Kezdődik az iskolaév, és az első néhány hét – ha a kinőtt ruhák pótlása és a kora reggeli felkelésre való visszaszokás nem lenne elég – a különórák választásáról, összeegyeztetéséről, szortírozásáról is szól. Mit válasszunk? Hányat válasszunk? Mi fontos, mi tesz jót, mit engedjünk el?
Csupa olyan jogos kérdés, mely nemritkán feszültségforrás apa és anya, szülő és gyerek között. Talán segíti a gondolkodást, ha csoportokba soroljuk-válogatjuk a különórákat, és így tekintünk rájuk. Sokak számára ismerős a fontos-sürgős mátrix – ennek elemei itt is jól használhatók.
Nem fontos és nem sürgős
Sári kislányként kezdett fuvolázni, máig emlékszik arra a napra, amikor eldőlt: bekerült az órára, játszhat a vágyva vágyott hangszeren. A fuvolázás örömét és sokféle jótékony hatását egész életére visszatekintve nyomon tudja követni: emlékszik, melyik darabot játszotta örömében, amikor felvették az egyetemre, és melyiket dühében, az első elbukott vizsga után. Minden gyermekét várva más-más dallamot fújt nekik esténként. Megtanult emberek elé kiállni, szerepelni, így a munkájában is magabiztosabbnak és sikeresebbnek érzi magát – és még sorolhatná. Amikor aztán harmadik lánya, Anna iskolát kezdett, nem is volt kérdés számára, hogy a zeneiskola és egy könnyű, „kézben vihető” hangszer lesz a jó választás. Pedig Anna egy cseppet sem volt lelkes… Több év kellett ahhoz, hogy Sári elfogadja: amit ő a fuvolázásban, azt Anna a teniszben találja meg: töltődést, kikapcsolódást, kihívást, fejlődést.
Vannak azok a különórák, amelyekre – ha őszintén magunkba nézünk – valójában mi, szülők vágyunk. Mert nekünk annak idején nem volt lehetőségünk rá. Mert hisszük, hogy a gyermekünk javára válik. Mert úgy gondoljuk, hogy ezzel a jövőjét is biztosítjuk. Mert ha megadjuk, gondos, jó szülőnek érezzük magunkat – még akkor is, ha csemeténk esetleg hallani sem akar róla.
Érthető a jó szándék. Minden szülőnek fontos a gyermeke boldogulása. Ezek az indokok önmagukban mégis kevéssé szólnak a gyermekről, sokkal inkább a saját szülői vágyainkról, be nem teljesült álmainkról vagy éppen félelmeinkről. Ezek azok a különórák, amelyeknek az elengedésén talán érdemes elgondolkodnunk.
Ami fontos, de nem sürgős
Tibit felvették középiskolába: sok-sok gyakorlás és izgulás után teljesült az álma, a pontszáma éppen elegendő lett. De látszott: ha helyt akar állni, jól akar a suliban indulni, a heti négy vízilabdaedzés nem fog továbbra is beleférni. Tibinek (és édesanyjának) fájt a szíve, és nehéz volt kimondani, de végül eldöntötték: ősztől Tibi nem igazol le a csapathoz. Ha belerázódott az iskolába, és marad energiája, majd újra döntenek – vagy az egyesületnél, vagy máshol folytatja a sportot. Nagyon szereti, jó is benne (ezért talán könnyebben is talál majd újra helyet), de most más fontosabbnak tűnik.
Vannak olyan különórák, amelyeket szülőként szeretnénk a gyermekünk életében tartani: például a zene, a sport, a nyelvtanulás. Olyan készségeket, értékeket szeretnénk ezekkel közvetíteni, amelyek hosszú távon is gazdagítják gyermekünk életét. Ezek valóban fontos célok, de nézzük őket reális távolságtartással is: ha egy év kimarad, valószínűleg nem történik visszafordíthatatlan kár. Lehet, hogy nem ugyanahhoz az edzőhöz kerül majd vissza. Lehet, hogy zeneiskolát kell váltania. De előfordulhat olyan helyzet, amikor ezeket a különórákat érdemes „beáldozni” – mert másik sürgős és fontos kell, hogy a helyükbe lépjen.
Dávid nyáron belekóstolt a csillagászatba, és azonnal elvarázsolta őt. Azóta bújja a szakkönyveket, ráadásul a fizika újabb és újabb területeit fedezi fel magának. És egyre többször téma otthon: nagyon szeretné a karateórákat fizikaszakkörre cserélni. Tény, hogy mindkettő nem fér bele az életébe – de nehéz a döntés, hiszen a családban sokan vannak, akik sportos érdeklődésűek vagy alkatúak, a fizikának viszont senki nem volt eddig a szerelmese…
Ebbe a csoportba tartoznak azok a különórák is, amelyekre a gyermekünk vágyik. Érdekli, izgatja egy adott terület, szeretne vele foglalkozni, ezért rágja a fülünket hosszú idő óta. És ezek másért fontosak – nem biztos, hogy az ott megszerezhető „tudás”, „fejlődés”, hanem a gyermek lelke, lelki egyensúlya szempontjából. Ha megtehetjük, ha belefér a család költségvetésébe és időbeosztásába, akkor érdemes rajtuk elgondolkodnunk: ezeknek a különóráknak a biztosításával ugyanis azt az üzenetet is átadhatjuk: „Örömmel támogatlak abban, ami érdekel.”
Fontos és sürgős
Andi elsőtől lassabban, nehézkesebben tanult, és most, amikor a harmadik osztályt már csak sok küzdelemmel tudta befejezni, segítséget kerestek neki szülei. Így találkoztunk – és a folyamat végére egyértelművé vált számomra: Andinak jelentős elmaradásai, nehézségei vannak. „Pedig a zongoratanár is azt mondta, hogy a zenetanulásnak nagyon jó a hatása…, meg korrepetálásra is jár!” Egyrészt helyeselnem kellett: a zenetanulásnak (persze sok minden másnak is) egyértelműen van fejlesztő hatása. De Andinak ez most nem elég, illetve nem erre van szüksége, hanem célzott, komplex fejlesztésre. Mozgásterápiára, készségfejlesztésre – még akkor is, ha emellett nem jut idő a zenetanulásra vagy más különórára.
Vannak tehát azok a különórák, amelyek valóban a gyermek aktuális megsegítése miatt fontosak. Olyan pontot, képességet fejlesztenek, amelyben a gyermeknek elmaradása, nehézsége van. Olyasmiben ügyesítik őt, amiben pluszfigyelemre, -támogatásra van szüksége – még akkor is, ha ő esetleg nem erre vágyik leginkább.
Ezek azok a különórák, amelyeket talán a legnehezebb elfogadni. „Mozgásfejlesztés? Most tényleg heti két tornával vacakoljunk, amikor nem tud írni? Inkább gyakoroljon, diktálok neki napi húsz percet!” „De hát jár matekból korrepetálásra! Minek hordjuk még fejlesztésre is?”
A mélyebb szinteket, okokat érintő, fejlesztő foglalkozások sokszor feleslegesnek tűnnek, hiszen nem a tünet, nem a probléma jelentkezésének a szintjén segítenek – és az eredményük is hosszabb idő után mutatkozik meg. De épp ezért fontosak és sürgősek: ha az alapokkal van baj, a teljesítmény csak akkor fog javulni, ha elegendő időt és energiát tudunk az alapozásra fordítani. Ezeknek szükség esetén elsőbbséget kell és érdemes adnunk, mert hosszú távon sikerélményekhez juttatják a gyermekünket, és leginkább a javára válnak.
Teljesítmény – mégis, kié?
Különórákat keresünk, választunk – hogy gyermekünk képességei egyre jobban kibontakozhassanak; hogy új élményeket, tapasztalatokat szerezzen önmagáról és a világról; hogy támogassuk abban, amiben nehézsége van… De be-beszűrődnek kevésbé ártatlan és nemes vágyak, félelmek is: hogy kihozhassa magából a maximumot; hogy megállja a helyét a versenyben; hogy felkészüljön az iskolára/gimnáziumra/egyetemre…
Szülőként sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy úgy érezzük: gyermekünk teljesítménye, viselkedése, megjelenése vagy más megnyilvánulása rólunk beszél, rajta keresztül mi „vizsgázunk”, bennünket ítélnek meg. Nem emlékszik valamire, nem viselkedik megfelelően, nem elég figyelmes – mintha mi nem tanítottuk volna eleget. Nem elég udvarias és illemtudó – mintha mi nem neveltük volna meg. Piszkos – mintha mi nem gondoznánk elég odaadóan.
Az évek során – születéstől mindörökké – nemcsak a gyerekek tanulnak, hanem komoly tananyag vár ránk, szülőkre is: életkoruknak megfelelően, fokozatosan el kell engednünk őket, egyre nagyobb önállósággal rendelkező, egyre függetlenebb, egyre felelősebb személyként kell tekintenünk rájuk, és ennek megfelelően kell viszonyulnunk hozzájuk. Persze ilyen-olyan formában egész életük során szükségük van a segítségünkre, támogatásunkra, és nagy ajándék, ha ezt meg tudjuk adni nekik. De gyermekeink eredménye, teljesítménye nem minket minősít. Bármilyen csábító lenne, sajnos a jó teljesítményük sem; de öröm az ürömben, hogy legalább a rossz sem.
Szükségük van a jelenlétünkre, arra, hogy elérhetőek legyünk – de nem élhetjük helyettük az életüket. Fokozatosan meg kell tanulniuk felelősséget vállalni, önálló és kompetens személlyé válni. Ehhez pedig szülőként meg kell tanulnunk elengedni őket: átadni nekik a felelősséget a szerencsés és kevésbé előrevivő, építő és megkérdőjelezhető döntéseikért egyaránt.
Nem könnyű dilemma persze az, hogy mikor mennyire kell elengednünk a kezüket, és ez a fokozatosság pontosan hogyan is értendő. Igen, ez a legnagyobb kérdés minden szülő számára, és jól megválaszolni is csak az adott szülő tudja az adott gyermekkel kapcsolatban. Nehéz út, nehéz egyensúly – és talán a szülők tananyaga a legnehezebb. De járnunk kell ezen az úton akkor is, amikor a különórák kiválasztásáról gondolkodunk: életkorának megfelelően be kell vonni gyermekünket a mérlegelésbe, meg kell osztani vele a döntés felelősségét. És járnunk kell az elengedés útját akkor is, amikor az oktatás és a különórák során a gyermekünkbe „beletett” energiánk, időnk, anyagi erőforrásunk „hasznosulását” értékeljük: teljesítményt, sikert, eredményt várunk-e cserébe, vagy a döntéseiért, saját útjáért felelősséget vállaló önálló személyiség kibontakozását segítjük-e.
Talán ez a legnehezebb tananyag: a gyermekem nem én vagyok – hanem önálló személyiség, saját vágyakkal, képességekkel, nehézségekkel és döntésekkel. Nem könnyű lecke, de a gyermekünket biztosan életre vezeti.
Megjelent a Family 2021/3. számában.
A szerzőről
