Apaportré – Léder László
Léder László pszichológust a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom rendezvényein ismertem meg: gyakran láttam operaénekes felesége és nagyobbik lánya, valamint édesanyja társaságában. Az idők során számos interjút készítettem vele, követtem az általa alapított Apa Akadémia sorsát, és közben munkakapcsolatunk barátsággá alakult. Sorozatunk harmadik részében arra voltam kíváncsi, hogy magánemberként mit tud megvalósítani mindabból, amit szakemberként tanít.
Milyen körülmények között lettél édesapa?
A legtöbb mai magyar férfihez hasonlóan én is későn váltam édesapává. Negyvenegy éves voltam, amikor az első kislányom megszületett. Nálam sem tudatos döntés eredménye volt ez, hanem előbb meg kellett találnom az igazit: a nőt, aki a feleségem, a szövetségesem, a gyermekeim anyja lett. Később tudatosult csak bennem, hogy az én édesapám is pont ennyi idős volt, amikor én születtem… A második gyermekünkért pedig meg is kellett harcolnom. A feleségem – sok hazai édesanyához hasonlóan – sajnos a karrierjével fizetett a gyermekvállalásért, amit nehezen dolgoztunk fel mindketten. Mielőtt szült volna, kilenc országba hívták énekelni, miután anya lett, hirtelen elfogytak a meghívások… Nehéz évek voltak, így nem véletlen, hogy a második kislányunk csak hét évvel az első után született meg. Életem legnehezebb coachingja volt, hogy még egy gyermekünk lehessen.
Akkor most annyi gyermeked van, amennyit szeretnél?
Minden gyermek ajándék, és én elégedett ember vagyok, de igazság szerint többet terveztem. Azt hiszem, hogy ha a feleségem szakmai élete nem tört volna meg, valószínűleg több gyermekünk lenne.
Vesztettetek el esetleg kisbabát?
Igen, a két gyermekünk között, még a várandósság első szakaszában tizenkét hetesen meghalt egy babánk. Természetesen megviselt mindkettőnket, mert már nagyon vártuk. Nem volt semmi baja, de elfogadtuk, hogy ez az élet rendje. Én azért még sokáig álmodtam róla… Nem csináltunk belőle tabutémát, még az akkor ötéves nagylányunknak is elmondtuk őszintén, hogy mi történt.
Kaptatok segítséget a gyászfeldolgozáshoz?
Mind az orvos, mind a bába sokat segített nekünk. Viszont amin javítani kellene, az a kórházi személyzet kommunikációja. Több jó szó és emberség illetné meg a szülőket ilyen embert próbáló helyzetekben.
Hogy élted meg a várandósság időszakait és a szüléseket?
Nekem óriási csoda volt és maradt a mai napig, hogy egy emberben kifejlődik egy másik ember. Szinte felfoghatatlan. Nagyon szerettük ezt az időszakot, még közelebb kerültünk egymáshoz. A végtelen csillaghegyi sétáink örökre megmaradnak az emlékezetemben. Akárhova mentünk, látványosan büszke voltam, hogy gyermekünk lesz. Lélekben én már akkor édesapa voltam.
Mindkét szülésen ott voltam. Teljesen természetesen zajlottak, a feleségem nem kért semmilyen fájdalomcsillapítást sem. Az első lassú és elhúzódó volt, a második fájdalmasabb és gyorsabb. Én élveztem minden pillanatát. Az első kislányom az ölemben látta meg a világot, én tartottam a feleségemet, aki állva szült. Egyszer annyira toltam helyette is, hogy begörcsölt a hasizmom, és meg kellett szakítani a kitolást… Aztán én mosdattam meg a kicsiket, és pólyáztam be őket. Nagyon emberségesen bántak velünk, mégis azt gondolom, van mit fejleszteni az apás szülések rendszerén. Amikor a második kislányom világra jött, éjszaka órákon át egyedül ültem a kórház parkolójában az autónkban, mert csak egy sötét folyosó és egy kényelmetlen szék volt fenntartva a várakozó apák részére.
Mit jelent számodra az apaság, és milyen érzés két kislány édesapjának lenni?
Szerelem, gyöngédség, kitartás, gondoskodás, lemondani tudás, csapatjáték, férfivá válás… Ha rosszkedvem van, csak a gyerekeimre gondolok, és belül elmosolyodom. Szerintem egy lányos apa rejtőzködő feminista lesz, ha akarja, ha nem. (mosolyog) Emancipált családban nőttem fel, egy lánytestvérem van, mégis nagyon sokat tanultam a lányaimtól a nőiségről és a férfi-női kapcsolat mélységeiről. A lányos apák előnye, hogy legálisabban felvállalhatják az érzéseiket, és ez felszabadító.
Mi az a legfontosabb üzenet, amelyet át szeretnél adni a gyermekeidnek, és mire vagy a legbüszkébb velük kapcsolatban?
Az élet csoda, nagy ajándék, ezért minden formáját tisztelni és óvni kell. Hálásnak kell lenni a jó sorsunkért és megpróbálni segíteni azokat, akiknek valamiért nehezebb.
A másik kérdés nehezebb… Talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy a gyermekeim szemében egyenértékű vagyok az édesanyjukkal. Nem éreznek különbséget az apai és az anyai szeretet és gondoskodás között. Azt hiszem, nekünk sikerült megteremtenünk azt, hogy apaként és anyaként ugyanakkora szerepet játszunk a gyermekeink életében. Lassan, de biztosan a lelkünk legmélyén összenőttünk. A nagylányom érti a legjobban a humoromat, a kicsi pedig tudja, mikor kell az ölembe ülnie, hogy jobb kedvre derítsen. Nem volt ebben semmi „szuperapaság”, csak eleget voltam jelen mindenféle élethelyzetben: a kötelező oltásoknál, az óvodai ünnepségeken, a betegágyuknál, de velem ették meg életük első fagyiját is, táncoltam velük szilvesztereste, és tanultam, tanulom velük a leckét. Igazából semmi különöset nem csinálok, csak ott vagyok velük.
Nálatok összeolvad a munka és a magánélet: az apasággal kapcsolatos élményeidet sokszor beviszed a munkádba, sőt a családod is gyakran részt vesz a munkádban. Milyen előnyeit és hátrányait látod ennek?
Ennek szerintem csak előnyei vannak. Ha a családomat magammal tudom vinni egy-egy előadásomra, vagy önkéntesként segítenek egy-egy nagyobb esemény megszervezésében, akkor az nekem már kevésbé tűnik munkának, és sokszor inkább családi program lesz belőle. Ilyenkor is együtt vagyunk. A nagylányom hétéves kora óta rendszeresen felolvas az előadásaimon. Néha el is viszi a show-t… Mindenki csak őt dicséri. Persze, hogy ilyenkor vagyok a legbüszkébb édesapa! Azt látom, hogy az emberek nagyon szeretik, és hitelesnek érzik, hogy a családomat és a munkámat nem választom mereven szét. Jó lenne, ha ezt minél többen megtehetnék.
Ha hátránya nincs is, kockázata azért lehet… Hogyan teremtesz egyensúlyt a munkád és a magánéleted között? Van esetleg konkrét szabályrendszered ezen a téren? Akad valami, amin változtatnál?
Én igazi „naptárfüggő” vagyok. Néha órákon át rendezgetem, hogy időt és energiát spóroljak. Tapasztalatból a munkaidőm nagyjából harminc százalékát üresen hagyom, és így is betelik. A családi események pedig egyenrangúak a munkavégzésemmel. A feleségemmel is sokat egyeztetünk, minden este átbeszéljük a következő napot, és ez nagyon hatékony eszköz. Ezenkívül nem szégyellek segítséget kérni. Ha a gyerekemet valaki haza tudja hozni az iskolából, én örömmel megkérem erre. Természetesen viszonzom is, ahogy csak tudom.
Amin változtatnom kellene, az a nemet mondás. Gyakorlom, de nem vagyok benne elég profi. Pedig szemem előtt lebeg az aranyszabály: ha valamire nemet mondasz, azzal valamire igent mondtál. Rendszerszinten pedig – szervezetfejlesztőként ez a kedvenc témám – sok mindent lehetne csinálni. Hogy csak két egyszerű feladatot említsek: családbarát munkahelyeket és iskolarendszert kellene teremtenünk. Amikor az iskolai évnyitó 7.30-kor van, de 11-re már a gyerekekért kell menni, az fájdalmas tud lenni…
Hogyan készültök a nagyböjtre és a húsvétra?
Nekem mindkettő az újjászületés, a tavasz, a megújulás ünnepe. Őszintén bevallom, a nagyböjtöt hol sikerül, hol nem megtartanom, pedig azt gondolom, hogy ebben a túlfogyasztásos világunkban egyre nagyobb jelentősége van, hogy megtanuljunk egy kicsit lemondani, főleg a fölösleges dolgokról. De ezt is tanulnunk kell. Mi amolyan csendes hívő emberek vagyunk a magunk ünnepeivel a lelkünkben, a húsvétot is belülről próbáljuk megélni – együtt, ha már a Jóisten ilyen szépen összehozott bennünket.
Megjelent a Family 2022/1. számában.
A szerzőről
