Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel.
(1Tim 6,6)
Mostanában többször eltöprengek azon, hogy hányféleképpen éltem már meg az eddigi karácsonyokat. Például kisgyermekként végtelen hosszúságúnak tűnt a Mikulás és a szenteste közötti időszak, amíg testvéreimmel az ünnepre vártunk, felnőttként azonban a két karácsony között lévő év néha gyorsabban eltelik, mint a korábban csigalassúsággal vánszorgó négy adventi hét… A tavalyi készülődés során elém került egy idézet, amely azóta is gyakran eszembe jut: „Felnőttként jöttem rá, hogy amit gyerekként a karácsony csodájának hittem, az valóban egy szerető anya varázslata volt.” Az én életemben is átértékelődött, új dimenzióba helyeződött sok minden – különösképpen azóta, hogy idén az ötödik szentestét élhetem meg feleségként, és immár harmadik alkalommal nézhetem a feldíszített fát egy kisgyermek szemén keresztül.
Be kell vallanom azonban, hogy a decemberi készülődések során – bármennyire küzdök is ellene – minden évben megtalál egyfajta diszkomfortérzés. Sokáig nem tudtam megnevezni a forrását, mígnem egyszer rájöttem, hogy a fejemben kétfajta karácsony létezik. Az idilli, amelyben kellemes hangulatot áraszt a fényfüzérekkel gazdagon feldíszített lakás. A háttérben meghitt ünnepi dallamok szólnak. A házban mézeskalácsillat terjeng. Az asztalon adventi koszorú pompázik, mialatt kinn lágy pelyhekben hull a hó. A szépen megterített asztalt körbeüli az elegáns ruhában megjelent vendégsereg. A háziasszony csinosan felöltözve sürög-forog, az ételek ínycsiklandozóan finomak, a gyerekek jól viselkednek…
Illúzió vagy valóság?
A valóság azonban valahogy mindig másként fest. Az utóbbi években a karácsony nemhogy hó nélkül, hanem egyenesen tavaszias időben telik. Szenteste napján nemegyszer nagykabát helyett ingujjban sétálnak az emberek. Időjárás: mínusz egy pont.
Panellakásban lakunk, így a jelenlegi berendezés szerint nálunk nem lehet körbeülni az asztalt. Kis konyhánkban négy ember fér el szűkösen mellette, és egyben konyhai pultként is funkcionál, emiatt a vendégeink két, illetve három turnusban esznek. Meghitt étkezések: mínusz egy pont.
Az „ínycsiklandozó ételeket” is rendszerint éri egy-két megjegyzés a válogatós, egyébként hőn szeretett rokongyerekek részéről. Elégedett háziasszony: mínusz egy pont.
Férjem, aki egész évben ingben jár dolgozni, felháborodva néz rám, amikor megkockáztatom, hogy biztosan pólóban akar-e ünnepelni. A tekintete mindent elárul: „Még itthon, karácsonykor is ingben kell lennem?” Elegáns megjelenés: mínusz egy pont.
Kicsiny lakásunkban még az adventi koszorú helyének kijelölése is kihívás elé állít, tekintve, hogy mindenhová elérnek a lassan már nem is olyan csöpp gyermekkezek. Tökéletes dekoráció: mínusz egy pont.
Ahogy a diszkomfortérzetem növekszik, egyre távolabb kerülök a fejemben létező idilli karácsonytól. Hirtelen elszégyellem magam. Arcul csap a felismerés, hogy a fejemben és sajnos a szívemben is hőn dédelgetett kép forrása a magazinok, reklámújságok és filmek beállított képi világa – megspékelve az ismerőseim által a közösségi média felületeire feltett mesterséges pillanatfelvételekkel. Ez utóbbiak elérhetetlenül vonzónak mutatják be a tökéletesen feldíszített asztalt, a méretük és minőségük miatt is irigylésre méltó karácsonyfákat, az egzotikus ételeket, valamint a mindig vidámnak tűnő és feszültség nélkül létező családokat.
Villámcsapásként jön a ráeszmélés: ez az idilli kép valahogy nem teljesen illik az első karácsony világába. Izraelben nem hullott a hó, az első karácsonyfát, amely alatt ma a Kisded pihen, Jézus születése után több mint ezer évvel állították fel először. A pásztorok az asztalt vélhetően nem a helyszűke miatt nem tudták körbeülni, hanem azért, mert az valószínűsíthetően nem tartozott az istállók tartozékai közé – úgy, ahogyan a díszkivilágítás és minden magyar háziasszony vágya, a szét nem repedt bejgli sem. Nem szóltak karácsonyi dallamok a technika legújabb vívmányain keresztül – helyette volt gyermeksírás, amelyet igazi angyali ének egészített ki. Kutatok a jól ismert történet részleteiben, de nem rémlik az elegáns karácsonyi öltözet sem. A pásztorok, feltételezem, nem frissen borotválva, vasalt ruhában jelentek meg a babalátogatón.
Kezdek megnyugodni. Érzem, hogy összetörik lelkemben a fogyasztói társadalom által alattomosan felépített hamis kép. Lassan fellélegzek. Megrázkódom, és mint aki kétezer év távlatából tér vissza, hirtelen másként látok mindent.
Más szemüveggel
„Hányan cserélnének velem!” – hasít belém a felismerés, amelyet nem olyan régen egy kedves barátnőm is megfogalmazott. „Irigylésre méltóak vagytok, tudod?” – mondta. Náluk körbe lehet ülni az asztalt, de a családjától több ország választja el, és férjével évek óta várják a csöpp kezeket, akik miatt majd el kell pakolniuk az adventi koszorút. Elmorzsolok egy könnycseppet. Hálátlannak érzem magam. Szívemet átjárja a felemelő érzés, hogy elégedetlenségemre attól kaphatok megbocsátást, akinek a születését épp ünnepelni készülök.
Nemrég nálunk vendégeskedő hatéves unokaöcsém szavai jutnak eszembe: „Olyan jó nálatok lenni, hogy ettől már csak a mennyország lehet jobb!” Mosolyra húzódik a szám a felnőttfül számára nyilvánvalóan túlzó megjegyzés hallatán, de egyben megerősít a felismerés: egy gyermeki léleknek nem az számít, hogy minden évben lecseréljük a fényfüzért, és a beszerezzük a legtrendibb karácsonyi dekorációkat. Felsóhajtok, és a megélt belső időutazás felismerései által felvértezve nézek az újabb karácsonyi készülődés elé.
„Ha az Úr akarja, és élünk”, a következő karácsonyt a jelenleg épülő családi házunkban fogjuk eltölteni, ahol terveink szerint lesz külön ebédlőnk is egy nagy asztallal. Eltökélt szándékom, hogy nem feledem a panellakásban töltött karácsonyok emlékét, és magammal viszem a tanulságot a jövőbeli otthonunkba is: nem csupán a kegyesség, hanem a karácsonyi ünneplés is nyereség – megelégedéssel.
Megjelent a Family 2021/4. számában.
