„A bizalom a hála deszkáiból épült, a tegnapból a holnapba vezető híd.
A hála fekteti le a bizalom deszkáit. Én pedig átsétálhatok a deszkákon
– az ismertből az ismeretlenbe –, és tudom: ő megtart.”
(Ann Voskamp)
Tűz a nap, tikkasztó augusztusi meleg van, csurog rólam a víz. Állok a kanyargó sorban, türelmesen várom, hogy én is sorra kerüljek. Végre becsatolnak a karabinerbe, engedelmesen kapaszkodom kétoldalt a kötélbe. Előttem több mint egy kilométernyi pálya, alattam több tíz méternyi mélység, a szomszédos drótkötélen himbálózik a nagylányom. Gyönyörködöm az elém táruló panorámában. Harsogóan zöldek a fák, vakítóan kék az ég, kis makettfigurák a környező házak. Még egy pillanat, és nyolcvannal száguldok át a két hegycsúcs között. Egy csigán lógva.
Nem ismerek magamra. Hol a szokásos harctéri izgalom, amely rendre elkap orvosi szobák előtt álldogálva? Vagy a szeretteimért, kismillió egyéb problémáért aggódva? Csak önfeledten csúszom végig, mint egy gyerek. Pedig ha itt most leesnék… De én bízom rendületlenül. Elhiszem, hogy megtart a kötél és a csiga; elhiszem, hogy akik megtervezték ezt a pályát, azok alaposan végiggondoltak mindent, és hogy a kivitelezők is gondosan végezték a munkájukat.
Amikor jönnek az élet nagy viharai, amikor elborítanak a kétségek, valahogy cseppet sem hasonlítok arra a boldogan himbálózó figurára. Akkor most hogy is van ez…? Könnyebb lenne bízni abban a vacak kötélben és csigában, mint abban, aki megalkotta és kézben tartja az életemet, aki ismeri minden sejtemet, sóhajomat, örömömet, könnyemet…?
Olvasgatom a decemberi számunk cikkeit, és egy szó visszhangzik bennem. Szinte leugrik a lapokról, visszaköszön a szakértői tanácsokban, átragyog az élettörténeteken, minden egyes megkínlódott, megküzdött és önfeledt pillanaton. Bizalom. És miközben hol ujjongok, hol a könnyeimet nyelem, egy kérdés kúszik elő valahonnan a szívem tájékáról: És te? Te bízol bennem? Te, aki már annyi tengeren és pusztán átkeltél, annyi csodát láttál már, annyi mindent kaptál már, és akit annyi jó vesz körül? Aki hamarosan egy újabb évet nyithatsz a naptárban, aki a szeretteiddel körülvéve készülhetsz a karácsonyra, bízol-e bennem? Látod-e a kegyelmet, amely szüntelen tart téged, kipótolja hiányaidat, megerősíti lépteidet?
Behunyom a szemem. Hagyom, hogy a világ nélkülem menjen tovább egy kicsit. Visszanézek a mögöttem lévő évre. Nagy levegőt veszek, és elsuttogom: igen, Uram, bízom benned. Kegyelmed biztosabban tart, mint a legerősebb csiga, és szereteted erősebb, mint a legvaskosabb drótkötél.
Győri Virág
főszerkesztő
A szerzőről
