Ha a kedves olvasó január 12-e környékén olthatatlan vágyat érzett arra, hogy az addig szorgalmasan látogatott edzőterem helyett inkább a kényelmes otthoni kanapé felé vegye az irányt, és azon elheveredve megnézzen egy jó filmet; vagy ha a vacsorára kötelezően előírt salátalevél-rágcsálás után egy tábla csokit is elmajszolt némi bűntudattal vegyítve; netán a napi száz új angol szó megtanulásával maradt el menthetetlenül, hadd nyugtassam meg: nincs semmi különösebb baj Önnel. Pontosan úgy viselkedik, mint az emberek nyolcvan százaléka két héttel az újévi fogadalmak után – a statisztikák szerint ugyanis ilyenkorra a legtöbbünkből elpárolog minden lelkesedés.
Persze az is meglehet, hogy – hozzám hasonlóan – tanult az eddigi kudarcokból, és tapintatosan nem gyötörte magát semmilyen újévi elhatározással, de a lelke mélyén érzi, hogy egy-két dologban azért nem ártana a változás. Akár teszünk fogadalmat, akár nem, abban bizonyára mindnyájan hasonlítunk, hogy vannak évek óta halogatott terveink, parkolópályára tett álmaink, megoldatlan problémáink, amelyeken jó lenne valahogy túllendülni.
Ha eluralkodik rajtunk a csüggedés, jusson eszünkbe Cliff Young példája. Az ausztrál farmer 1983-ban, hatvanegy éves korában elhatározta, hogy lefutja a Sydney–Melbourne-ultramaratont. Minimális tapasztalattal, egy egyszerű overallban és munkáscsizmában vágott neki az 544 mérföldnyi, azaz közel 875 kilométeres távolságnak – a legjobb felszerelésben futó profi sportolókkal körülvéve. Mielőtt nekilódult volna, azért kivette a műfogsorát, hogy ne zörögjön.
Elstartolt a mezőny, fogytak a kilométerek, és Cliff messze leszakadva a mezőnytől csoszogott valahol – merthogy futásnak nem nagyon lehetett nevezni, amit művelt szegény. Beköszöntött az este, és mindenki nyugovóra tért. A futók az út mellé heveredtek, a kamerákat kikapcsolták, a riporterek is lepihentek. Egyvalakit kivéve. A fekete éjszakában egy férfi cammogott tovább rendületlenül – nem tudta ugyanis, hogy az ultramaratonokat úgy szokás teljesíteni, hogy tizennyolc óra futás után hat óra alvás következik, majd ezt ismétlik öt, hat vagy hét napon át. Így hát a végtelen országút mentén ez a fura alak egyik lábát tette a másik után, kitartóan, hűségesen. És mire felvirradt, megelőzte a sportolókat. Öt napon, tizenöt órán és négy percen át kocogott megállás nélkül, így a kikacagott, egyszerű farmer különleges technikájával elsőként szakította át a célszalagot – két teljes nappal megdöntve az előző rekordot.
A versenyt bizony nem mindig azok nyerik, akik hatalmas elánnal vetik bele magukat a küzdelembe. A lassú, kitartó menetelés sokszor messzebbre visz. Mint Young később elmondta, azért bírta lefutni ezt az elképesztő távot, mert gyerekkorától kezdve egy kétezer birkából álló nyájért felelt. Nagy szegénységben nőtt fel, így megszokta, hogy mindenféle jármű nélkül kell terelgetnie azt a sok állatot egy hatalmas földterületen – és ennek a legegyszerűbb módja az volt, ha futott. Nemritkán két-három napon át egyhuzamban.
Azt hiszem, van mit tanulnunk tőle. A mi elhatározásaink többnyire azon buknak el, hogy túl gyorsan, túl könnyen és túl sokat akarunk egyszerre, ezért a nagy akarásnak legtöbbször nyögés a vége. Elfeledkezünk a kis lépések művészetéről – arról, hogy a sziszifuszinak tűnő küzdelmekben mekkora erő rejlik.
Lehet, hogy mások egy ideig elszaladnak mellettünk, és mi látszólag csak csoszogunk az éjszakában. Csak tegyük egyik lábunkat a másik után, és bízzuk magunkat arra, aki minden lélegzetvételünket figyelemmel kíséri, és lépésről lépésre csendesen, észrevétlenül önti belénk az erőt. Ha hűségesen kitartunk, meg fogjuk látni, hogy a legnagyobb küzdelmeinkből lesznek a legfényesebb győzelmeink.
Győri Virág
főszerkesztő
A szerzőről
