„Nem az az igazi férfi, aki megküzd érted a sárkánnyal, hanem az, aki kitart melletted, mikor te magad vagy a sárkány.” Ez a facebookos életbölcsesség úgy a retinámba égett, akár a szeretethimnusz. De tényleg törvényszerű, hogy Icuka évek múltán királylányból sárkány lesz, Béla meg egy áldott jó ember? Vajon az elsárkányosodás csak női „szupererőnek” számít? S van egyáltalán kiút a „jó zsaru – rossz zsaru” szereposztásból? Dr. Mészáros Ádám párkapcsolati mediátor és Harville Hendrix párterapeuta meggyőztek róla, hogy igen, és megmutatták a menekülő útvonalat is.
Onnan kezdeném, hogy fültanúja voltam egy rádióadásnak. Afféle lelki fröccs. Az első betelefonáló belefáradt, hogy a férje mindenkivel háborút vív. A másodiknak pont ez hiányzik: addig faragta a férje büszkeségét, míg finom lelkű „királylányt” nem csinált belőle. A harmadik után már elkapott az ajjaj, hogy itt az ideje az önreflexiónak. Mivel a mozi zseniális tükör, a szembenézést Neil Simon Furcsa párjával kezdtem, és levontam a tanulságot: a jófiúk és a rosszak balhéi vészesen hasonlítanak sokunk párkapcsolati vitáinak forgatókönyvéhez.
Az ismert filmben Felix házassága válságban van, ezért barátjánál keres menedéket, kötényt köt, mosogat és törölget, akár egy jó háziasszony. Csakhogy Oscar fittyet hány a társadalmi konvenciókra, így a „tiszta udvar, rendes ház” kísérlet hamar háborút szít közöttük. Az igazi dráma mégsem a rendcsinálás körül forog, hanem hogy ki mit kezd a haragjával. Na de kinek drukkoljunk? Felixnek, aki még egy légynek sem ártana, viszont mesterien tudja sajnáltatni magát? Vagy Oscarnak, aki a drasztikus konfliktusrendezés híve? Felix még arra is képtelen, hogy dühében a falhoz vágjon egy csészét, ám amikor végre megteszi, belesajdul a válla. Oscar egyből megállapítja, hogy Felixnek biztos a karjára ömlő könnyektől van burzitisze.
Átírható forgatókönyv
A tévéfotel kényelméből édes volt a nevetés, de amint felfedeztem, hol is van az én „burzitiszem”, elbizonytalanodtam: vajon bölcs ötlet a jó és a rossz szerepébe belegyömöszölni magunkat és a társunkat? És ha ezzel két szemben álló térfélre kerülünk, akkor mi lesz az oltár előtt fogadott szövetségünkkel? Dr. Mészáros Ádám párkapcsolati mediátor, a Feleségek Klubjának alapítója segített kibogozni, mi rejlik a kapcsolatokat megpecsételő „jó zsaru – rossz zsaru” felállás mögött.
Mi az első üzeneted egy házaspárnak, ha egyikük beleragad a rossz zsaru szerepébe, a másik meg ártatlannak érzi magát?
Először is megnyugtatom őket, hogy az csak a közösségi média hamis terméke, hogy a párkapcsolatoknak huszonnégy órában tökéletesen kell működniük. Egy érett kapcsolatban nem csupán a szeretetre törekszünk, hanem az őszinteségre is, azaz a pozitív érzelmeink mellett a negatív érzéseinket is kifejezzük. Ebből az egyik fél gyakran kihátrál. Észre sem vesszük, de öntudatlanul ugyanúgy veszekszünk, ahogyan az apukánk és anyukánk tette – vagy éppen fordítva. Ha szívünk szerint gyermekként elmenekültünk volna a szüleink veszekedései elől, akkor ezt az érzést tudat alatt behozzuk a házasságunkba. Látszólag a társunk elől menekülünk, valójában azonban a szüleink kiabálása elől keresünk menedéket, ők pedig az ő szüleik rossz mintái elől.
A vehemensebb fél úgy értelmezheti a társa passzivitását, mint akinek már nem fontos, hogy tegyen a kapcsolatért. De jól látja?
Minden család életében léteznek életciklusváltások, amikor megváltozik az addigi egyensúlyi rendszer, és új terhek, szükségletek jelennek meg. Egy házépítés, a gyermekek megszületése, munkahelyváltás vagy akár az egyik fél tartós rosszkedve, betegsége mind komoly terhet ró egy kapcsolatra. Sok nő ilyenkor elköveti azt a hibát, hogy mivel kimerült, és a házasságát sem érzi elég jónak, több gondoskodással fordul a férjéhez. A férfi azonban ebből még nem veszi a jeleket, csak azt, hogy milyen odaadó a felesége. Miután a férj nem viszonozza felesége törődését, a nő egyre feszültebb lesz, míg végül úgy érzi, nincs más eszköze, mint kiabálni. A nők maguk is észlelik, hogy kezdenek elsárkányosodni, ám ez észrevétlenül megöli a férfi és nő közötti vonzalmat: a férfi csatatérnek érzi az otthonát, amelytől jobb távol maradni, ezért aztán semmit sem lehet vele megbeszélni.
Ilyen vészterhes időkben arra bátorítjuk a férjeket, hogy kezdjenek el újra udvarolni a feleségüknek, amiért cserébe egy kisimult, lágyan kommunikáló, nőies feleséget fognak visszakapni. A feleségeket pedig arra biztatjuk, hogy teremtsenek énidőt, amikor feltöltődhetnek, és csak saját magukra figyelhetnek. Ugyanis az ő saját boldogságukhoz a férjük is könnyebben tud majd kapcsolódni. Egy ragyogó nőt nyilván könnyebb meghódítani, de pont emiatt kell nekünk, férfiaknak olyan helyzetet teremtenünk, amelyben a feleségünk kiteljesedhet. Ezen mindkét félnek dolgoznia kell.
Ha már rögzült egy rossz vitamegoldási mechanizmus, amely megbántással, sértődéssel, félbehagyott megbeszélési kísérletekkel zárja le még a legapróbb félreértéseket is, az hosszú távon veszélyes lehet. A „jó zsaru – rossz zsaru” forgatókönyv ugyanakkor szerencsére nincs kőbe vésve. Ha felismerjük, hogy a legtöbb veszekedésünk szinte mindig azonos módon zajlik, akkor megtanulhatjuk átírni.
Nagy levegő és egy kis humor
Noémi egy ilyen életciklusváltásban kezdett ellenséget látni a férjében. Elmesélte, mi fordított a helyzeten:
– Miután megszületett az első gyermekünk, sok bántó dolgot vágtunk egymás fejéhez. Amikor járni tanult a kislányunk, folyton a nyomában voltam, mert féltettem. Tamás kiosztott, hogy kutya baja nem lesz a gyereknek egy kis eséstől. Bántott, hogy az a kedves férfi, akibe egykor beleszerettem, csúnyán beszél velem, és nem áll mellettem. Miután egy alkalommal vállalhatatlan stílusban veszekedtünk a játszótéren, kiderült, hogy ő mindezt úgy értékelte, hogy nem bízom benne.
A forgatókönyv nem változott: ő rám förmedt, én meg nem szóltam hozzá – szeretetmegvonással büntettem. Úgy éreztem, felesleges megosztani a bennem gyűlő sérelmeket, mert úgyis csak kritizálni fog. Mikor a lányunk nagyobb lett, egyszer a fejemhez vágta, amit a viták során az apjától hallott, hogy „nincs igazad”, és akkor betelt a pohár. Közöltem Tamással, hogy ez így nem mehet tovább. Soha többet nem kritizált a gyerek előtt. Azt viszont továbbra sem tudta elfogadni, hogy ne neki legyen igaza.
Idővel rájöttem, hogy a fölényeskedés csupán egy felvett póz a részéről, mert amint nyugodtan leültünk, képes volt felülemelkedni a büszkeségén és bocsánatot kérni. Beláttam, hogy a család hangulata nem egyedül rajta múlik. Azt mondtam, ha én változom, ő is fog. Ebben rejlett a megoldás kulcsa. Ugyan a gyerekneveléssel kapcsolatban máig nem sikerült közös nevezőre jutnunk, mégis tudunk erről higgadtan beszélni. Ahelyett, hogy megsértődnék, inkább kimondom, mit szeretnék, így aztán ő sem háborog, hanem vesz egy nagy levegőt, és egy kis humorral elütjük a dolgot. Már nem azonosítom Tamást a tetteivel, hiszen attól, hogy hibázik, még szeretne boldoggá tenni engem.
A békülőfal
Nem feltétlenül az a baj, amit mondunk, hanem az, ahogyan mondjuk. A neves párkapcsolati tanácsadó, John M. Gottman szerint amikor egy beszélgetés durva felütéssel, azaz kritizálással vagy szarkazmussal indul, nagy valószínűséggel negatívan végződik. Egy feszült helyzetben zseniálisan ráérzünk arra, hogy mi az a szó vagy mondat, amely sértő hangsúllyal mondva másodpercek alatt fájdalmat okozhat a másiknak. Segíthet, ha békeidőben összegyűjtjük ezeket a szavakat, mondatokat, és tudatosan elhagyjuk a kommunikációnkból.
Léteznek konfliktusgeneráló helyzetek, melyek akaratlanul is egy lavinát indítanak el közöttünk. Például késésben vagyunk, és felemlegetünk egy régi sérelmet, vagy újra és újra megfeledkezünk valamiről, ami a másiknak fontos. Ezeket a helyzeteket érdemes tudatosítani magunkban és odafigyelni rájuk.
Lili és Gábor története a példa rá, hogy a félreértésekhez vezető kulcsjeleneteken igenis lehet változtatni.
– Sokáig hajlamos voltam túlvállalni magam – vallja be Lili. – Ilyenkor sírva csapkodtam, sajnáltattam magam, és fel-alá masíroztam a lakásban, hogy nem bírom tovább. Gábor csak pislogott, hogy mi folyik itt. Ha egy szót sem szólt, az volt a baj, ha meg valamit reagált, csak olaj volt a tűzre. Az az igazság, hogy bűnbakot kerestem, akit okolni lehet a saját frusztrációmért. Gábor meg annyira nem tudta kezelni a nyomást, hogy egy alkalommal tehetetlenségében belecsapott az öklével a falba, és megsebesült. Úgy megijedtem, hogy soha többé nem rendeztem jelenetet.
Megértettem vele, hogy ilyenkor jobb, ha hagy egy kicsit pufogni, mert ahogy felfúvódom, úgy le is eresztek idővel, mint egy lufi. Ő pedig felvetette, hogy csináljunk egy békülőfalat. Leírtuk, hogy melyek azok a kiváltó okok, amelyektől kiborulok, és hogy milyen kérdésekkel segíthet nekem, hogy jobban kifejezzem az érzéseimet. Megegyeztünk, hogy időben kommunikálom, ha feszült vagyok, hogy elkerüljük a teljes összeomlást. Azt is összeírtam, mire van szükségem a stresszesebb hetekben – például alvásra, egy ölelésre –, majd egy gondolattérképen összefésültük a lépéseket. Valahányszor a kiborulás szélén álltam, az első utam a hálószobába vezetett, megnéztem a gardróbszekrény oldalán a békülőfalat, és tudatosítottam magamban, hogy mit kell tennem. Már egész olajozottan megy a dolog, mostanában nem volt rá szükség, de azért időnként jó emlékeztetni magam, mekkora utat jártam be idáig.
A láthatatlan válástól egy idilli reggeliig
Harville Hendrix párterapeuta szerint a mézeshetek rózsaszín ködében még úgy tekintünk a társunkra, mint aki minden hiányunkra megoldást kínál. Azután néhány év elteltével csalódottan vesszük tudomásul, hogy a párunk a saját boldogulása mellett kötelezte el magát, nem pedig a miénk mellett, és akkor megtorlásként elbarikádozzuk magunkat: ráülünk a telefonra, és végtelen hosszú beszélgetéseket folytatunk a barátnőkkel, az összes egyházi vagy munkahelyi testületbe önként és dalolva jelentkezünk, és így tovább. Elhatárolódásunknak az az egyik oka, hogy ha több figyelmet szentelnék egymásnak, hamar szembesülnénk a saját elfojtott haragunkkal, márpedig kellemesebb különféle pótcselekvésekkel enyhíteni a boldogtalanságunkat. Ezt nevezi Hendrix „láthatatlan válásnak”.
Van, aki depresszió és pszichoszomatikus tünetek mögé rejti haragját, más inkább bomlasztó kritika, heves kirohanások és fogyó étkészlet formájában engedi ki a szelepet. Mivel a kifelé irányított harag látványosabb, a harciasabb félre könnyebben ráaggatjuk a „rossz zsaru” címkét, holott az elfojtott haragnak ugyanolyan káros következményei lehetnek. Míg a düh nyílt megnyilvánulása azonnali kárt okoz, az elfojtott harag hosszú távon kiüresíti a házasságot. Ahhoz, hogy a haragunkat elfojtsuk, a szeretetre való képességünket is el kell nyomnunk magunkban, mert e két érzelem egy tőről fakad: az az önfeledt életöröm, amelyet kisgyerekként megéltünk, lényegében ugyanabból az „érzelmi áradásból” ered, mint amellyel egy vita hevében rátámadunk a másikra.
Ha szeretnénk a veszekedéseink forgatókönyvét „happy endre” változtatni, barátkozzunk meg az újagy fogalmával. Ugyanis egyedül a józan ész képes figyelmeztetni bennünket, mikor az ősagy túlélési ösztönei elfedik párunk valódi arcát, és kivetítünk rá egy korábban elszenvedett sérelmet. Hendrix Pár-bajok és békés megoldások című könyvében egy átlagos reggelivel szemlélteti, hogy néz ki a két forgatókönyv közti különbség. Képzeljük el, hogy a reggelihez készülődve a párunk megjegyzi, hogy már megint odaégettük a pirítóst. Ősagyunk azonnal kiadja a „harcolj vagy menekülj!” parancsot, mert csak azt észleli, hogy bántanak minket. Ha csípőből visszavágunk, a párunkban bekapcsol a „cserben hagytak” gomb, és támadásba lendül, így a családi idillnek már kora reggel befellegzett.
Most képzeljük el ugyanezt a jelenetet másképp. A pirítós szénné égett, a párunk szóvá teszi, ennek dacára mi szépen elszámolunk háromig, és a párunk panaszát semlegesebb hangnemben tálaljuk: „Látom, bosszant, hogy odaégettem a reggelid.” Higgadtságunk láttán a társunk nem érez majd kényszert a védekezésre. Talán elmeséli, hogy a szülei nem dúskáltak a jólétben, ezért utál ételt kidobni. Az is lehet, hogy az ingerültségének semmi köze a „hétszersülthez”, csak nem tudja utolérni magát. Aki mer kockáztatni, kreatívan „leszerelheti” a társa haragját, és kellemetlen vitapartnerből bizalmas hitvest nyer.
Hasonlítsuk a haragot a benzin potenciális pusztító erejéhez – javasolja Hendrix. Ha a földre öntünk egy kis benzint, és rádobunk egy égő gyufát, óriási lángokra számíthatunk, de ha szabályozott sugárban befecskendezzük egy belső égésű motorba, csupán beindítjuk az autónkat. Így lesz egy pusztító erőből hasznos energiaforrás a „fékezés” által. Ha kis rafinériával korszerűsítjük a hasonlatot, a hibrid jármű még jobb példa, mert az energiaáramlás összehangolásával a rendszer minden fékezésből hasznos energiát nyer vissza.
Tehát felejtsük el a „jó zsaru – rossz zsaru” leosztást, próbáljuk ki a pirítóskísérletet, és higgyük el, hogy boldogok a „hibridek”, mert ők irgalmat nyernek – és ellenfélből szövetségest.
Megjelent a Family 2022/1. számában.
