nagyokat hallgattunk, mint két székely, aztán apám egyszer csak megtörte a csendet: „Tudod, fiam, azt hiszem, megértettem valamit. Amit én nem jöttem el rombolni, azt te most eljöttél fölépíteni.” Akkor vált világossá, miért is kellett nekem a véráztatta földre mennem. Volt egy szerb útlevelem, egy erős magyar akcentusom, és anyukám révén egy csipetnyi horvát identitásom. Kicsit olyan voltam, mint Pál apostol: a szerbeknek szerb, a magyaroknak magyar, a horvátoknak pedig horvát. S azért kellett egy megkérdőjelezhetetlen elhívás, mert ott harmincezer emberből harmincezer szenvedett poszttraumásstressz-szindrómában. Ott tanultam meg, hogy az egyháznak nincs mindenre válasza. Az, hogy Jézus szeret téged, önmagában semmit sem jelent, ha egy nőt előbb a horvát katonák, majd a szerbek is megerőszakolnak, és ő egész életében skizofréniában szenved. Minden embert egyénileg kell Istenhez vinni és személyesen elkérni az életükre a választ. Az esetek többségében nincsenek tételmondatok.
Csak az Istenre utaltság?
L.: Ahogy mondod! Olyan istenélményeink voltak, mint azóta sem. Isten ott többet adott, mert több kellett, hogy ne adjuk fel. Volt egy szellemileg sérült horvát ember, Sreto, a neve azt jelenti, hogy „szerencsés”. A nővére viselte gondját, aki egy szerb férfihoz ment hozzá, ám a háborúban ketté akarták őket választani. Sreto ekkor megragadta a nagydarab szerbet, és közölte: „Márpedig te is velünk jössz!” Így maradt együtt az a házaspár. A katonák mégsem lőtték le, merthogy ő a falu bolondja. Én is sokat köszönhetek neki. Elmesélek egy konkrét esetet. A szerb családokat szerb akcentussal „illett” lelkigondozni, a horvátokat meg horvátul, és nagyon kimerítő volt az állandó váltás. Egy fárasztó nap után a gyülekezet kapujában várakozó horvátokat véletlenül szerbül köszöntöttem, mire megfagyott a levegő. Sreto szerencsére megtörte a jeget: „Mi így szeretünk téged” – mondta horvátul, és abban a pillanatban mindenki felnevetett. Ezek a történetek mind Istenre mutatnak. Arról árulkodnak, hogy bármi történt is, megszületett a szívekben a megbocsátás. Ahogyan a mi életünkben is.
Megjelent a Family 2021/3. számában.
