Amiről az Apakulcs-tesztek tanúskodnak
„Úgy beszélj apádról a gyerekednek,
ahogy szeretnéd, hogy ő beszéljen rólad az unokádnak.”
Amikor megjelent az Apakulcs című könyvem, olykor egészen meglepő reakciókat kaptam. A kötet alapvetően abban segít, hogy az apák szorosabban tudjanak kapcsolódni a gyermekükhöz. Mégis amikor az ország különböző pontjain előadást tartottam, illetve a közösségi oldalakon egy-egy jellemző mondatot, kisebb bekezdést, személyes élményt megosztottam a témáról, messze a legtöbb reakciót a fenti mondat váltotta ki.
Mert míg a könyv célja elsősorban az, hogy az olvasók alakíthassák a saját gyermekükhöz való hozzáállásukat, a kettejük viszonyát, addig e mondat hatására az apák (és az anyák) sokkal inkább az emlékeiket és a tapasztalataikat kezdték felidézni – a saját apjukkal kapcsolatban. Ezekből a reakciókból mutatok meg néhányat, hogy aztán tovább tudjuk gondolni, mi következik mindebből.
„Apámról nem tudok sok jót mondani, nem volt igazi apa, tizenhat éves voltam, mikor elhunyt. De sose beszélek rosszallóan róla a gyerekek előtt. Nem szeretném, hogy azt a frusztrációt rájuk ragasszam, amit érzek. Ez az én terhem, amellyel nekem kell megbirkóznom.”
„Az én életem a mintatörésről szól. Az én szüleim csak a rossz ellenpéldát tudták nekem megmutatni, hogy milyen párt és milyen párkapcsolatot ne válasszak.”
„Attól függ, milyen apa volt. Mi hárman voltunk testvérek, és amikor a húgom született, elhagyott minket. Sem anyagilag, sem személyesen nem vett részt a nevelésünkben. Mit kéne mondanom a gyermekeimnek róla? Jóformán semmit nem mondok, de ha elég idősek lesznek hozzá, jót biztos nem fogok.”
„Igazából az »ahogy« a nagy kérdés, nem? Hogy el tudok-e jutni addig, hogy akármilyen volt is, elfogadom és kimondom, hogy ennyit tudott adni nekem. Ha ez a hozzáállás megvan, akkor gyakorlatilag bármit elmesélhetek, ami igaz, nem? Sőt: az talán a gyerekemnek is mankó mind az én megértésemben, mind önmaga értelmezésében, ha ismeri a történetemet. Ezzel olyan példát mutatok, amellyel talán számíthatok egy kis irgalomra a gyerekeimtől – és arra is, hogy amit adok nekik, azzal egyszer szembesíthetnek (és ez felettébb ösztönöz a kíméletlen őszinteségre magammal szemben).”
Vélemények helyett adatok
A személyes benyomásokon túl ma már több száz, a www.apakulcs.hu oldalon kitöltött Apakulcs-teszt eredménye is a rendelkezésünkre áll, hogy mélyebben elemezhessük ezt a kérdést. A következőkben kétféle teszt eredményeit fogom összevetni egymással.
Az Apakulcs – Alaptesztet az apák saját magukról töltik ki, tehát a saját működésükkel kapcsolatos személyes, őszinte benyomásaikat fogalmazzák meg.
Az Apakulcs – Örökségtesztet pedig mindenki a saját apjára gondolva tölti ki, azaz felidézi emlékeit, érzéseit, és értékeli a hozott apai örökségét.
Mindkét teszt a három apakulcs működését vizsgálja. Ahhoz, hogy az eredményeket értelmezni tudjuk, először tekintsük át röviden, hogy a kulcsok miként segítik a kapcsolódást.
A tudás kulcsa azt járja körül, hogy vajon az apa milyen mértékben ismeri gyermekét, mennyit tud róla, mennyire kíváncsi rá, mennyire törekszik minél többféle helyzetben megismerni őt – és milyen mértékben képes információt adni saját magáról, hogy a gyermeke is ismerhesse őt.
A jóakarat kulcsa azt mutatja meg, hogy az apa mennyire képes kifejezni, hogy a gyermeke fontos számára, hogy jót akar neki, hogy helyes szeretettel fordul felé.
A szövetség kulcsa pedig arra világít rá, hogy vajon az apa gyermeke növekedését, fejlődését tartja-e elsősorban szem előtt, illetve az ő oldalára áll-e, támogatja-e a küzdelmeiben.
Apa és gyermeke kapcsolódása tehát azon múlik, hogy egy apa milyen mértékben és mennyire gyakorlottan képes használni a három apakulcsot, vagyis ismerni, szeretni és támogatni a gyermekét. A tesztek anonim, összesített eredménye erre ad választ.
Ne aggódjon az olvasó, nem fogom hosszas adatsorokkal untatni. Mindössze hat, könnyen befogadható számot szeretnék megmutatni: az eddig kitöltött tesztek számainak átlagát. Azt, hogy mennyire érzik a kitöltők fejlettnek a három apakulcsot a saját életükben és mennyire az apjuk életében. Mindkét esetben az elérhető legmagasabb pontszám 32 volt.
| Alapteszt (saját magáról) | Örökségteszt (az apjáról) | |
| A tudás kulcsa – ismerd | 17,7 pont | 8,4 pont |
| A jóakarat kulcsa – szeresd | 20,9 pont | 7,5 pont |
| A szövetség kulcsa – támogasd | 18,7 pont | 7,1 pont |
Mit mutatnak ezek a számok?
Az Alapteszt átlagai azt, hogy a több száz kitöltő alapvetően úgy véli, apaságában egészen jó úton jár az adott kulcs használatában. Vannak már eredményei – és természetesen vannak még fejlesztendő területei is.
Az Örökségtesztek átlaga mást mutat. A kitöltők a saját apjukról meglehetősen lesújtó képet adnak. Úgy látják, még ha olykor mutatkoztak is biztató jelek, az apjuk rendkívül sok hiányossággal küzdött a három apakulcs területén.
Összességében: az aktív apakorban lévő férfiak szignifikánsan jobb véleménnyel vannak saját apai működésükről, mint a hozott apai örökségükről.
Mit kezdjünk a számokkal?
Az Apakulcs-találkozók és -tréningek visszatérő tapasztalata az, hogy minden apa működésére nagy hatással van az az apakép, amelyet a szívében, az emlékeiben, a tapasztalataiban, a zsigereiben őriz. Van, aki szívesen viszi tovább az otthonról hozott mintákat, fenntartások nélkül hálás tud lenni az édesapjának mindazért, amit tőle kapott az élete első évtizedeiben. De sokkal többen vannak azok, akik számára fájdalmas élmény szembesülni az apjuk hiányosságaival: csalódottságot, keserűséget vagy éppen szánalmat, megvetést, dühöt éreznek, amikor rá gondolnak – érthető módon új utakat keresnek tehát, amikor a saját apaságukról gondolkodnak.
A mai szülők is számtalan nehézséggel küzdenek, de egyvalami elvitathatatlan: ma, a 21. században sokkal többet tudunk az emberi lélek és a kapcsolatok működéséről, mélyebben ismerjük a lélektani mozgatórugókat. Aki akar, hozzájuthat jó minőségű szakirodalomhoz vagy képzéshez, hogy a gyermekeinek jobb apja vagy anyja lehessen.
A szüleink, nagyszüleink generációjának mindez még nem állt rendelkezésére. És nincs miért kételkednünk abban, hogy a többségük a legjobb szándéka szerint nevelte a gyermekeit, unokáit. Lehet, hogy okunk lenne rá, de jogunk nemigen van ítélkezni és pálcát törni a megelőző generációk fölött. Meg aztán értelme sincs az efféle visszamutogatásnak, hiszen a ma tudását nem lehet számonkérni a tegnap emberein. A ma elvárásait nem lehet visszavetíteni a tegnap embereire.
Sokkal gyümölcsözőbb, ha a saját apaságunkra nézünk, és igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni abból, ami nekünk adatott. Épp elég, ha a saját életünkben törekszünk arra, hogy működtessük az apakulcsokat, vagyis azokat az alapelveket, amelyek segítenek az apa-gyermek kapcsolódást építeni.
Lehetséges, hogy egy apa nem kapta meg gyerekkorában a három apai alapelv nyomán az apjával való kapcsolódás ajándékát. Ő mégis megadhatja ezt a saját gyermekének.
Érdemes összecsipegetnünk minden olyan emlék- és élménymorzsát, amely apánk viselkedéséből továbbvihető. És érdemes felépítenünk a saját apaságunkat – akár az örökségtől függetlenül, akár annak ellenében, a három apakulcs segítségével.
Szilárdan hiszem – és lépten-nyomon tapasztalom –, hogy képesek vagyunk elhagyni a megbéklyózó, fojtogató, megbetegítő mintáinkat. Nem kell továbbadnunk azokat a sérüléseket, amelyeket mi kaptunk. Képesek vagyunk életre vezető, új irányokat találni a saját apaságunkban, ezek mentén cselekvési tervet készíteni a magunk számára, majd elkezdeni végrehajtani.
Megbocsátás és kibékülés
Egy pillanatig sem hiszem – és amióta a fenti számokat ismerem, ebben csak megerősödtem –, hogy ez könnyű feladat lenne a ma apái számára. De abban is biztos vagyok, hogy lehetséges. Mint ahogyan az is, hogy menet közben megbékéljünk a saját apai örökségünkkel. Még akkor is, ha sem a megbocsátás, sem a kibékülés nem egyszerű lépés.
A megbocsátás egyéni feladat, a kibékülés pedig két ember közös döntése.
A megbocsátás nehéz folyamat, és alapvetően döntés kérdése. A bosszúvágy, sőt sokszor még a bocsánatkérés elengedését is magában foglalja. Aki megbocsát, az igyekszik tudatosítani: az illető akkor, ott, abban a helyzetben ennyire volt képes. Aki megbocsát, úgy határoz: képletesen is „elengedi a másik torkát”. Mindezt akkor is megteheti, ha a másik fél nem kér bocsánatot, vagy ha már nem is él.
A kibékülés csak kölcsönös elhatározásból fakadhat. Különös ajándék, ha részünk lehet benne. Feltétele az őszinte kíváncsiság, a másik kritika nélküli meghallgatása, a másik helyzetének megismerése és átérzése, a nagyvonalúság és a vágy, hogy a kapcsolat fontosabb és értékesebb, mint a saját sérelem őrizgetése. Nagyon nehéz, ugyanakkor felszabadító és boldogságot adó lehetőség. Ha van rá esély, érdemes megragadni. Ez a nagy tapasztalat ugyanis erőt adhat a saját apaságunk egészségesebbé válásához.
Többek között ebbe az irányba segítenek elindulni a kevés résztvevővel zajló Apakulcs-tréningek. Mert ahhoz, hogy valaki megszabaduljon a rossz mintáitól, nem elegendő, ha elolvas egy könyvet, sőt még az sem, ha kitölt néhány tesztet. A valódi változáshoz, előrelépéshez személyes tapasztalat és segítség kell. Az Apakulcs-tréningek segítenek felismerni, hogy minden apa és minden gyermek más utat jár be, de végső soron ugyanarra vágynak: az egymással való mély találkozásra, kapcsolódásra. Akár sikerült ezt megteremtenünk a saját apánkkal, akár nem, a gyermekünkkel mindenképp meg kell próbálnunk. Mert csak akkor lehet közünk egymáshoz, ha képesek leszünk kölcsönösen megadni egymásnak a kapcsolódás ajándékát.
Megjelent a Family 2022/1. számában.
A szerzőről
